5. 📖 XXIII. –Megtérés, betérés, kitérés, visszatérés

Megtérés – Megtértek és betértek a talmudi irodalomban

Megtérés

 Megtértek és betértek a talmudi irodalomban

 

Rabbi Ákivá, a szabadságharcos vértanú

Bizonyos, hogy vannak olyan személyiségek, akiknek – idézőjel nélküli – nagysága minden kétségen felül áll. Ilyen például Ákivá ben Joszéf, a nagy tanaita, a Bár Kochbá-felkelés szellemi vezére, aki a római terror áldozatául esett tíz vértanú egyikeként halt hősi halált.

Ákivá gyermekkora ismeretlen. Csak annyit tudunk róla, hogy apja, Joszéf, prozelita volt, a kánaánita Sziszrá hadvezér leszármazottai közül való. Jó zsidó érzésű ember volt Joszéf, de fiának nem adott zsidó nevelést. Ákivá egyszerű pásztoremberként nőtt fel: negyvenéves korában még olvasni sem tudott. Születési éve sincs feljegyezve, de különböző, megbízható számításokból arra a meggyőződésre lehet jutni, hogy körülbelül 52 évvel a Második Szentély lerombolása és Jeruzsálem eleste előtt született: 1865 évvel ezelőtt, a polgári időszámítás 18. évében.

Negyvenesztendős volt Ákivá, amikor bekövetkezett a változás, amely meghatározta további életét, és a zsidó nép nagyjai közé emelte őt. Az egyszerű, tanulatlan zsidó addig pásztor volt, és az akkori Izrael egyik leggazdagabb embere, Kálbá-Szávuá szolgálatában állt. Egyes életrajzírói tudni vélik, hogy korábban már volt egy felesége, aki meghalt, miután egy fiúgyermekkel ajándékozta meg. Ez a fiú – aki a Talmudban Josuá ben Korchá néven szerepel – együtt járt a chéderbe idős apjával, Ákivával, amikor az elhatározta, hogy megtanul olvasni. Ez pedig az ággádá szerint így történt:

 

A kitagadott milliomoslány

Ráchel, a gazdag Kálbá-Szávuá egyetlen lánya, gyönyörű volt. Megakadt a szeme Ákiván, a délceg pásztoron, és látta, hogy illedelmes, jólnevelt és jó tulajdonságokkal rendelkezik. Azt kérdezte tőle: „Ha eljegyzem magam veled, elmégy a Tanházba Tórát tanulni?” Ákivá megígérte, hogy elmegy, és titokban eljegyezték egymást. Amikor a gazdag apa ezt megtudta – méghozzá onnan, hogy jobbnál jobb partikat ajánlottak neki, de Ráchel egyiket sem fogadta el –, kiutasította a házából, és kitagadta.

Ezek után megesküdtek, és az elkényeztetett lány beköltözött férjéhez a pajtába. Nem volt egyebük, csak a halom szalma, amin feküdtek. Ákivá reggelente kiszedegette a szalmaszálakat Ráchel hajából, majd azzal vigasztalta: „Meglátod, ha gazdag leszek, csináltatok neked egy arany Jeruzsálemet!” Ez egy homlokon viselt ékszer volt: Jeruzsálem aranylemezre domborított látképét ábrázolta. Egyszer bement hozzájuk egy szegény ember, és kérte, hogy adjanak neki egy kis szalmát, mert a felesége szült, és még szalmájuk sincs. „Látod, vannak nálunk szegényebbek is!” – mondta Ákivá a feleségének, akiről a legenda azt is tudni véli, hogy levágta és eladta a hajfonatát, hogy támogassa férjét, aki Tórát tanult.

 

Pásztorból nagy Talmud-tudós

Ekkor határozta el, hogy – felesége hozzájárulásával – elmegy rabbi Eliézer és rabbi Josuá Talmud-iskolájába, és behozza lemaradását a Tóra-tanulásban. Ráchel akkor Ákivá édesanyjának házában lakott. Elszegődött cselédnek, hogy a tanházba járó férjét anyagilag támogathassa. Ákivá szegénysége annyira ismert volt, hogy közmondások keringtek róla. A Talmud például azt mondja: „Az ítélet napján Ákivá miatt vétkesnek találják majd a szegényeket.” Vagyis nem mentegetőzhetnek azzal, hogy rossz anyagi helyzetük miatt nem tanulták a Tórát, hiszen Ákivá szegényebb volt náluk, és mégis szorgalmasan tanult (Ávot d’Rábi Nátán 6:2.). Elment tehát a jesivába, és tizenkét éven át nem volt otthon. Amikor visszatért, meghallotta, amint egy ember azt mondja a feleségének: „Hogy lehet, hogy Ákivá itt hagyott téged, mintha egy élő özvegye lennél?!” Ráchel így felelt: „Ha énrám hallgatna, ott maradna, és még tizenkét évig tanulná a Tórát…”

Ákivá ezt hallván sarkon fordult, és visszament a tanházba. Amikor újfent hazament, 24 000 tanítvány kísérte, és nagy Talmud-tudósként volt közismert. Az őt fogadó és ünneplő tömegben felesége, Ráchel is ott volt, szegény cselédhez méltó, rongyos ruhában. A szomszédasszonyok mondták ugyan, hogy kérjen kölcsön valami jobb ruhát, és vegye fel férje tiszteletére, de Ráchel nem adott a külsőségekre, és visszautasította a tanácsot: „Ismert engem a férjem jól, nincs szükségem maskarára!”

Amikor Ákivá megérkezett, Ráchel a lábai elé vetette magát. A tanítványok, akik nem ismerték őt, odébb akarták tessékelni az ismeretlen asszonyt, de Ákivá leintette őket: „Hagyjátok, mert ami az enyém és a tiétek [vagyis a Tóra, amit tanultunk] mind az ő érdeme…”

Közben Kálbá-Szávuá, Ákivá apósa – aki, úgy látszik, megúszta a római háború és pusztulás okozta zűrzavart, és vagyona is épségben maradt – már rég megbánta, hogy kitagadta egyetlen lányát. Most megtudta, hogy egy nagy tudós rabbi jött a városba. Elment hát hozzá, és kérte, hogy oldja fel fogadalmát.

Ákivá megkérdezte apósát – aki persze nem ismerte fel a nagy rabbiban egykori pásztorát –: „Ha tudtad volna, hogy egy nagy tudós a vejed, akkor is kitagadtad volna a lányodat?” Kálbá-Szávuá így felelt: „Isten ments! Ha csak egy fejezetet tudna, vagy csak egy törvénycikket, valamit…”

Ekkor Ákivá felfedte magát. Az após a lábai elé vetette magát, és bocsánatot kért, majd neki adta fél vagyonát…

Ákivának akkora híre volt, hogy az egész zsidó világ elismerte nagyságát. A hagyomány Mózessal hasonlítja össze. Amikor bemutatták az agg Doszá ben Hirkánosznak, az azt mondta: „Te vagy Ákivá ben Joszéf, akinek a neve széltében-hosszában bejárja a világot? Ülj le, fiam, legyen Izraelben sok olyan, mint te vagy!”

A legenda azt meséli, hogy amikor Ákivá elismert, gazdag ember lett, beváltotta ígéretét, és megcsináltatta Ráchelnak az „arany Jeruzsálemet”. Tanítványai azt mondták neki: „Mesterünk, megszégyenítettél bennünket feleségeink előtt [mert nekünk nincs módunkban ilyen drága ékszert ajándékozni]!” Ákivá így válaszolt: „Sokat szenvedett velem a Tórában [vagyis amíg a Tórát tanultam]…” Hír szerint maga Rábbán Gámliél, a fejedelem is szemrehányást kapott feleségétől a drága ékszer miatt, mire azt kérdezte az irigykedő asszonytól: „Vajon te is megtetted volna azt, amit az ő felesége tett, amikor eladta a hajfonatát, hogy a pénzt férjének adja, és az nyugodtan tudjon Tórát tanulni?!” (Jeruzsálemi Talmud, Sábát 5:1.)

 

Bár Kochbá szárnysegéde

Ákivá nem felejtette el öt gyermeke anyjának, amit ifjúkorában tett érte. Meghitt kapcsolatukra utal, hogy gyakran mondta: „Ki a gazdag? Akinek tettekben gazdag felesége van…” (Sábát 25b.)

Nem csak a zsidó tudományokban volt utolérhetetlenül nagy. Elmélyült és alapos tudása szinte minden területre kiterjedt. Sok nyelvet tudott, és így azok közé tartozott, akik Gámliél fejedelmet elkísérték külföldi útjaira, főleg Rómába, ahol igyekeztek közbenjárni a zsidó közösséget érintő ügyekben, és enyhíteni a jogfosztó intézkedéseket.

Tudása és vezetői képességei felől alkalmas lett volna a legmagasabb pozícióra is. Amikor Jávnéban a palotaforradalom során leváltották Gámliélt, és megfelelő jelöltet kerestek tisztségére – amelynek viselője nemcsak a maradék zsidó közösség vallási feje volt, hanem a világi zsidó hatalom képviselője is a rómaiakkal szemben –, ő is szóba került, de végül Eleázár ben Ázárját választották meg.

A talmudi elbeszélések alapján arra következtethetünk, hogy alapos Tóra- és talmudisztikus tudása mellett Ákivá alaposan ismerte az orvos- és a természettudományokat és az asztronómiát is, sőt a modern pszichológiában is jártas volt (Hyman). Ez a nagy tudású és széles látókörű vezető idővel a Bár Kochbá-féle felkelés egyik kezdeményezője és szellemi irányítója lett. Maimonidesz azt írja róla, hogy a felkelő népvezér szárnysegédje, illetve „fegyverhordozója” volt.

Valóban, a Talmud más helyütt (Jeruzsálemi Talmud, Táánit 4:5.) azt mondja: „Rabbi Ákivá, amikor látta Ben Kozibát [ez volt Bár Kochbá eredeti neve], azt mondta rá: Íme, ez a Messiás! Jochánán ben Torátá így szólt: Ákivá, fű nő ki az álladon, és Ben Dávid [a Messiás] még akkor sem jön el…”

Ákivá tehát erőteljesen támogatta a felkelést, noha már akkor is voltak a bölcsek között – nem is kevesen –, akik Jochánán ben Torátá nézetét osztották: nem szabad teljesen esélytelen felkeléssel a nép fizikai létét felelőtlenül veszélyeztetni, mert a kis Júdea nem képes legyőzni a nagy Római Birodalmat.

Bár Kochbá kezdeti sikerei sokakat meggyőztek a felkelés helyességéről. Vannak történészek, akik biztosra veszik, hogy az a 24 000 Ákivá-tanítvány, akik szinte egyszerre haltak meg a Peszách és Lág BáOmer közötti időben, a felkelő vezér katonái voltak. Mások odáig mennek, hogy úgy vélik, a holt-tengeri barlangokban felszínre került Bár Kochbá-papiruszokon gyakran előforduló „rábénu Betánjá ben Miszá” tulajdonképpen Ákivá ál-, illetve fedőneve volt a felkelést előkészítő földalatti mozgalomban [Chájim Kulic: Ros lácháchámim (Rabbi Ákivá élete)].

Lehet, hogy ez túlzás. Mindenesetre tény, hogy Ákivá szimpatizált a felkelőkkel és Bár Kochbában, legalábbis eleinte, a lehetséges Messiást látta. A felkelés leverésekor Ákivá nem volt Bétárban, a felkelők utolsó fellegvárában, hanem (Hyman szerint) a babilóniai Nehárdéában, ahol szökőévet iktatott be a héber naptárba. Ennek fontosságáról tudni kell, hogy a zsidó ünnepeket a mindenkori zsidó naptár alapján állapítják meg, és a felkelést követő hadrianusi elnyomás, amely a zsidó vallás alapjait kezdte ki, megtiltotta ezt az első látásra ártatlan műveletet.

 

A róka és a halak

Amikor Titus lerombolta a Második Szentélyt, a megszálló rómaiak megengedték Jochánán ben Zákkájnak, hogy Jávnéban restaurálja a Szánhedrint, és helyreállítsa a zsidó szellemi önállóságot. Most, miután leverték a Bár Kochbá-lázadást, és a legyőzöttek körében nagy vérengzést rendeztek, elrendelték, hogy a zsidóknak tilos a szombatot megtartani, tilos fiúgyermeküket körülmetélni, és – ami a legsúlyosabban esett a latba – tilos a Tórát tanulni, legalábbis nyilvánosság előtt. Betiltottak minden nyilvános előadást, és halálbüntetés terhe mellett megtiltották a Tóra-bölcseknek, hogy a népet a zsidó etikára és a zsidó törvényekre tanítsák. Így próbálták a zsidó szellemet megtörni, a zsidó népet a Római Birodalom nagy kohójában beolvasztani. Kísértetiesen hasonlított ez a római törekvés ahhoz, ami ma történik egyes diktatórikus jellegű országokban…

Akkor azonban a bölcsek, a rabbik, a zsidóság nagyjai nem engedték felmorzsolni a népet. Ákivá tömegeket gyűjtött maga köré, és a drákói rendelkezések ellenére nyilvánosan tanította a Tórát.

Páposz ben Jehudá – aki Hyman szerint tanaita volt, Ákivá társa és barátja – egyszer látta, hogy egy sereg ember Ákivá előadását hallgatja. Azt kérdezdte: „Nem félsz a hatalomtól, amely megtiltotta ezt?” Ákivá egy példázattal válaszolt.

„Képzeld csak – mondta –, egyszer egy róka a folyó partján jártában látta, hogy a halak ide-oda cikáznak a vízben. Kérdi a róka: Mi elől menekültök, mitől féltek? Mondják a halak: A halászoktól, akik hálót feszítenek ki, hogy megfogjanak bennünket. Mondja a róka: Ha kedvetek van, gyertek ki a szárazföldre, lakjunk együtt, és akkor biztonságban lesztek…

Mondják a halak a rókának: Terólad regélik, hogy az állatok legokosabbja vagy? Hiszen te sült bolond vagy! Ha itt, a vízben, az életelemünkben félünk és remegünk, a szárazföldön, ahol rögtön meghalnánk, annál inkább…

„Így van ez velünk is – fejezte be Ákivá a példálózást. – A mi életelemünk a Tóra. Ha a tanulása veszélyt jelent, akkor a tőle való eltávolodás százszor annyira veszedelmes és fenyegető számunkra…”

Rövid időre rá letartóztatták és börtönbe vetették Ákivát. Tinius Rufus, a római helytartó, akinek a szókimondó bölcs már régen a bögyében volt, most alkalmasnak látta a pillanatot a bosszúra.

 

A vértanú

A Talmud részletesen leírja Ákivá napjait a készárijái börtönben: kínozták, nem adtak neki elég vizet, de addig nem volt hajlandó enni, amíg nem kapott vizet, hogy megmoshassa – illetve a háláchá szerint leönthesse – a kezét. A bölcsek kérdéseket küldtek neki, s ő élete kockáztatásával válaszolt és halachikus döntvényeket hozott a börtön falai között. Simon bár Jocháj, a későbbi nagy tanaita, aki ekkor még fiatal tanítvány volt, bejött hozzá, és követelte, hogy tanítsa Tórára. Ákivá azonban nem akarta veszélybe sodorni tanítványát.

A hagyomány szerint Jom Kippur napján végezték ki, szörnyű tortúra közepette. „A Smá Jiszráél ideje volt, és Ákivá testét vasfésűvel boronálták [ez ismert római kínzási módszer volt], ő pedig a Smát mondta nagy elmélyültséggel. Kérdezték tőle tanítványai: Mesterünk, ez a Tóra jutalma? Felelte Ákivá: Egész életemben azon töprengtem, mit jelenthet pontosan, amit a Smában mondunk: …szeresd az Örökkévalót, a te Istenedet, teljes szívvel, egész lelkeddel… Ezt a bölcsek úgy magyarázták, hogy …még ha el is veszi lelkedet. Mindig kérdeztem magamat, mikor lesz alkalmam magamra alkalmazni bölcseinknek ezt a mondását? S most, hogy itt az alkalom, ne éljek vele?”

 

Elisá, az eretnek

Elisá ben Ávujá a zsidó történelem egyik legrendhagyóbb szellemi vezetője, legellentmondásosabb tanaitája. Maga a tény, hogy bölcseink nem „cenzúrázták ki” maguk közül, ékesen bizonyítja, hogy a zsidóság még azokkal szemben is elfogadó, akik az ellenség oldalára álltak, nem leplezve gyűlöletüket.

Mielőtt Elisá izgalmas, rendhagyó élettörténetébe kezdenénk, meg kell jegyeznünk, hogy a római hódoltság idején ő volt az egyetlen a hozzá hasonlítható bölcsek között, aki ideológiai okokból átállt az ellenséghez. Josephus Flavius, akit egy vesztett háború legyőzött hadvezéreként hurcoltak Rómába, merő opportunizmusból lett Titus császár háziszerzője és tetteinek dicsőítője. Elisá eretneksége azonban bizonyos gnosztikus ideológiákból eredt, amelyek mögött nem fedezhető fel egyéni, önös érdek.

Elisá Jeruzsálemben született a pusztulás előtt. Gazdag patríciuscsalád sarja volt: britjén részt vett Eliézer és Josuá, Jochánán ben Zákkáj neves tanítványai. A Jeruzsálemi Talmud, életrajzának egyik fő forrása magát Elisát idézi, aki elbeszéli tanítványának, Méirnek, hogyan vált eretnekké.

„Apám meghívta a britemre Jeruzsálem apraját-nagyját. Ott voltak a bölcsek is, Eliézer és Josuá vezetésével, és egy külön szobában Tóra-magyarázatokat adtak elő. Miközben a vendégsereg énekelt és versikéket hallgatott, a talmudisták olyan hévvel magyarázták a Tórát, hogy úgy tűnt, mintha tűz venné körül őket. Apám azt kérdezte: Uraim, csak nem akarjátok fölégetni a házamat? A két bölcs így válaszolt: Mint tudod, a Tóra nagy tűzben adatott, hiszen le van írva: Sínai hegye nagy tűzben égett… Most, amikor a Tórával, A prófétákkal és az Írásokkal foglalkozunk, az akkori örömtűz újra jelentkezik… Apám erre a magyarázatra azt mondta: Ha ilyen nagy a Tóra ereje, neki szentelem a fiamat! Szándéka azonban nem volt komoly: nem Istennek ajánlotta a fiát [vagyis nem l’Sém sámájim gondolta, mit mondott]. Ezért nem sikerült a dolog…” (Jeruzsálemi Talmud, Chágigá 2:1.)

 * * *

 Elisá magánéletéről úgyszólván semmit nem tudunk. Valószínűleg gyermek volt, amikor a rómaiak elfoglalták Jeruzsálemet, és Jávne vált a szellemi tevékenység központjává. Ákivá, Ben Ázáj és Ben Zomá társaként a harmadik tanaitanemzedék tagjának számított. A rossznyelvek szerint már akkor is „görög zenét” hallgatott odahaza, amikor a tanházban tanított, sőt „amikor fölkelt helyéről a tanházban, eretnek iratok hullottak ki az öléből”, vagyis titokban már akkor is gnosztikus tanokkal foglalkozott. Nem lehetetlen, hogy az első keresztények is megkörnyékezték, mint idős mesterét, rabbi Eliézert. A zsidóságtól való eltávolodása és az elnyomó hatalomhoz való közeledése valószínűleg fokozatosan történt meg.

A Babilóniai Talmud ezt képletesen úgy írja le, hogy négy bölcs merészkedett be a titkos tanok kertjébe, hogy a teremtés titkait megismerje: Ákivá, Ben Ázáj, Ben Zomá és Elisá. Ákivá „épségben ment be, és épségben jött ki”, vagyis a titkos tanok filozófiája nem volt ártalmára. A két fiatal tanítvány közül az egyik „bekukucskált és megütötte magát” – vagyis elborult az elméje –, a másik pedig „bekukucskált és meghalt”. Elisá „megnyirbálta a palántákat”, és rossz útra tért (Chágigá 14b.).

 * * *

 A Babilóniai Talmud, a Jeruzsálemi Talmud és a párhuzamos Midrás-irodalom különbözőképpen írja le Elisá rossz útra térését. A Babilóniai Talmud szerint mindössze a micvák elhanyagolása és az élvezetek hajszolása – a zenehallgatás, a ledér nők társasága – írható a rovására. A Jeruzsálemi Talmud, amelynek szerzői időben és térben is közelebb voltak az eseményekhez, szigorúbban ítéli meg Elisát.

Bölcseink igyekeztek megérteni – ha megbocsátani nem is – az eretnekké válás mozgatórugóit. Az egyik forrás szerint Elisá hite akkor rendült meg, amikor meglátott egy embert, aki az anyamadár szeme láttára kivette a fiókákat a fészekből. A Tóra ezt tiltja: előírása szerint az anyamadarat el kell hessenteni, ha fiókáit vagy tojásait el akarjuk venni: nem szabad fájdalmat okozni neki. Az az ember fölmászott a fára, megszegte a Tóra előírását, és baj nélkül lemászott. Máskor egy másik embert látott Elisá, aki szintén fölmászott egy madárfészekhez. Ez elhessentette az anyamadarat, mielőtt kivette volna a fiókákat, de amikor lemászott, megmarta egy kígyó, és szörnyethalt. Elisá megdöbbent: hiszen a Tóra hosszú életet ígér annak, aki betartja a parancsolatot, és megkíméli az anyamadarat a fájdalomtól! Ekkor veszítette el hitét – mondják bölcseink –, és ekkor fogant meg benne a tagadás gondolata…

Hosszú folyamat eredményeképpen érlelődött meg a gondolat: ebben szerepet játszhatott a skolasztikus filozófia, a görög kultúra, a római elnyomás hatása is. Legenda övezi a pillanatot, amelyben Elisá végképp szakított a zsidósággal. Ez egy szombati napon történt, mindenki szeme láttára. Összetalálkozott egy közismert prostituálttal, és ajánlatot tett neki. A nő meglepetten kérdezte: „Nem Elisához van szerencsém?” ő erre kihúzott egy retket az ágyásból, és átadta a ledér hölgynek. „Bocsánat – mondta az –, tévedtem: ez nem Elisá. Ez valaki más!” (Chágigá 15a.)

 

A rómaiak szolgálatában

Persze hogy ez már „valaki más” volt… Az „igazi” Elisá, Eliézer és Josuá tanítványa, Ákivá társa és Méir mestere, nem húzta volna ki szombaton a retket, és nem barátkozott volna nyilvánosan prostituáltakkal. Ettől kezdve terjedt el gúnyneve: Áchér, vagyis „Más”, amelyen a talmudi irodalomban a legtöbbször szerepel.

Elisá azonban nem elégedett meg azzal, hogy szakított a zsidósággal. Lépésének logikus következménye az a törekvés volt, hogy más se legyen zsidó, ezért fölajánlotta szolgálatait a római elnyomóknak, akik a Bár Kochbá-lázadás leverése után a zsidó szellemi létnek még az alapjait is ki akarták irtani. Erre szolgáltak a hírhedt hadrianusi rendelkezések – a gezérák, amelyek megtiltották a körülmetélést, a szombattartást és a többi alapvető parancsolat betartását, ami nélkül nem létezik zsidóság.

Ekkor vált Elisá népe árulójává. A rómaiak szolgálatába szegődve ő ellenőrizte, hogy a hithű zsidók nem játsszák-e ki a tilalmakat. A Tanházat is megpróbálta szétzilálni. A Jeruzsálemi Talmud leírja a drámai jelenetet, amikor Elisá római martalócok társaságában beállított a jesivába, és távozásra szólította föl a tanítványokat. „Mit kerestek itt? – kiáltotta. – Menjetek! Te légy szabó, te építész, te vadász, te asztalos!” Addig magyarázta nekik – az elnyomó hatalom katonáival a háta mögött –, hogy fölöslegesen töltik itt az idejüket, mígnem a növendékek szétszéledtek. A Talmud szerint még ezzel sem elégedett meg: „gyilkolta a Tóra művelőit”.

A történészek azt állítják, hogy eleinte csupán ideológiai ellentét volt Elisá és Ákivá között a hellén kultúrához való viszonyt illetően, később azonban – amikor eretnek nézeteivel és viselkedésével kivívta a többiek megvetését, sőt üldözését – már egyenesen gyűlölte volt társait. Teljességgel magáévá tette a rómaiak világképét, olyannyira, hogy népe árulójává vált. (Ocár Jiszráél)

 

Méir rabbi és a gránátalma héja

Az egyetlen, aki nem szakított a renegát Elisával, hűséges tanítványa, Méir rabbi volt. Kapcsolatuk annyira köztudomású volt, hogy a Talmud föl is teszi a kérdést: miért és hogyan barátkozhatott Méir Áchérral, a Mással? A jellemző válaszról a Méirről szóló fejezetben részletesebben is olvashatunk: „Méir gránátalmát talált: a belsejét megette, a héját kiköpte…”

Méir figyelemre méltó módon szolidáris volt egykori mesterével. A Talmud elbeszéli, hogy Méir egyszer szombaton a tanházban volt, amikor szóltak neki, hogy mestere, Elisá keresi. Méir kiment, és követte Elisát, aki előtte lovagolt. Egy darabig együtt mentek, és Tórát magyaráztak egymásnak. Elisá Ákivát, a nagy mestert idézte. Egyszer csak megállította lovát, és azt mondta: „Méir, térj vissza, mert elértük a szombatmezsgyét, nem szabad tovább menni…” Méir azonnal „visszadobta a labdát”: „Te is térj vissza!” – mondta Elisának. Az csak ingatta a fejét, és azt mondta: „Nem lehet…”

„Miért nem? – kérdezte Méir. – Hiszen le van írva, hogy az ember utolsó szívdobbanásáig megtérhet…” „Egyszer Jom Kippur szombatra esett, s én a jeruzsálemi Templom helyének környékén lovagoltam – mesélte Elisá. – Égi hangot hallottam a Szentek Szentje felől: Térjetek meg, tékozló fiak! …Elisá kivételével, aki ismert, és föllázadt ellenem!…” (Jeruzsálemi Talmud, Chágigá 2:1.)

 

Sohasem késő megtérni

Méir egyszer hírül vette, hogy Elisá nagyon beteg. Elment hozzá, és látta, hogy mestere a halálán van. Újból kérlelni kezdte, hogy térjen meg. Elisá tudni szerette volna, hogy nem késői-e a megtérés. A tanítvány egy zsoltárverset idézett, amely arról szól, hogy a szív utolsó dobbanásáig meg lehet térni… Ezt hallván Elisá sírva fakadt, és örökre lehunyta szemét, Méir pedig így vigasztalódott: „Úgy tűnik, a mester halála előtt megtért…”

A Jeruzsálemi Talmud említ egy legendát, amely szerint Elisá sírján tűz ütött ki. Méir tálitjával oltotta ki a lángokat, s azt mondotta, hogy vagy az Örökkévaló, vagy ő, a hű barát fogja megmenteni Elisát a pokol tüzétől. Ha szombaton tűz ütne ki, abból „megmenekül a könyv tokja a könyv érdemei fejében, a tfilin zsákja a tfilin érdemei fejében, és megmenekül Elisá az általa tanult Tóra érdemei fejében…”.

Elisáról jóval a halála után kiderült, hogy van két lánya. Ezek az éhhalál szélén Jehudához, a fejedelemhez fordultak. Jehudának nemigen akaródzott segíteni a szégyenletes emlékű eretnek leányain. Ők azonban arra kérték, hogy ne apjuk cselekedeit vegye tekintetbe, hanem a Tórát, amit tanult. Jehudá elérzékenyült, és teljesítette kérésüket…

Elisá szavait nem törölték a Talmudból, a Pirké Ávotból, Az atyák bölcs tanításai közül. A Talmud-bölcsek nem voltak bosszúállók, és ők is megbocsátották árulását…

 

Rés Lákis, a gladiátor

Származásának körülményei nem tisztázottak pontosan, olyannyira, hogy egyesek két Rés Lákisról beszélnek. Vannak, akik tevékenységének idejét jóval előbbre, Ben Ázáj idejére teszik. Hyman sorra dönti meg ezeket az elméleteket, és bebizonyítja, hogy Simon ben Lákis – akinek rövidített neve Rés Lákis volt, beceneve pedig Bár Lákis, „Lákis fia” – Jochánán fiatalabb kortársa, tanítványa, majd sógora és munkatársa volt.

Valószínűleg Ciporiban született, és gyermekkorában még látta Jehudá fejedelmet. Családja ismert, tanult emberekből állhatott, akiket nemegyszer idézett, hozzátéve: „Így tanultam felmenőimtől…” (Sábát 119b.)

Rés Lákis fiatalkorának történetéről több, eltérő változatot ismerünk. Egy talmudi forrás szerint szorult anyagi helyzetében egy rablóbandához csatlakozott, illetve felcsapott gladiátornak. A kettő persze nem ugyanaz: attól függ, hogyan értelmezzük a Talmudban szerepelő ludái szót. Rási szerint a kannibalizmust kultiváló társaságról van szó, amelytől Rés Lákis csak nagy nehezen, óriási fizikai ereje és leleményessége segítségével tudott megszabadulni (Gitin 47a.). Nátán Jechiéli, az Áruch című szótár-lexikon szerzője, szintén emberevőkről beszél, feltehetően Hérodotosz alapján, aki ínyenc, falánk embereknek írja le őket. Dr. Alexander Kohut, a magyar származású amerikai rabbi, az Áruch HáSálém című művében azt a feltevést kockáztatja meg, hogy emberkereskedők lehettek, akik Lud városában éltek.

A Jeruzsálemi Talmud több helyütt említ olyan eseteket, amikor emberek eladták magukat a ludáiknak. Modern magyarázók szerint a kifejezés alatt gladiátorokat kell érteni – Steinsalz Talmud-magyarázatában szerepel a ludarius = „gladiátor” szófejtés –, akiknek élete állandóan veszélyben forgott, és ezért szükségük volt a gyakori és tápláló étkezésre (Sábát 10a.) Azokat a gladiátorokat, akik önként adták fejüket erre a „szakmára”, tehát nem voltak rabszolgák, úgy látszik, jól fizették, és Rés Lákis anyagi megfontolásból lépett közéjük. Később sikerült elmenekülnie tőlük.

Egy Midrás-forrás szerint Simon ben Lákis egy háromtagú rablóbanda vezére volt. Idővel megtért, felhagyott a rablással, és Tórát tanult, majd tanított. Halála napján volt társai is meghaltak. Azok a pokolra kerültek, ő pedig a mennyországba. Erre mondta egy híres kortársa: „Lám, milyen nagy a megtérés ereje!” (Pirké d’Rábi Éliezer 43. fej.)

A toszafista Jákob Tám, Rási unokája, úgy értelmezi a Rés Lákis megtéréséről szóló talmudi történetet – amely Jochánánnal a Jordán-folyóban való találkozását beszéli el –, hogy az izmos fiatalember előzőleg jámbor talmudista volt, aki letért a helyes útról, és útonálló lett. Hyman bizonyítékok hosszú sorával utasítja el ezt a feltevést.

* * *

 Rés Lákis kiszabadult hát az „emberevő” gladiátorok karmaiból. Jochánán sógora lett, s egyhamar a Talmud-bölcsek első soraiba került. Hosszú élete során szinte példátlan hírnévre tett szert. A Talmud tanúsítja, hogy „akit láttak Rés Lákissal nyilvános helyen beszélni, az kezesek és váltó nélkül kapott kölcsönt” (Jomá 9b.).

Testi ereje és bátorsága később sem hagyta el, és erről is több történetet jegyzett fel a Talmud. Rabbi Ámi egyszer rablók fogságába esett, és helyzete annyira kilátástalan volt, hogy társai lemondtak megmentéséről. Rés Lákis azt mondta: „Vagy megölöm őket, vagy meghalok, de kiszabadítom Ámit!” Üldözőbe vette a rablókat, és valóban megszabadította a halálra rémült talmudistát. Egy másik alkalommal mesterének és sógorának, Jochánánnak egész vagyona rablók martaléka lett. Rés Lákis utánuk eredt, és a haramiák pánik félelmükben visszaszolgáltatták a rablott holmit. (Jeruzsálemi Talmud, Trumot 8:4.)

Egy egészen más szemléletű vélemény szerint Simon ben Lákis valójában sosem volt rabló: megélhetés hiányában gladiátorkodott, később pedig állami szolgálatba szegődött, és szabályos pandúr lett, aki tolvajok lefülelésével, rablóbandák elfogásával kereste kenyerét. Erre utal az a talmudi történet, amelyben Rés Lákis egy gyümölcsös őreként fügetolvajokat csípett nyakon (Moéd Kátán 17a.). Az Ocár Jiszráél Eleázár ben Simonhoz hasonlítja, akit – mint a róla szóló fejezetben olvashatjuk – a megszálló rómaiak kényszerítettek, hogy a zsidók között teljesítsen rendőri, illetve besúgói feladatokat. Ebből a helyzetből szabadította ki hősünket Jochánán, amikor feleségül adta hozzá a testvérét.

 

A „cionista” amorita

Eredeti gondolkodásmódját halála napjáig megőrizte. Sok mondásában tükröződik „előző életében” szerzett tapasztalata, a világ ismerete és a másság iránti megértés. Nagyra tartotta a betérőket, és azt mondta, hogy ezeknek több érdemük van, mint a született zsidóknak. Ezt így magyarázta: a zsidók a Sínai-hegyen vették át a Tórát, mennydörgés, villámlás, félelmetes sófárhangok zengése után. Páratlan élményük bírta rá őket a Tóra és a zsidó életszemlélet igazának elismerésére. A betérők ebből mit sem tapasztaltak, tehát világos, hogy meggyőződésből vállalják magukra a zsidóságot. Mi lehet ennél kedvesebb az Örökkévaló előtt? – kérdezi Rés Lákis… (Tánchumá, Lech 6.)

Az általánosan elfogadott zsidó felfogás szerint az elődök mindig nagyobbak, okosabbak, szentebbek, mint leszármazottaik. Rés Lákis az ellenkezőjét vallotta. Jochánán azt mondta: „Érdemesebb az elődök körme hegye a késői utódok pocakjánál!” Rés Lákis úgy vélte: „A késeiek inkább dicséretre méltók, mert a sok baj és elnyomás ellenére tanulják a Tórát…” (Jomá 9b.)

A Tóra-tanulást és -tanítást a zsidó élet legfontosabb elemének tartotta. Szavajárása volt, hogy az a város, amelyben zsidók élnek, de nincs benne chéder vagy Talmud-Tóra, megérett a lerombolásra (Sábát 119b.). Azt is mondta: „A Tóra csak azokban él tovább és marad fenn, akik hajlandók akár az életüket is föláldozni érte” (uo. 83b.) Rengeteget tanult: a Talmud tanúsága szerint negyvenszer vette át az egész Misná anyagát. Rátartisága miatt azonban mindössze néhány halachikus törvény fűződik a nevéhez: nehezen fogadták el a véleményét.

 * * *

Nem szívelte a babilóniai zsidókat, akik nehezen szánták rá magukat, hogy Erec Jiszráélba álijázzanak. Egyszer a Jordánban fürdött. Arra járt a babilóniai Rábá bár Bár Chámá, és nyújtotta a kezét, hogy kisegítse őt a vízből. Rés Lákis így szólt: „Istenem, mennyire gyűlölöm a babilóniaiakat! Ha annak idején [Ezrá, az Írástudó korában] egy emberként álijáztak volna, az Erec Jiszráél-i jisuv ma olyan erős lenne, mint a fém, amely sosem korhad el. De ti egyenként, kelletlenül jöttetek: az egész társaságotok olyan, mint a pudvás, rothadt cédrus…” (Jomá 9b.) Nem sok amorita fejtett ki hasonló, egyértelmű „cionista” propagandát…

Rés Lákis persze tudta, miért nem térnek haza a zsidók: ismerte a jómód, a vagyon visszahúzó erejét. Ezért mondta, hogy a figyelmeztetés – „…nem lesz egy talpalatnyi nyugvóhelyed sem…” (5Mózes 28:65.) – tulajdonképpen jó hír: nem fenyegetés, hanem vigasz, „…hiszen ha nyugalmat találnának [és nem félnének állandóan az üldözéstől, az antiszemitizmustól], nem jönnének haza Erecbe…” (Brésit rábá 33:6. és Échá rábá 1:3.)

* * *

 Ahogyan nem bírta a pöffeszkedő, vagyonukhoz ragaszkodó külföldi zsidókat – szavajárása volt, hogy a vagyon Izraelen kívül nem ér semmit, és nincs áldás rajta –, úgy tisztelte és szerette a Babilóniából hazatérteket. Rabbi Chijáért és fiaiért az életét is feláldozta volna, mert ők hozzájárultak az Erec Jiszráél-i Tóra-tudomány fennmaradásához és fejlődéséhez, akárcsak annak idején a szintén Babilóniából visszatért Ezrá és Hilél (Szukká 20a.). Rés Lákis nem volt hajlandó meghallgatni, ha valaki rosszat mondott Erec Jiszráélról vagy az ottani zsidókról. Büszke szábre hazafiként nemcsak szellemi, hanem fizikai erejében is bízott: a mai izraeli zsidók előfutára volt.

Egyszer rabbi Ábáhuval Kájszárijába ment. Mielőtt odaértek, kísérője azt mondta: „Most bemegyünk az istentagadó zsidók városába…” Kájszárijá a mindenkori római helytartó székhelye volt, és valóban sok asszimiláns, görög kultúrán nevelkedett zsidó élt benne, akik nem tartották meg a parancsolatokat. Rés Lákis leszállt szamaráról, homokot markolt föl a földről, és rabbi Ábáhu szájába tömte, majd kioktatta megdöbbent társát: „Az Örökkévaló nem szereti azokat, akik rosszat beszélnek a zsidókról!” (Sir Hásirim rábá 1:6.)

 

„…egy tenyér, ha csattan…”

Rés Lákis erőteljes egyénisége kizárta a megalkuvást, kiegyezést, a hízelgésről nem is beszélve. Ebből igen sok baja származott: nem egy történész úgy véli, ennek köszönhető, hogy nagy tudása és hírneve ellenére nem nevezték ki jesivávezetőnek, és élete végéig sógora és mestere, Jochánán árnyékában élt.

Egyszer azt a halachikus döntést fejtegette, amely szerint a fejedelem is büntethető: ha vétkezik, a háromtagú bíróságnak jogában áll elrendelni nyilvános megfenyítését. II. Jehudának tudomására jutott a dolog, és nagyon megharagudott. Rés Lákis nyúlcipőt húzott, és elmenekült Migdálba… Másnap a jesivában a fejedelem megkérdezte Jochánánt, miért nem ad Tóra-magyarázatot. A mester válaszul úgy tett, mintha tapsolna, de csak az egyik kezével. Jehudá furcsállta a dolgot, és megkérdezte, miért teszi. Jochánán azt felelte: „Tudom, hogy nem lehet egy kézzel tapsolni, de mit tehetek, ha hiányzik a jobb kezem…”. A fejedelem megértette a képes beszédet, és másnap Jochánánnal együtt elment Rés Lákisért Migdálba. Ott a bölcs azzal fogadta a fejedelmet: „Azt hiszitek, annyira félek tőletek, hogy lemondok Isten Tórájának tanításáról?!” (Jeruzsálemi Talmud, Horájot 3:1.)

Ebben az időben történt az is, hogy a fejedelmi udvar kinevezett egy dájánt, vagyis bírót, akinek nem volt megfelelő képzettsége. Rés Lákis felajánlotta neki, hogy saját „tolmácsát” – aki a bölcs szavait a hallgatóságnak továbbította és magyarázta – mellé adja segítségül. A fordító, Jehudá bár Náchméni, szorosan a bíró mellé ült, hogy jól hallja, mit mond. Az azonban hallgatott, mint a csuka, hiszen nem tudott mit mondani. Rés Lákis jó humorú közvetítője egy Habakuk prófétától vett bibliai idézettel pellengérezte ki a protekciós dájánt, aki tudatlanságában a száját sem tudta kinyitni… (Szánhedrin 7b.)

Rés Lákis később kibékült a fejedelemmel, aki – nem lévén annyira jártas a zsidó ismeretekben, mint elődei – sokszor fordult hozzá tanácsért, és hallgatott is a szavára. Hyman egész sor ilyen esetet említ. Egyszer például Rés Lákis kedvenc témájáról volt szó, s megint elmondta, hogy az a város, amelyben zsidók élnek, de nincs benne chéder vagy Talmud–Tóra, megérett a lerombolásra. A fejedelem azonnal megbízta rabbi Chijá bár Ábát, rabbi Ámit és rabbi Ászit, hogy térképezzék fel Erec Jiszráél minden városának oktatási helyzetét (Jeruzsálemi Talmud, Chágigá 1:7.).

A Midrás elbeszéli, hogy Rés Lákis egy látogatása alkalmával a fejedelem hogyléte felől érdeklődött, mire az rosszkedvűen így válaszolt: „Imádkozz értem, mert a [római] hatóságok sokat zaklatnak!” Rés Lákis megígérte, hogy imádkozik, de egy bölcs tanáccsal is szolgált: „Ne fogadj el senkitől semmit, akkor nem fogsz tartozni senkinek semmivel!” (Brésit rábá 78:12.)

Máskor Jochánánt látogatta meg Tibériáson, és annyit evett a messze földön híres, édes, húsos ginoszári gyümölcsökből, hogy „megzavarodott”, magyarán rosszul lett. Jochánán értesítette a fejedelmet, aki kiküldött néhány markos legényt – mert Rés Lákis bizony szép kövér ember volt –, beszállíttatta a fejedelmi rezidenciára, és ott kezeltette. (Bráchot 44a.)

* * *

 Rés Lákis jól ismerte a világ hívságait, és tudatában volt a jécer hárá, a rossz ösztön romboló hatásának. Szavajárása volt: „Az embert nap mint nap kísérti a rossz ösztön, és életét fenyegeti. Az Örökkévaló segítsége nélkül nem lehet megszabadulni tőle.” (Szukká 52b.) Azt is mondta, hogy józan ember nem vétkezik: csak az tesz rosszat, akit „megszáll a rossz szellem”, vagyis rájön a bolondéria. Ezt a népiesen hangzó megállapítást a modern pszichológiatudomány igazolja, és a bírósági gyakorlat is, amely nemegyszer elrendeli a vádlott elmeállapotának vizsgálatát, megállapítandó, vajon beszámítható volt-e a bűncselekmény elkövetésekor…

A haragtartást igen rossz tulajdonságnak tartotta. „A haragvó bölcset elhagyja a bölcsesség, a haragvó próféta elveszíti látnoki képességét…” – mondotta (Pszáchim 66b.).

Nagyra becsülte a tsuvá, a zsidósághoz való visszatérés jelentőségét és hatását. Talán saját tapasztalatai alapján is beszélt, amikor azt mondta: „Olyan nagy a megtérés ereje, hogy a készakarva, rosszindulatból elkövetett vétkek a visszatéréskor érdemekké válnak…” (Jomá 86b.) Ez a kibúvó azonban nem mindenki számára adatott meg, mert „a gonoszoknak [az igazi bűnösöknek, akik Izrael ellen vétkeztek] még a pokol kapujában sem adatik meg a tsuvá lehetősége” (Éruvin 19a.). Olvashattuk, hogy a Pirké d’Rábi Eliezer Rés Lákis esetét az igazi megtérés példájaként említi.

* * *

 Két felesége volt: miután Jochánán szépséges testvére meghalt, Rés Lákis újra megnősült. Ebből a házasságából született az az okos fiúgyerek, akire Jochánán felfigyelt, s akit anyja nem engedett a mester közelébe, „…nehogy veled is azt tegye, amit apáddal!” (Táánit 9a.)

Rés Lákis bohém természetű volt: nem takarékoskodott, nem gondolt a jövőre, nem gyűjtött vagyont. Amikor meghalt, egy marék sáfrány maradt utána (Gitin 47a.)…

 

A cicit micvája és a betért prostituált

Egy Brájtá azt tanította: Rabbi Nátán azt mondta: nincs még egy könnyű micva sem írva a tórában, amely, mint majd látni fogjuk, ne vezetne bőkezű jutalomhoz ezen a világon. és az eljövendő világban várható jutalomról nem is tudom, mennyire nagy lesz!

[Rabbi Nátán alátámasztja az állítását:]

Menj, és lásd ezt a cicit micvájának e történetéből: Történt egyszer egy bizonyos zsidó emberrel – aki, bár más dolgokban felületes volt, a cicit micváját mindig aprólékos pontossággal betartotta –, hogy fülébe jutott: él egy kéjnő az egyik tengerparti városban, akinek a szolgálatait oly nagyra értékelik, hogy fizetségül négyszáz arany dinárt kér. Ez a bizonyos ember küldött neki négyszáz aranyat, és megüzente, mikor látogatja meg.

amikor eljött az ideje, megérkezett a nő házához, és leült a kapuban. A szolgálólánya észrevette, bement, és szólt az úrnőjének. „megérkezett az az ember, aki négyszáz aranyat küldött neked, és itt ül a kapu előtt.” A nő azt mondta: „vezesd be!”.

Hét ágyat ágyazott meg a férfinak, egyiket a másik fölött, hat ezüstöt, meg egy aranyat[1], és az ágyak között egy-egy ezüstlétra volt, csak a legfelső volt aranyból. a nő fölmászott a létrákon, és ruhátlanul leült a legfelső ágyra, és a férfi is nekifogott a mászásnak, hogy ruhátlanul leüljön vele szemben.

Eközben azonban négy cicitrojtja a szemébe hullott[2]. A férfi ekkor lesiklott a létrákon, leült a földre, és a nő is lesiklott a létrákon, és ő is leült a földre, és azt mondta a férfinak: „róma urára![3] Esküszöm, hogy nem szabadulsz tőlem, míg meg nem mondod, mi hibát leltél bennem”.

A férfi azt felelte: „az isteni szolgálatra![4] esküszöm, hogy még sose láttam hozzád foghatóan gyönyörű nőt, viszont van egy micva, amit az örökkévaló, a mi istenünk parancsolt meg nekünk, és annak neve cicit, és ezzel a micvával kapcsolatban kétszer van írva a Tórában[5]: én vagyok örök istenetek[6]. Az egyik azt tudatja velünk: »én vagyok, aki által a romlott végül elnyeri büntetését«, a másik pedig azt, hogy »én vagyok az, aki által ez erényes végül elnyeri a jutalmát.« ebben a pillanatban ez a négy cicit rojt úgy tűnt föl előttem, mint négy tanú, aki tanúja lesz a bűnnek, amit el akarok követni.”

Azt mondta a nő neki (a férfinak): „nem hagylak elmenni, míg meg nem mondod, mi a neved, mi a neve a városodnak, mi a neve a tanítódnak, és mi a neve az tanházadnak, ahol a tórát tanulod.” A férfi leírta mindezt, és a kezébe adta.

Miután elment, a nő fölkelt, és három részre osztotta minden vagyonát: egyharmadát az állam tisztségviselőinek adta, megvesztegetésként, hogy engedjék áttérni a judaizmusra. egyharmadát a szegényeknek adta, egyharmadát pedig magához vette. Így osztotta el minden vagyonát, kivéve az ágyneműket, amiket magával vitt[7]. És eljött rabbi hijá tanházába.

Azt mondta neki: „rabbi, adj utasítást rám vonatkozóan, hogy térítsenek engem be.” A rabbi azt mondta neki: „lányom, igazán az Ég kedvéért kívánsz betérni? talán az egyik tanulóra vetettél szemet, hogy feleségül menj hozzá? És olyan nemzsidót, akit a betérésben hátsó ok motivál, például házasság, nem lehet befogadni.[8] A nő erre elővette a magával hozott írást, odaadta neki, és elmesélte az egész történetet, azt hogy milyen mély benyomást tett rá a tanítvány arcába hulló négy cicit csodája, amely megmutatta neki a micvák komolyságát, és meggyőzte a rabbit, hogy valóban az Ég kedvéért kíván betérni.

Miután betért, rabbi Hijá azt mondta neki: „eredj, és gyűjtsd be vagyonodat, azaz menj feleségül ahhoz a tanulóhoz, akivel a házadban találkoztál”. A nő megtette, és ugyanazzal az ágyneművel, amivel először tiltottan ágyazott meg neki, most megengedetten tette.

[Rabbi Nátán így fejezi be:]

Ez a jutalma ezen a világon annak, aki lelkiismeretesen betartja a cicit micváját; és az eljövendő világban várható jutalomról nem is tudom, mennyire nagy lesz!

 

Dordájá – a bűnöző aki egy óra alatt rabbi lett

A Talmud elmond egy rendhagyó esetet, amelynek hőse egy nagyon bűnös ember, Elázár ben Dordájá. Amikor elhatározta hogy megtér, először az eget és a földet kérte, imádkozzanak érte, majd a napot és a holdat, hegyeket és völgyeket, míg a végén rájött, hogy a megtérésben nem támaszkodhat senkire, csak magára. Ekkor a fejét térdei közé fektette és nagy sírásban tört ki, és addig sírt, amíg meg nem halt. Egy égi hang hallatszott: „Rabbi Elázár ben Dordájá részese a túlvilági életnek!”

Amikor ezt rabbi Jehudá, a Fejedelem meghallotta, sírva fakadt és azt mondta: „Van aki a túlvilági üdvösségért sok évig dolgozik és van aki azt megszerzi egy röpke óra alatt!” Majd hozzátette: Nem elég a megtérőknek, hogy befogadják őket, hanem még rabbinak is hívják őket!…” (Ávodá Zárá 17a.).

 

Onkelosz – A római császár zsidó rokona

Abban az időben, amikor a zsidóság keservesen szenvedett a gyűlölt Hadrianus császár uralma alatt, aki eltiportatta a Bár Kochbá-felkelést, eltöröltette a föld színéről Bethár városát, sok-sok zsidót öletett meg, köztük Akivá rabbit (történt mindez a 3880-as évben, 52 évvel a második Szentély lerombolása után [i.u. 120]), támadt egy ragyogó csillag, aki a zsidóság egén világít mind a mai napig. A nagy Onkeloszról van szó, aki a Tórát arámira fordította, s e fordítása (ami egyben értelmezés is), a „Tárgum Onkelosz” néven ismert.

Majdnem minden Tóra-kiadásba belefoglalják. A Tárgum Onkelosz olyan szent, hogy mikor valaki a hetiszakaszt tanulmányozza (ahogyan azt minden héten tennie kell), kétszer kell a Tóra-szakaszt elolvasnia, és egyszer a Tárgumot.

Ki volt ez az Onkelosz? Honnét származott? Hogyan lett belőle konvertita, áttérő? A válaszokat erre a kérdésre a Talmud és a Midrás adja meg, ott elegendő anyagot találunk, hogy összeállíthassuk belőle a zsidó történelem emez óriásának életrajzát.

Onkelosz a római császári család tagja volt. Édesanyja Hadrianus császár húga, édesapja egy bizonyos Klónikasz. Onkelosz tanult ember volt, a római és görög kultúrák alapos ismerője. Nem csak józan gondolkodó volt és kivételes elme, de a szíve is aranyból való tiszta szív volt, a lelke pedig magasztos. Hamar arra az álláspontra jutott, hogy a bálványimádás bolond dolog, és hogy a zsidó vallás az igazi, Istentől való vallás. Titokban kezdte szolgálni az Örökkévalót, ég és föld teremtőjét, és várt a kedvező alkalomra, hogy hivatalosan is a zsidó vallásra térhessen.

Egyszer aztán fölkereste nagybátyát, Hadrianus császárt, és azt mondta neki:

– Éveken át bújtam a könyveket, egyiket a másik után, tanultam és tanultam, míg megismertem minden nyelvet és tudományt. De mi végre? Mit nyertem belőlük? Itt az ideje, hogy szétnézzek a világban, és tegyek végre valamit. Én nem vagyok jártas a világ dolgaiban, te pedig, császárunk, jól ismered a világ dolgait. Hozzád jöttem tehát, hogy tanácsot kérjek, mivel kereskedjek?

Hadrianusnak hízelgett, hogy bölcs hírében álló unokatestvére éppen hozzá jön tanácsért. Ezt felelte hát:

– Császári vagyonom rendelkezésedre áll. Vegyél annyi pénzt, amennyire szükséged van a vállalkozáshoz. Azt mondanám neked, keress olyan árut, ami ritka olcsó, mert az emberek nem tudják, milyen értékes valójában, olyasmit, amit kevesen keresnek: megveszed olcsón, s aztán, mikor valódi értéke kitudódik, szép profitot csinálsz vele!

Onkelosz herceg elhagyta a császári palotát. Elutazott Rómából, és Jeruzsálem felé vette útját, Judeába. Amint odaért, fölvette az üldözött zsidók vallását, áttért. Eliézer ben Hirkanosz és Jehosua ben Chánánjá rabbik tanítványává lett, a nagy tannáké, akik Jochánán ben Zakkáj rabbi tanítványai voltak. Teljesen átadta magát a Tóra tanulmányozásának. Eltökéltsége és odaszántsága oly nagy volt, hogy tanítói már az egészsége miatt aggódtak, de Onkelosz csak tanult és tanult éjjel és nappal, míg csak a Tóra minden titkával meg nem ismerkedett.

Rendkívül szívére vette, hogy sok zsidó a babiloni száműzetés idején elfelejtette szent nyelvét, és helyette babilonit, asdódit, arámit és más nyelveket beszélt.

Mikor a zsidók visszatértek a babiloni száműzetésből, Ezra, az írnok lefordította a Tórát arámira, hogy mindenki megérthesse, de az a fordítás elveszett. Onkelosz tehát úgy határozott, lefordítja megint arámira a Tórát, a generációról generációra, Ezrától, az írnoktól és végső soron Mózestől hagyományozott magyarázatoknak megfelelően. Ez a fordítás, ami ma is megvan, a „Tárgum Onkelosz”.

 

Hadraianus katonái sem tudtak neki ellenállni

Röviddel ezután Hadrianus császár megtudta, hogy unokaöccse fölvette a zsidó vallást, és egyike lett a legkitűnőbb zsidó tudósoknak. A császár magánkívül volt haragjában, katonákat küldött Onkelosz lefogására, hogy láncra verve Rómába vigyék.

Mikor a katonák megérkeztek, Onkelosz barátsággal üdvözölte őket, vallásról és tudásról beszélt nekik. A szavai olyan hatással voltak a katonákra, hogy a lábai elé vetették magukat, és kérték, segítsen áttérni nekik a zsidó vallásra, ahogy ő maga is tette.

Mikor Hadrianus megtudta, hogy a katonái nem térnek vissza, újabb csapatot küldött, bátor harcosokkal, és azzal az utasítással, hogy láncra verve hozzák haza Onkeloszt.

Ez alkalommal arra is utasítást adott, hogy ne beszélgessenek Onkelosszal, hanem azon nyomban tartóztassák le, és hozzák haza Rómába. Hadrianus ugyanis hallott arról, mi történt az első küldötteivel. Onkelosz megint baráti szavakkal üdvözölte a küldötteket:

– Tudom, hogy a császár megtiltotta, hogy velem társalogjatok, nektek engedelmeskednetek kell a császári parancsnak, én is engedelmeskedem. Csak egy kérdést engedjetek meg: jól ismeritek a római udvar működését. A közkatona viszi a fáklyát a tiszt előtt, a tiszt a parancsnok előtt, a parancsnok a vezér előtt, és a vezér a császár előtt. Mondjátok csak, ki előtt viszi a császár a fáklyát?

– A császár senkinek sem tartozik szolgálattal – felelték neki. – Ő a legfőbb hatalom az országban!

– Figyeljetek csak – felelte rá Onkelosz. – Izrael Istene, ég és föld teremtője, aki megszabadította a zsidókat Egyiptomból, a mindenség Ura, noha nagy Isten ő, mégis illőnek tartotta, hogy szolgái, a zsidók előtt megvilágítsa az utat, tűzoszloppal, negyven hosszú éven át!

Ezek a szavak nagy hatást gyakoroltak a katonákra, feladták küldetésüket, és hűséges tanítványává lettek Onkelosznak.

 

Ki vigyáz kire? – A király a szolgáira vagy fordítva?

Hadrianus megint újabb csapatot küldött, magas rangú tisztekkel az élen, azzal a kifejezett paranccsal, hogy egyetlen szót sem válthatnak Onkelosszal, semmiféle kérdésre sem válaszolhatnak, nyomban tartóztassák őt le.

A küldöttek megérkeztek, és késedelem nélkül hozzáláttak a parancs végrehajtásához. Kivezették őt a házból. Az ajtóban Onkelosz megállt, és örömmel megcsókolta a mezüzét. A küldöttek nagyon csodálkoztak ezen, és nem tudták megállni, hogy meg ne kérdezzék:

– Mit jelentsen ez a dolog az ajtón, és miért vagy olyan boldog, mikor Rómába visznek, ahol a nagybátyád bizonyára lecsapatja a fejedet?

– A bolond embereken nevetek. A király a palotájában ül, és őrök veszik körül, hogy megvédjék a bajtól. A zsidó király, e világ ura viszont megengedi szolgáinak, hogy békében üljenek otthon, és Ő védi meg őket, kívülről. Ezért van a mezüze az ajtónkon!

A császári küldöttek teljesen Onkelosz szavainak hatása alá kerültek, és nemsokára már ők is hűséges tanítványaivá lettek.

 

A zsidóság a legjobb portréka

Mikor Hadrianus császár megértette, hogy unokaöccsét erővel nem tudja elhozatni, úgy határozott, végére jár a dolognak, hiszen különös oka kell legyen. Nagyon vágyott már látni az unokaöccsét, tehát megesküdött, hogy nem lesz bántódása, ha önként eljön hozzá látogatóba.

Onkelosz elindult Rómába. Mikor bemutatta magát a császárnál, az meglepetéssel látta, hogy Onkelosz mennyit fogyott. Unokaöccse biztosította őt, hogy cserébe sok-sok Tórát és bölcsességet nyert. Hadrianus ezek után megkérdezte, miért hagyta oda az otthonát, a vallását, és vette fel egy kis nép vallását cserébe, amit üldöznek, és rosszul bánnak vele a föld összes népei?

– A te jó tanácsodra hallgattam – felelte Onkelosz, mosolyogva. – Azt mondtad nekem, vegyek olyan árut, aminek kevés vásárlója akad. Bejártam a világot, de nem találtam semmit, amire kevesebb vevő akadna a zsidó vallásnál. Megvettem hát, és úgy találtam, hogy jó üzletet csináltam. A szent zsidó próféták megígérték, hogy a szegény és üldözött zsidó nép a nemzetek fejedelmévé lesz majd, s hogy a világ királyai megtisztelve érzik majd magukat, ha szolgálatot tehetnek neki; és a Tóra, amit most lenéznek, minden nemzet által el lesz ismerve, s Jeruzsálem lesz az egész föld világítótornya.

[1] Lásd lentebb, 14. jegyzet.

[2] A Tóra jelzi, hogy a cicit megvédi viselőjét az erkölcstelenségtől, mondván: „…s mikor látjátok, eszetekbe jusson… ahelyett hogy szívetek és szemetek után járnátok, ami erkölcstelenségre vinne benneteket!” (4Mózes 15:39.)

[3] Azaz a császár életére (Rási első magyarázata). Az is lehet, hogy a nő a rómaiak által imádott istenségre utal (Rási második magyarázata).

[4] Ez a zsidó eskütétel formája: a szentség valamelyik tárgyára esküszünk.

[5] 4Mózes 15:41. Ez a vers zárja a cicittel kapcsolatos passzust: „Én vagyok Örök Istenetek, aki kiszabadított benneteket Egyiptom földjéről, hogy Istenetek legyen. Én vagyok Örök Istenetek”.

[6] Az Én vagyok Örök Istenetek kifejezést általában úgy értelmezik, hogy az a büntetésre és a jutalomra vonatkozik (lásd Bává Möciá 61b.). Itt az ismétlés mindkettőre utal.

[7] Amikor a Brájtá arról szól, hogy hat ágy ezüst volt, egy pedig arany, lehet, hogy az ágyneműről beszél, konkrétan ezüstfehér vászonlepedőkről, és egy vöröses selyemről.

[8] Lásd Jövámot 24b.

  • Küldés emailben

Fejezetek