11. 📖 XVI.- Antiszemitizmus, gazdasági válság, Izrael

Antiszemitizmus – Auschwitz tanulsága az emberi gyarlóság tükrében

Antiszemitizmus

Auschwitz tanulsága az emberi gyarlóság tükrében

 

Zalman I. Posner rabbi

A vészkorszakkal kapcsolatos kérdések általában ily formát öltenek: miféle Isten az, aki megengedte Auschwitzot? Milyen álláspontot kell elfoglalnunk vele szemben? Vannak, akik soha nem hittek Istenben, s ezek ateizmusa vagy agnoszticizmusa csak megerősödött a vészkorszak következtében, bár kimondhatatlanul elvetemült dolog Auschwitzra hivatkozni, hogy mindenféle aljasságot vagy olcsó kicsapongást jogosulttá tegyünk. Mások, akik korábban hittek, elveszítették hitüket; ugyanakkor jelentős számmal találhatunk az életbenmaradottak között hívő embereket, akik irigylésre méltóan elmélyült, megerősödött vallási érzéssel kerültek ki a szörnyűségekből.

A fenti kérdések ennek ellenére nem hagynak nyugodni bennünket, és a válaszok továbbra is rejtve maradnak előttünk. Sosem leszünk képesek magyarázatot találni a vészkorszakra: egyszerűen képtelenek vagyunk még csak megpróbálni is. A vészkorszak értelmünkön felül áll, s az ember nem tudhat magyarázatot adni arra, amit fel sem tud fogni. Aki nem volt koncentrációs táborban, annak, azt hiszem, nem lehet fogalma arról, mit jelent az, s hogy milyen lehetett Treblinka, azt még az sem tudja elképzelni, akit a háború előtt Buchenwaldba vagy Dachauba internáltak.

De ha nem tudjuk is megérteni a vészkorszakot, egyikünk sem utasíthatja el, hogy képességei szerint levonja belőle a tanulságot. Ha a Gondviselés útja a gázkamrákban érthetetlen is számunkra, még mindig megtanulhatunk valamit az ember természete felől, s talán némely jogos következtetésre is tudunk jutni.

A klasszikus filozófusok igyekezete, hogy meghatározzák a jót és a rosszat, nem járt nagy sikerrel: megegyezésre semmiképp sem jutottak. A tudós nem alkot értékítéleteket, s olyan kifejezések, mint a “jó” vagy a “rossz”, nem szerepelnek szakmai szótárában – joggal, hiszen ő mennyiségekkel, megfigyelhető és bizonyítható dolgokkal foglalkozik. Következtetéseinek nemzetiségre, vallásra, elkötelezettségre vagy előítéletre való tekintet nélkül elfogadhatóknak kell lenniük. De a tudós rendelkezésére álló eszközök nem alkalmasak az olyan változó, szubjektív fogalmak megvizsgálására, mint az erkölcs. Még a filozófus “szerszáma”, az esze sem tud megbirkózni a jóval és a rosszal, mert a hideg logika egy magyarázatot sem részesít előnyben. Intellektuális szempontból a többnejűség nem alábbvaló az egynejűségnél, és a nemi élet különböző “elrendezései” önmagukban véve sem nem “jók”, sem nem “rosszak”. Lehet, hogy egyfajta rend megfelel bizonyos embereknek, míg mások más rendszert részesítenek előnyben. Semmilyen bizonyíték nem áll rendelkezésünkre a “jó” vagy a “rossz” lényegét illetően. Minden erkölcsi ítéletnek egy a sorsa: a filozófia nem tudja logikailag megállapítani, hogy ez vagy az az ítélet helyes-e, vagy sem.

Így született meg Auschwitz.

De, mondják, ha a tudós megalapozott véleménye és szigorú logikája eleve kizár részéről minden megállapítást a jót és a rosszat illetően, az ember mégis rábízhatja magát a saját “ösztönére”, emberiességére. Tudja, hogy ölni rossz. A filozófus is tudja: az, hogy ő nem képes meghatározni a rosszat, senkit sem akadályozhat abban, hogy elveihez hűen éljen. Az emberek továbbra is “erkölcsösek” lesznek.

Szerencsétlenségünkre sokan vették komolyan a filozófusok és antropológusok véleményét. Ha azonban a társadalom fogja megszabni, hogy mi jó és mi rossz, annak végletes következményei lehetnek. A többség kultúrája alapján ki lehet jelenteni, hogy egy egész nép alsóbbrendű, és “jó” lesz azt kipusztítani. Így született meg Auschwitz. A hitleri Németország társadalma lelkesen fogadta az “új erkölcsiséget”. De vajon melyik társadalomra kell gondolnunk, ha azt mondjuk, hogy “a társadalom” határozza meg, mi a jó? Az enyémre, a tiédre vagy a nácikéra? A nácik egyszerűen és logikusan alkalmazták a “körülmények megszabta erkölcsiséget”. Miért kell tehát Auschwitzon úgy felháborodni? A viszonylagos moralitás hívei már rég megtagadták Istent és tilalmait. Ők emberi fogalmakban gondolkoznak. Miért aggasztja hát őket annyira a vészkorszak? Ha elfogadják a tételt, hogy tagjai számára a “társadalom” az egyetlen bírája rossznak és jónak, melyik stádiumban veszítette el a német társadalom a szó szoros értelmében vett “társadalom” mivoltát, aminek következtében jogosan intézhette dolgát?

A vészkorszak megtanított bennünket arra, hogy mivé válhat az emberből. Ha az ember maga határozhatja meg, hogyan éljen, akkor akár szent, akár sátán lesz belőle, mindkét következmény egyformán legitim lesz. Ha viszont az embernek olyan erkölcsi mérték szerint kell élnie, amely lehetetlenné teszi Auschwitz megismétlődését, akkor ennek objektív erkölcsi mértéknek kell lennie, amelyet kívülről kényszerítenek az emberre, különben az addig fogja csűrni-csavarni, amíg kénye-kedve szerint bármire fel tudja használni.

A zsidó ember, akinek számára az erkölcsi mérce a Tóra, tudatában van annak, hogy nem eggyel több vagy kevesebb vallási szertartás teljesítéséről van szó, hanem az emberi lét valódi lényegéről: arról, hogy az ember vajon olyan teremtény-e, akiben lélek lakozik, vagy nem más, mint beszélő kétlábú? Ha az ember elvetheti a negyedik parancsolatot – “Emlékezzél meg a nyugalom napjáról, és szenteld meg azt!” –, miért ne lenne szabad ugyanúgy megtagadnia a hatodikat is: “Ne ölj!”? A “csináld magad” moralitás ma divatosnak tűnik. “Lehet, hogy neked ez rossz, de az nem feltétlenül rossz az én számomra is” – ez az indokolás kísér bármilyen viselkedést. Ez általában csak arra jó, hogy ösztöneink kielégítésére igazolást találjunk, de ugyanakkor az erőszakra, a gyilkosságra is mentséget talál. Úgy tűnik, a “Gresham-szabály” az erkölcsiség terén is érvényes: a rossz kiküszöböli a jót. A század húszas éveiben Auschwitz az emberi agy számára még elképzelhetetlen volt. Most, a század végén is elképzelhetetlen? A vészkorszak megismétlődésének lehetőségénél még szörnyűbb az, hogy vannak, akiknek nehézséget okoz elítélni az ilyen erkölcsiséget. “Lehet, hogy a gyilkosság rossz, de…”

 

Hol az ember?

“Hol vagy?” – kérdezte Isten Ádámot, miután nem tartotta be az Édenkert törvényeit. Ugyanazt kérdezi Isten minden embertől, s mindenki a maga életformája szerint ad erre választ. De mi szerint szabja meg az ember a maga elhatározásait? Milyen alapon határozza meg, mi a helyes, és mi számít erkölcstelennek? Keserű, de kézenfekvő a válasz erre a kérdésre:

“Azt kérdezed, hol vagyok én? Itt, pontosan azon a helyen, ahová helyeztél – egy zavarba ejtő világban, minden útbaigazítás nélkül. Azt akarod, hogy »jó« legyek, de nem mondtad meg, mi a »jó«. Ezt nem tudhatom a magam eszéből, de a tanulmányaim sem adnak útmutatást, sőt a társadalom sem, amelyben élek.”

Isten azért mondta az embernek: “Lásd, eléd adtam ma az életet és a jót, de a halált és a rosszat is…”[1], hogy forrást adjon neki, amelyből meríthet, amely fölülmúlja az elégtelen emberi erőforrásokat. Ezért volt szükség a Tórára. Isten meg akarta akadályozni a vérontást, azért rendelte el: “Ne ölj!” Nem azt parancsolta, hogy búvárkodjunk a tudományokban, hogy képeket fessünk, hogy szimfóniákat hallgassunk, vagy hogy birodalmakat állítsunk fel. Mindezek nem mentik meg az embert a benne lakozó erőszaktól. Az ember csak akkor képes megérteni, hol tévedett Eichmann, ha elfogadja a Tórát.

 

Mit tanulhatunk Auschwitzból?

Isten megakadályozhatta volna Auschwitzot. De – s amit most mondok, az nem magyarázat a vészkorszakra, hanem egyszerű kísérlet annak megfogalmazására, hogy mit tanulhatunk Auschwitzból – ha Isten tényleg így tett volna, abból az ember azt a következtetést vonhatta volna le, hogy az emberi ész, a humánus szellem vagy az emberi kultúra akadályozta meg, hogy a vészkorszak megtörténhessék, s így nincs szükség Istenre. Ha az ember valóban szabad, akkor szabadnak kell lennie erkölcsi döntéseiben is, abban, hogy elfogad vagy elvet bármilyen abszolút erkölcsi mércét – különben nem tekinthető szabadnak, de még csak emberinek sem.

Az ember szabadsága abból áll, hogy választhat a jó és a rossz között, nem pedig abban, hogy megszabhatja, mi a jó, és mi a rossz. Auschwitz csak egy bizonyos definíció szerint számít szörnyűségnek. Ha a mi – emberek által felállított – definíciónk és Eichmann definíciója összeférhetetlen: vajon a mi definíciónk mitől magasabb rendű, mint az övé? Végső fokon mindenképpen olyan mércéhez kell folyamodnunk, amely rajtunk és Eichmannon is felül áll. Sem te, sem más, sem Eichmann, sem a társadalom vagy a tudomány nem mindentudó. Vannak olyan problémák, amelyeknek megoldása meghaladja képességeinket. Lehet, hogy Auschwitz nem mond nekünk semmit Istenről, de bizonyára mindent megmond az emberről – azt, amit kizárólag Auschwitzból tanulhatunk meg.

Hadd szögezzem le, hogy Auschwitz – és kizárólag Auschwitz – mutatta meg azt a feneketlen mélységet, ahová az ember süllyedhet, s amely a kulturált világban elképzelhetetlen. Auschwitz nélkül sohasem ingott volna meg az ember bizalma abban, hogy elegendő kizárólag önmagára támaszkodnia. Az emberek meggyőzték önmagukat, hogy az emberiség felnövekedett, és maga mögött hagyta a barbárság korát – míg csak Auschwitz be nem következett. Auschwitz előtt az emberek biztosak voltak abban, hogy felsőbb beavatkozás vagy törvényrendszer kinyilatkoztatása nélkül is megszabhatják életútjukat, s úgy is életképes, erkölcsös társadalmat tudnak alkotni.

A magabiztosság, hogy az ember képes megkülönböztetni a jót a rossztól, alaptalan illúzióként foszlott szét.

Nem az a kérdés tehát, milyen erkölcsiség mellé álljon az ember, hanem az, hogy létezik-e bármilyen erkölcsiség. Nem az a kérdés, hogy szükség van-e a szombatra, hanem az, hogy Auschwitz tényleg rossz dolog volt-e. Ez a két kérdés viszont egyáltalán nem független egymástól.

 

[1] 5Mózes 30:15.

  • Küldés emailben

Fejezetek

Könyvek

Fejezetek

Egyéb tartalmak