Egyre többen eszmélnek rá arra a Magyarországon még kevésbé ismert jelenségre, hogy a magát progresszívnek mondó baloldal vált az antiszemita retorika új terepévé. Azonban, mint tudjuk, nincs új a nap alatt: ennek a jelenségnek a gyökerei a Szovjetunióban keresendők.
„Auschwitz azt jelentette, hogy megöltek hatmillió zsidót, és Európa szemétdombjára vetették őket, azért, mert figyelmesek lettek a zsidók és a pénz kapcsolatára. Az imperializmus és a kapitalizmus rendszerének keménymagja, a pénzügyi tőke és a bankok váltották ki az emberek gyűlöletét a pénz és a kizsákmányolás ellen, valamint a zsidók ellen… Az antiszemitizmus valójában a kapitalizmus gyűlölete.” Ulrike Meinhof baloldali terrorista a ’70-es években.
Az elmúlt hetekben – néhány éves-évtizedes késéssel – a hazai nyilvánosságban is többször megjelent, hogy Európa zsidó közösségeit ma már elsősorban nem az antiszemitizmus jól ismert, „hagyományos” szélsőjobboldali formája, hanem az Izrael felé irányuló baloldali gyűlölet és az iszlám zsidóellenesség fenyegetik. Nem beszélve arról, hogy e két csoport egymást erősítve fordul a régi-új ellenségkép, Izrael, mint zsidó állam ellehetetlenítése felé. Az egyelőre szórványos figyelmeztetések csaknem mindenütt a tagadás falába ütköznek. A hazai progresszívek közösségi fórumokon kérik ki maguknak a „gyanúsítgatást”, a rasszista hatalom alattomos kísérletének tartva az „új gyűlöletkampányt”, ami csak az igazság utolsó talpon maradt harcosaira kíván újabb csapást mérni, miközben „elfedi a valódi antiszemitizmust”. Ami, természetesen, továbbra is a jobboldal privilégiuma maradt. Mindeközben folyamatosan szidják Izraelt.
A tagadás, a valóság felismerését akadályozó ideologikus gondolkodás, és az elnyomó hatalom valós szándékait leleplező összeesküvéselméletek gyártása nem mostanában került a baloldal működési protokolljai közé. Az azonban már kevésbé ismert, hogy a baloldalhoz köthető „új antiszemitizmusban”, az anticionizmusban valójában semmi új nincs. Az antiszemitizmus a progresszív politikai program, az anticionizmus pedig a zsidó állam megszületésétől kíséri végig a baloldal történetét.
Dicstelen kezdet
Már a felvilágosodás legnagyobbjaira is jellemző volt, hogy a hagyományos zsidóságot a sötét középkorral azonosították. Ezek után egyáltalán nem meglepő, hogy mondanivalójukat gyakran erőteljes zsidóellenes éllel fogalmazták meg. Voltaire és társai zsidókkal szembeni kirohanásokban bővelkedő társadalomkritikája Marxra is komoly hatást gyakorolt. Saint-Simon és Fourier francia követői, az úgynevezett utópista szocialisták szintén nem fukarkodtak a zsidókat gyalázó megjegyzésekben. Maga Wilhelm Marr, az antiszemitizmus fogalmának a megalkotója is radikális szocialistaként kezdte. Nem véletlen, hogy kritikája elsősorban a zsidók gazdasági tevékenységére irányult, ahogyan a Német Keresztényszocialista Pártot 1878-ban megalapító Adolf Stöckeré is, aki a vallásos antijudaizmust áltudományos rasszizmussal és szocialista gazdasági elképzelésekkel elegyítve hozott létre kelendő szellemi terméket.
Ezt a politikai programot Marx emelte kiforrott világmagyarázattá, miközben a modern antiszemita terminológiát is sikerült megteremtenie. Miután a szocializmus elsődleges célja a fennálló társadalom radikális megváltoztatása, ehhez a hagyományos családmodell eltörlése mellett a vallás és a magántulajdon megszüntetésén keresztül vezet az út. Márpedig – amint arra Marx a hegeliánusok nyomán számtalanszor rámutatott – a zsidók igazi vallása valójában a pénz. Legfontosabb tulajdonságuk ezért a haszonlesés, a kufárkodás. „A pénz Izrael féltőn szerető istene, aki előtt nem lehet más isten” – írta, ezért ahhoz, hogy a pénzimádat véget érjen, magát a kapitalista rendet, a pénz általi kizsákmányolás lehetőségét kell egyszer s mindenkorra eltörölni. Ekkor, és csak ekkor érhetne véget a zsidóság kiváltságos helyzete, és történhetne meg „az emberiségnek a zsidóság alól való emancipációja”.
Egy sikeres kombináció
A szocialista utópia ilyen módon a kezdetektől fogva szorosan összefonódott a hagyományos zsidóság felszámolásának programjával. A zsi-dókkal azonosított partikularizmus,
a magántulajdon iránt tanúsított tisztelete és a kereskedelemben és
pénzügyekben való jártassága mind-mind ellentétben állt a szocializmus céljaival. A kapitalizmus „kreatív rombolása”, a hagyományos keretek felbomlása válsághelyzetek sorával szembesítette a modernizálódó európai társadalmakat. Az új kor felé tartó átmenetben – éppen az antiszemita teoretikusoknak köszönhetően – a zsidó alakja a hagyományos társadalmak szövetét megbontó, démonikus erők metaforájává vált.
Ezt a képzetet a szovjetek tudatosan használni is kezdték. Társadalomátalakító kísérletük során a „népbarát” intézkedéseiket a spekuláció és a haszonlesés kártételeinek régóta esedékes orvoslásaként állították be. A kereskedelemmel és a pénzügyekkel kapcsolatban hagyományosan gyanakvó tömegeknek pedig nem jelentett nehézséget, hogy a bolsevikok által orvosolni hivatott nehéz helyzetük okozóit kikkel azonosítsák.
Miután azonban a Nemzetiszocialista Német Munkáspárt és szövetségeseinek rémtetteit követően az antiszemitizmus hagyományos változata széles körben végképp elfogadhatatlanná vált, a megszülető zsidó állam került a baloldali blokk paranoid gyűlöletének fókuszába. A kommunisták többsége már az 1930-as években meg volt győződve arról, hogy a cionizmus történelmi hiba, teljes képtelenség, ami a nacionalizmus anakronisztikus formájaként ellentétben áll a szocializmus nemzetköziségével, ilyen módon a világkapitalizmus küszöbön álló halálakor a judaizmushoz hasonlóan el is fog tűnni.
A szovjet anticionizmus
Bár Sztálin a brit visszavonulást követően kezdetben saját geopolitikai céljait szolgáló lehetőségként számolt Izrael megalakulásával és potenciális szövetségesként tekintett a zsidó államra, ez a kezdeti taktikus jóindulat hamar a leplezetlen ellenszenvnek adta át a helyét. 1953-ban Sztálin sokkoló bejelentést tett: zsidó orvosok egy csoportja meg akarja mérgezni a szovjet felső vezetést. Csak a generalisszimusz halála akadályozta meg ezzel összefüggő tervének végrehajtását, kétmillió zsidó Szibériába deportálását. Megszületett az anticionizmus, amely a „testvéri, haladó arab népek felszabadító harcának” bőséges anyagi és katonai támogatásával nem kevesebbet, mint az amerikai imperializmus kinyújtott karjaként értelmezett Izrael teljes megsemmisítését tűzte ki céljául. A szovjet érdekszférában egymást érték az anticionista perek, mi több, a Szovjetunió nagyszabású kampányt kezdeményezett annak érdekében, hogy a cionizmus és a nácizmus egymásnak megfelelő fogalmakként jelenjenek meg a közgondolkodásban. A ‘60-as években megszülető „palesztin nép”, és a vajúdás során szintén életre kelt palesztin és az azzal számos ponton összefonódó nyugat-európai szélsőbal terrorizmus ugyancsak a Kreml nagyvonalú taktikai és kommunikációs pártfogását élvezhette.
A posztmodern baloldal és az iszlám házassága
A Szovjetunió összeomlása azonban a marxizmusra is komoly csapást gyakorolt. Csakhogy az ortodox baloldal helyére lépő és a nagy, világmagyarázó narratívákat tagadó, relativista posztmodern progresszívek figyelme az identitáspolitikai témák mellett az állításuk szerint jelenkori gyarmatosítóként fellépő Izrael felé fordult. Az izraeli-arab szembenállás leírásához az úgynevezett szupercesszionizmus, vagy behelyettesítő teológia érvkészletét veszik alapul. Amint az eredeti verzió állítása szerint a Teremtő és a keresztények kapcsolata mintegy „helyettesíti”, „beteljesíti” a zsidóknak tett ígéretet, úgy helyettesíti a jelen korban Izrael a nácikat, a palesztinok pedig a holokauszt korszakának tragikus sorsú zsidóit. Ugyanígy lett a „kulturálisan asszimilálhatatlan félázsiai horda” egykori képviselőiből európai gyarmatosító, aki betolakodott, de beilleszkedni azóta sem tud az arab Közel-Keletbe. A „palesztin szabadságharc” pedig érzelemgazdagon ábrázolt helyettesítőjévé vált „a szocializmus győzelméért vívott nemzetközi küzdelemnek”. Ez a behelyettesítésekkel operáló elbeszélés nemcsak enyhülést kínál a holokauszt bűne miatt, hanem a társadalmi igazságosság bajnokai által hőn áhított morális felsőbbrendűség pozícióját is: erkölcsi magaslatot, ahonnan messze dörög minden Izraelt elítélő, kemény szó.
Az elbeszélés sikeréhez nem férhet kétség. A baloldali újságírók által dominált nyugati sajtótermékekben megjelenő magyarázat szerint a cionisták ki akarják irtani az általuk alacsonyabb rendűnek tartott, sokat szenvedett palesztinokat, bakancsaik szűntelen dübörögnek véráztatta földjeiken. A gázai fejleményekről tudósító képriportokban Dávid küzd Góliát ellen, a válságövezetet valamiért elözönlő gyerekek vére a varsói gettó ártatlan zsidó fiataljainak szenvedését idézi.
A különböző társadalmi egyenlőtlenségek, hierarchiák és hatalmi relációk feltérképezésére szakosodott legújabb progresszív trend, az interszekcionalitás hívei Izraelt a nyugati kolonializmus előőrseként ítélik el. De az interszekcionális baloldal úgy vágyja a tökéletes igazságosságot, hogy – hívő posztmodernként – közben tagadja a normatív igazságosság lehetségességét. Ezért fordulhat elő, hogy a korszerű progresszívek bármikor készek elítélni az egyetlen demokráciát a Közel-Keleten, miközben figyelmen kívül hagyják ellenségei mérhetetlen szenvedéssel járó bűncselekményeit.
A mai globális progresszív baloldal ráadásul minden igyekezetével próbálja a cionizmusellenes politikájának antiszemita jellegére rámutató kritikákat ellehetetleníteni, miközben az úgynevezett „iszlamofóbiát” új antiszemitizmusként jelöli meg. Ez utóbbi egyébként a legtöbb esetben nem jelent többet, mint azoknak a megbélyegzését, akik az iszlám teológiának a modern demokráciákkal összeegyeztethetetlen alapelveire és az azokból következő tolerálhatatlan tettekre merészelik felhívni a figyelmet. Ezzel egyidőben szövetségeseket keres és talál a muszlim világban.
A forradalmi szolidaritás „az izraeli népirtással” szemben pedig ideig-óráig talán valóban képes elfedni a koalíció törékenységét, a szekularizmus és a fundamentalista vallásosság, a feminizmus és az iszlám nőkről vallott felfogása között tátongó óriási szakadékot.
Réti János írása
Megjelent: Egység Magazin 28. évfolyam 107. szám – 2018. június 4.