Arab, mohamedán és cionista – ő az izraeli hadsereg legmagasabb rangú muzulmán tisztje

Ala Wahib úgy jellemzi magát, mint „izraeli cionista arab”.

Az utóbbi hetekben Izraelben sokan megkérdőjelezik az arab-zsidó együttélés lehetőségét. Annak ellenére, hogy az együttélés a mindennapok gyakorlata. Zsidók és arabok együtt dolgoznak számos munkahelyen, együtt tanulnak az egyetemeken és természetes módon találkoznak a boltokban, buszokon és a kórházakban. Ezzel együtt, Ala Wahib története ma még kivételnek számít.

A harminckét éves Ala Wahib őrnagy az izraeli hadsereg legmagasabb rangú muzulmán arab tisztje. Nem drúz és nem beduin, hanem izraeli arab a Nazaret melletti Reine faluból. Nincs egyszerű helyzetben, a szülőhelyén sokan árulónak tartják, míg a katonaságban sokan nem értik, hogy mit is keres ott. Akcentus nélkül beszél héberül, akár azt is lehetne hinni, hogy Tel-Avivban lakik.

Szülőfalujának, a mintegy tizenhétezer lelket számláló Reine legtöbb lakosának Izraelhez való viszonya egyszerű: nem ismerik el Izraelt és ellenséges érzéssel vannak iránta. „Születésemtől fogva azt hallottam, hogy Izrael elrabolta tőlünk Palesztinát. Nem úgy láttam magamat, mint aki az országhoz tartozik. Semmibe vettem a zászlót, sőt még Izrael-ellenes tüntetéseken is részt vettem” – meséli Wahib.

A helyzet akkor változott meg, amikor tizennégy éves korától egy nazareti, keresztény bentlakásos szakiskolában tanult tovább. Az iskolában találkozott először a modern világgal. „A keresztény arab kultúra hasonlít az európaihoz, modernebb és nem fanatikus mint az iszlám. Egy teljesen új világot ismertem meg. Felfedeztem, hogy a zsidók nem is olyan gonoszak mint ahogy mondták. Nagyon tetszett, ahogy egymást védik és úgy éreztem ennek az országnak én is részese szeretnék lenni.” – idézi fel.

Tizennyolc éves korában természetesen nem vonult be, ahogy általában az izraeli arabok. Bet Seanban a Rabintex üzemben kezdett dolgozni, ahol a hadsereg számára gyártottak sisakokat, golyóálló mellényeket és egyéb felszerelést. „Ott úgy érzem kinyílt a szemem és  másként kezdtem látni a dolgokat” – mondja. Két évig kilincselt a sorozóbizottságnál, míg végre behívták mint önkéntest. A NACHAL gyalogos hadosztályban szolgált, utána tiszti tanfolyamra szeretett volna menni. Először elutasították, mert úgy vélték, hogy mint arab nem eléggé megbízható. „Ez komoly válságot jelentett számomra, hiszen én teljes szívemmel szolgáltam, mindent beleadtam”. Végül engedélyezték a tiszti tanfolyamot, amit sikerrel végzett el, majd mint újonckiképző tiszt szolgált. Később a KARAKAL zászlóaljnál lett századparancsnok és jelenleg az izraeli szárazföldi erők központi gyakorlóbázisán, Ceelimben hadműveleti tiszt.

Ala Wahib szép nagy házban lakik a falujában, de sokat élt zsidó településeken és úgy gondolja, hogy végül is el fogja hagyni a faluját. A családjával kevés a kapcsolata, érdekes módon nem az a fő probléma, hogy bevonult, hanem az, hogy sokáig keresztény barátnője volt, azt nem tudták megemészteni. Az arab ismerősei elfordultak tőle, azokkal a bajtársaival alkot egy társaságot, akiket a katonaság keretében ismert meg.

Az utóbbi öt évben megháromszorozódott az izraeli hadseregben szolgáló olyan önkéntesek száma, akik valamilyen  etnikai kisebbséghez tartoznak. Legtöbbjük beduin, kevesebb a keresztény, illetve mohamedán arab. Összesen néhány száz főről van szó.

Ala Wahib úgy jellemzi magát, mint „izraeli cionista arab”. Négy évvel ezelőtt az Izraeli Hadsereg tisztjeinek egy csoportjával Auschwitzba látogatott. Mint mondja: „Gyerekként egy olyan társadalomban nőttem fel, mely tagadja a Holokausztot. A lengyelországi látogatásom idején rengeteget sírtam, nehéz volt felfogni mit is jelent az, hogy népirtás. Nagyon erősen hatott rám az, hogy Lengyelország földjén izraeli egyenruhában tartom az izraeli zászlót… Én mohamedán vallású vagyok és ezt sohase fogom elhagyni, de a cionizmus az több mint egy vallás. Úgy hiszem, hogy a cionizmus jelképezi azt, hogy én Izrael államához, az izraeli társadalomhoz tartozom és ez azt az elkötelezettséget is jelenti, hogy megvédjem azt az országot, melynek én is részese vagyok.”

 

Dan Diamant

 

Forrás és kép: Israel Hayom

  • Küldés emailben