Zsidók egy konfliktus két oldalán

A diaszpóra sokszor állít bennünket különös vagy éppen zavarba ejtő helyzet elé. Az egyik ilyen szituáció, amikor egy-egy fegyveres konfliktus idején a frontvonal mindkét oldalán élnek zsidó közösségek. Ezek a közösségek hol mesterséges határok által szétválasztott, közös múlttal rendelkező zsidó családokból állnak, hol teljesen külön kultúrájú csoportok. A mai kurd-török konfliktus két oldalán egykor nagy múltú közösség élt, akiknek leszármazottai mind a mai napig őrzik őseik egyedi kultúráját: összeállításunkban velük ismerkedünk meg.

 

Zsidók négy ország határvidékén

A Törökország, Szíria, Irak és Irán bizonyos területeit (vagyis Mezopotámia északi részét) lefedő Kurdisztánban az izraeli asszír hódítás (i. e. VIII. sz.) óta élnek zsidók a hagyomány szerint. A Biblia írja le, hogy Sálmáneszer asszír király háborúba ment Hosea, Izrael királya ellen, meghódította a zsidó királyságot, és végül: „…számkivetette Assúr királya Izraelt Assúrba és Chaláchba és vitte őket a Chábórhoz, Gózán folyójához és Média városaiba.” (2Királyok 18:11.) chana Deutsch írása

 

Helena királynő és Náchum próféta vidékén

A kurd zsidók meglehetős elszigeteltségben éltek sokáig. Többnyire földművelőként dolgoztak és elszigetelt közösségeikben különleges szokások alakultak ki, részben a környező népek hagyományainak hatására. A polgári időszámítás szerinti első században a perzsa Adiabene királysága a zsidó közösség részévé vált, miután a helyi királyné, Helena, akit ámulatba ejtett az országban megforduló zsidó kereskedők kultúrája, betért a zsidóságba, és erre ösztönözte az alattvalókat is. A kurd zsidók büszkék arra, hogy ez a különleges esemény az ő földjeiken történt, és a királyi család leszármazottait saját közösségük részének tekintik. Az eseményeket mind Josephus, mind pedig a Talmud (Gitin 60a.) megörökítette.

A kurd zsidók mindig is különösen tisztelték Náchum prófétát, aki az Asszír Birodalom és fővárosa, Ninive hanyatlását jövendölte meg. Sávuotra szokás volt Náchum sírjához utazni (ez Moszul környékén, a mai Irakban található), és ott ünnepelni. A sír a helyi zsidó közösség tulajdonában volt, köré díszes, bútorokkal és drága szőnyegekkel gazdagon berendezett, mára a környékbeli harcok nyomán romossá vált épületet emeltek.

 

Középkori autonómia

A két középkori utazó, tudelai Binjámin és a regensburgi Petáchjá a XII. századból népes kurd zsidó közösségekről számolt be, különösen Kurdisztán központjában, Moszulban, ahol igen gazdag zsidó családok éltek, és még bizonyos autonómiát is élveztek saját közösségi ügyeik irányításának tekintetében. 1170 körül a kurd zsidók között járt tudelai Binjámin száznál több zsidó települést sorol fel, és az egyik legnagyobbnak közülük Amadiját nevezte, ahol 25 ezer zsidó élt. A XII. században két messianisztikus vezető, Dávid Alroi és Menáchem ben Slomo is felbukkant. Előbbi fellázadt a perzsa uralkodó ellen, és azt tervezte, hogy visszavezeti népét Izrael földjére. A már a térségben lakó zsidó közösségekhez a keresztes hadjáratok idején újabbak csatlakoztak, mivel a szíriai és palesztinai zsidók közül számosan menekültek Babilóniába, illetve Kurdisztánba, és a mongol hódítások is sok zsidót kergettek e területre, így gazdagodott újabb elemekkel a kurd zsidóság.

A közösségek könnyen mozdultak, és viszonylag nagy volt a fluktuáció, mivel a zsidók a gazdasági, illetve az adott vallási-politikai helyzetet is figyelembe véve mozogtak a falvakból a nagyobb városokba, vagy az ellenkező irányba. Mivel a kurd zsidó közösségek több országban szétszórva éltek, történelmük tájegységenként némileg eltérő. A több országra kiterjedő, kurdok által lakott régió zsidó lakosainak túlnyomó többsége Irakban élt, a többi országban jóval kevesebben telepedtek meg.

 

Izrael földje

A kurd zsidók hagyományosan nagyon kötődnek Izrael földjéhez. Évezredeken át vágyódtak vissza az anyaországba, és kereskedőkön, rabbikon, tanítókon keresztül kapcsolatot is tartottak fenn az erec jiszráeli zsidókkal. Kurd zsidók már a XVI. század végén felbukkantak Izraelben, elsősorban a kabalista központként ismert Cfáton, ahol akkora számban képviseltették magukat, hogy külön negyedet is alapítottak a városon belül. A zsidóellenesség nyomán az 1930-as években megindult, és 1950-51-ben kiteljesedett alijáig (Ezra és Nechemja akció) zárt közösségekben éltek a kurd zsidók az őket megtűrő, ám sokszor ellenséges közegben, főként Kurdisztán iraki régióiban. Irakban a fárhud, Iránban az iszlamizálódás vetett véget a folyamatos és nagy számú zsidó jelenlétnek. Jelenleg a kurd zsidók túlnyomó többsége Izraelben él, felük Jeruzsálemben, a többiek pedig szétszórva kisebb településeken. Igyekeznek legalább részben megőrizni sajátos szokásaikat, és sok helyen megfigyelhető, hogy a különböző területekről származó kurd zsidók külön csoportokat alkotnak. Kisebb közösségeik megtalálhatók az Egyesült Államokban és Európa egyes országaiban (pl. Svájc, Olaszország). Érdekesség, hogy a kurd zsidók történelmét a Budapesten született Rafael Patai történész-etnográfus kutatta elsők között.

 

Nászik, cháchámok és a lisna jehudija

A XIX. századot megelőző időszakban a közösségeket általában a nászik vezették, akik nemcsak dönthettek a közösség ügyeiben, hanem speciális adókat is kivetettek. A nászit más néven soternek (rendőr) vagy szárnak (miniszter) nevezték, rámutatva tisztségének különféle aspektusaira. Neki voltak alárendelve még a közösség spirituális vezetői, a cháchámim, vagyis a bölcsek, akik közül sokan a kabbalát is művelték. Az Adoni, Barazani, Mizráchi, Duga és Hariri családok mind híres rabbidinasztiák voltak. Viszonylag nagy számú kurd zsidó költőt ismerünk, közéjük tartozott a Tóratudásáról és kabbalában való jártasságáról híres asszony, Osznát Barazani is. A cháchám a rabbinikus tevékenységek mellett más feladatokat is ellátott, így sokszor ő volt a cházán (kántor), a mohel (körülmetélő), a sochet (sakter) és a bodek (a levágott állat húsát kósersági szempontból megvizsgáló szakértő), emellett tanár, írnok és amulettek írója, esetleg kincstárnok is egyben. A kisebb közösségek a nagyobb városok vezetői alá tartoztak, vallási és jogi kérdésekben egyaránt. A vallási élet központja a zsinagóga, az iskola és a tanház volt.

A hagyományos kurd zsidó közösségek nyelve az ősi közel-keleti sémi nyelv, az arámi, melybe török, perzsa, kurd, arab és héber szavakat is kevertek. Ez volt a „tárgum (fordítás) nyelve”, másként a zsidók nyelve (lisná Jöhudijá) vagy a szétszóratás nyelve (láson hágálut). A körülöttük élő muszlimok dzsabalinak nevezték a kurd zsidók nyelvét, ami annyit tesz, hogy hegyi, mivel beszélői többnyire a hegyek közt éltek. Zenéjük is a nyelvhez kapcsolódó, többnyire elbeszélő jellegű dalokból és a környező népek zenei világából is merítő, vagyis igen sokféle népzene. A kurd zsidó parasztok – a diaszpórában igen szokatlan módon – sokáig békében éltek együtt muszlim szomszédaikkal, és természetes volt a két kultúra zenei és az irodalmi kölcsönhatása.

A kurd zsidó hagyományok továbbélése

A különleges kurd zsidó hagyományok közül érdemes megemlíteni a szeháráne ünnepséget. A kurd zsidók peszách kimenetelét követően közösen kivonultak a természetbe, és néhány napon át ott éltek és ünnepeltek. A szeháráne egyfajta tavaszünnep, melyet a zsidók muszlim szomszédaiktól vettek át. Jóféle falatokkal, rengeteg zenével és tánccal ünnepeltek a szabad ég alatt, a természetben. Jellegzetes ételei a japrach: rizzsel töltött szőlőlevelek (a kurd zsidók a rizst elsősorban ünnepi alkalmakra tartogatják, hétköznap a jóval olcsóbb bulgurt fogyasztják), a mazza: csirkéből, halból vagy zöldségekből készült, főtt vagy olajban kisütött finger food és természetesen az elmaradhatatlan kube. Az ételt minden esetben arak, vagyis ánizspálinka is kíséri. A családi sátorban díványt is felállítottak, arra ültették az oda látogató vendégeket. A férfiak is a nők is ünnepi ruhába öltöztek, és a széles körű népünnepély kiváló alkalmat biztosított a fiataloknak az ismerkedésre. Így elterjedt szokássá vált éruszint, vagyis eljegyzést tartani a szeháráne alkalmával. Izraelben a szeháráne ünnepség szukkotra tevődött át (mivel közvetlenül peszách után egy másik, marokkói zsidóktól eredő szokás, a mimuna ünneplése terjedt el), hivatalosan 1975 óta ünneplik Szukkot félünnepén tánccal, énekléssel és történetek mesélésével. A legnagyobb szeháráne fesztivál évente több mint tízezer látogatót vonz.

Ma a kurd zsidók jelentős része Jeruzsálemben él. A közösség tagjai között olyan emberek voltak, mint a nemzeti hősként számontartott iraki születésű Mose Barazani, akit földalatti cionista tevékenységéért a britek végeztek ki a palesztinai brit mandátum idején.

 

 

Zsidók a szultánok földjén

 

A mai Törökország területén már legalább 2400 éve folyamatosan élnek zsidók, de földrajzi területként már a Tóra is említi a Noách (Noé) hetiszakaszban, hiszen az özönvíz túlélőit szállító bárka az Ararát-hegynél kötött ki, mely Törökország keleti, Örményországgal határos vidékén fekszik. Naftali Deutsch írása

 

A rómaiaktól az ottománokig

Az első zsidó közösségek a Római, majd annak bukása után a Bizánci Birodalom polgáraiként éltek Anatóliá­ban, Törökország nyugati, Kis-Ázsiának is nevezett területén. A görög nyelvű zsidók jól integrálódtak a társadalomba, és néhány buzgó uralkodó (különösen I. Justitianus) erőszakos hittérítő próbálkozásain kívül békében éltek a soknemzetiségű birodalomban, s nem volt részük a nyugat-európai zsidókat sújtó folyamatos üldöztetésekben.

Az Ottomán Birodalom előretörésével az anatóliai zsidók a szultán alattvalóivá váltak. Jogállásuk, a többi nem-muszlim kisebbséggel együtt, alapvetően az uralkodó jóindulatától függött. Egyes szultánok toleránsak voltak, mások különböző korlátozó intézkedéseket vezettek be, a már érvényben lévő, „hitetlenekre” vonatkozó törvényeken felül.

Az ottomán korszakban az első zsinagóga, az „Éc Chájim – Élet Fája”, Bursában épült 1324-ben, és a mai napig használatban van. A zsidó élet jelentősen megerősödött, miután II. (Hódító) Mehmed 1453-ban leigázta Konstantinápolyt (a mai Isztambult). A Bizánci Birodalom egykori fővárosa a hosszú ostrom következtében romokban hevert és csak árnyéka volt egykori önmagának. A szultán ismét naggyá akarta tenni a várost, ezért – más kisebbségkel együtt – zsidókat hívott letelepedni. Elsősorban az ősi, romanióta tradíciókat gyakorló balkáni és anatóliai zsidók érkeztek Konstantinápolyba, ők hamarosan a város lakosságának 10%-át tették ki.

 

Askenázok érkezése

A virágzó közösség hamarosan askenázi zsidókat is vonzott Európából, akik örömmel választották az Ottomán Birodalom nyújtotta biztonságos körülményeket az európai pogromok és kiűzetések helyett.

Egyikük, a Németországból érkezett Jicchák Cárfáti rabbi, Erdine város főrabbija lett, és levélben biztatta hátramaradt hitsorosait, hogy ők is a költözés mellett döntsenek:

„Hallottam a halálnál is keserűbb szenvedésről, mely németországi testvéreinket sújtja. A kegyetlen törvényekről, a kényszerű megkeresztelésekről, a száműzetésekről, melyek naponta megtörténnek. Hiába hagynak el egy helyet, máshol is ugyanaz a sors vár rájuk. Az egyház emberei és a szerzetesek, a hamisság papjai, Isten boldogtalan népe ellen támadnak… Barátaim, rokonaim és ismerőseim, kijelentem nektek, hogy Törökország semmiben sem szenved hiányt, és javaiból, ha akarjátok, ti is részesülhettek. A Szentföldre vezető út is Törökországon keresztül halad és nyitva áll előttetek. Hát nem lenne jobb nektek is muszlimok alatt élni, mint keresztények alatt? Ó, Izrael, miért szunnyadsz? Kelj fel, és hagyd ott azt az átkozott vidéket!”

Ahogyan a rabbi levelében is olvashatjuk, az Ottomán Birodalom terjeszkedése lehetővé tette a zsidóknak, hogy visszatérjenek őseik földjére, és a Szentföldön telepedjenek le. Ez időben vált újra jelentőssé a jeruzsálemi zsidó közösség és ekkor virágzott fel a zsidó élet Cfáton is.

 

Az inkvizíció elől menekülők

Az Ibériai-félsziget zsidó lakosságának kiutasítása a XV. század végén jelentős változást hozott a török zsidóság életében: mintegy 40.000 spanyol és portugál zsidó telepedett le a birodalomban, és hamarosan már ők váltak a birodalom zsidóságának legmeghatározóbb erejévé. A szfárádi zsidók elsősorban Konstantinápolyban, Thesszalonikiben, a Balkánon és Izrael földjén telepedtek le. Thesszalonikiben egy időben a zsidók alkották a lakosság többségét és ez a város vált a zsidó világ legfontosabb központjává. A zsidók, bár több adót fizettek, mint a muszlimok és bizonyos foglalkozási ágak zárva voltak előttük, szilárd jogi státusszal rendelkeztek és fontos gazdasági, illetve diplomáciai pozíciókat töltöttek be a szultán udvarában. A közösség ügyeit önállóan intézhették, képviseletüket a Háchám Bási, azaz a főrabbi látta el. A legmagasabbra talán Joszef Hánászi emelkedett (a híres Doña Gracia Mendes Nasi unokaöccse), akit II. Szelim szultán Naxos kormányzójának tett meg, és aki befolyását felhasználva sokat tett a szentföldi zsidó települések újjáépítéséért.

 

Sábtáj Cvi

A virágzó közösség életében nagy csapást jelentett az egyik leghíresebb zsidó álmessiás, Sábtáj Cvi megjelenése a XVII. században. Az Izmirben született rabbi és kabalista önmagát kiáltotta ki a régóta várt megváltónak, és tömegeket állított maga mögé. Az ottomán hatóságok nem nézték jó szemmel a felforgató mozgalmat, ezért letartóztatták Sábtáj Cvit, és választás elé állították: vagy felveszi az iszlám hitet vagy az életével fizet. A „messiás” a kitérést választotta, és Mehmed effendi néven a szultán ajtónállójaként működött tovább, ám azzal áltatta híveit, hogy kitérése csak színlelt, és hamarosan beteljesíti feladatát. Erre válaszul a szultán Albániába száműzte, és ott is halt meg. Hívei egy része még ezt követően is hitt benne, sőt Dönme néven a mai napig is él egy apró zsidó közösség Törökországban, akik Sábtáj Cvi – a zsidó hagyománytól radikálisan eltérő – tanait követik.

 

Kemál Atatürk fellépése

Az Ottomán Birodalom hanyatlásával és területének zsugorodásával a zsidó közösség helyzete és befolyása is csökkent. A XX. század elején a kétszázezer főt számláló ottomán zsidók jelentős része a Habsburg Birodalom vagy a születő balkáni államok lakosává vált, a Törökországban maradtak közül sokan az új politikai mozgalmak (cionizmus, újtörök mozgalom) híveivé váltak. Az elavult birodalmat modern, szekuláris állammá formáló Kemal Atatürk nacionalista ideológiája nem kedvezett a soknemzetiségű ország kisebbségeinek, így a zsidóknak sem. Helyenként pogromok robbantak ki, majd 1942-ben bevezették a nem-muszlimokat sújtó, hatalmas összegű vagyonadót, melynek következtében 30.000 zsidó vándorolt ki az országból. Izrael Állam megalakulása után újabb 35.000 zsidó távozott Törökországból és kezdett új életet a zsidó államban.

Az isztambuli pogrom

A Törökországban maradt zsidók élete ezt követően viszonylagos nyugalomban telt, köszönhetően az Izrael és Törökország közötti szoros politikai, gazdasági és védelmi kapcsolatoknak. Ez alól kivételt képezett az 1955-ös isztambuli pogrom, mely alapvetően a város görög lakossága ellen irányult, de nem kímélte a zsidókat és az örményeket sem. Néhány évtized nyugalom után 1986-ban arab terroristák 22 zsidót gyilkoltak meg az isztambuli Neve Sálom zsinagógában egy szombati istentisztelet alatt. 2003-ban ugyanitt, valamint a közeli Bét Jiszráel zsinagógában robbantásos merénylet történt, melynek során húszan vesztették életüket és 300-an megsebesültek – zsidók, muszlimok és turisták egyaránt.

 

Napjaink Törökországa

Ezt követően Erdogan elnök iszlamista fordulata és Izrael-ellenes retorikája, illetve a zsidó üzletek elleni bojkottfelhívások egyre több törökországi zsidót tereltek a kivándorlás felé. A célország elsősorban Izrael, de vannak, akik az Egyesült Államokba vagy az 500 évvel ezelőtt elűzött zsidók leszármazottainak állampolgárságot kínáló Portugáliába települtek át. A kedvezőtlen politikai hangulat mellett számos zsidó fiatalt a párválasztás nehézsége szólítja Izraelbe.

Napjainkban mintegy 15-20.000 zsidó él Törökországban, elsősorban Isztambulban. A közösség létszáma egyre csökken, ennek oka a növekvő kivándorlás, az alacsony születésszám és a vegyes házasságok növekvő aránya. Ezzel együtt jelenleg 26 zsinagóga működik Törökországban – köztük egy askenázi és egy karaita. A közösség általános- és középiskolát, illetve közösségi házakat tart fent Isztambulban és Izmirben.

***

Budavári zsidók

Érdekesség, hogy 1686-ban, Buda visszafoglalásakor a törökökkel vállvetve harcoló zsidók egy része – akik túlélték a vár eleste utáni mészárlást – az Ottomán Birodalomban keresett menedéket, ahol saját közösségeket is alapítottak. Idővel ezek a csoportok beolvadtak a helyi askenázi vagy szfárádi közösségbe.

 

A cikk az Egység 124. számában jelen meg.