A nők által írt háláchikus irodalom rendkívül ritka és a vallásos könyveknek sincs gyakran női szerzője. Ennél jóval könnyebb techinákat, vagyis vallásos könyörgéseket találni, melyeket nők írtak nőknek. Cikkünkben ezeket mutatjuk be az Izraeli Nemzeti Könyvtár honlapja alapján.
„Kedveltek a leányok” – így kezdődik egy XVIII. századi, jiddis nyelven írt, a maga nemében úttörő jelentőségű könyvecske, mely az Izraeli Nemzeti Könyvtár tulajdonában van. A nők és az imák kapcsolata mélyen gyökerezik hagyományainkban – egészen a Teremtés könyvéig kell visszamenni, ha az eredetét keressük. Amikor a második ősapa, Jicchák (Izsák) és felesége, Rivka (Rebeka) gyermekáldásért imádkozik, az Örökkévaló az utóbbi imáját hallgatja meg. Később Mirjám, a prófétanő és Dvorá, Lapidot felesége vezet hálaadó imákat. Jirmejáhu prófétánál olvassuk (31:14), hogy Ráchel ősanya sírva imádkozik gyermekeiért, azaz a zsidó népért: „Így szól az Örökkévaló: Hang hallatszik Rámában, jajszó, keserves sírás; Ráchel sír a gyermekei miatt…”.
Bár a Tórában több alkalommal szerepel a női ima szokása és fontossága, mégis igen hosszú út vezetett ettől fogva addig, hogy nők imakönyveket írjanak. Az első nő, aki máig tartó nyomot hagyott a zsidó imádkozás gyakorlatán, Cháná prófétanő volt, az istenfélő Elkáná első felesége, Smuél (Sámuel) próféta édesanyja. Cháná meddő volt, míg Elkáná második felesége, Peniná számos gyermeket hozott a világra. „Ő [Cháná] pedig elkeseredett lelkű volt, imádkozott az Örökkévalóhoz és sírva sírt” – írja a próféta (1Smuél 1:10), és elkeseredettségében „szívében beszélt, csupán ajkai mozogtak, de hangja nem hallatszott” (u.o. 1:13). A főpap, Éli részegnek vélte az asszonyt, ám amikor Cháná magyarázatot adott viselkedésére, akkor megáldotta őt. Mintegy ezer évvel később, amikor írásba foglalták a Szóbeli Tant, ez lett az imádkozás elfogadott módja: a csendes, elkötelezett imádkozás.
A zsidó nők túlnyomó többsége nem is értett héberül
A második Szentély pusztulásával és a zsidók szétszóratásával a héber többé nem volt beszélt nyelv, és a zsidó nők túlnyomó többsége nem is értett héberül. A zsidók körében a Római Birodalom bukását követően és az egész középkor folyamán rendkívül magas maradt az írni-olvasni tudók aránya, különösen az általános társadalomhoz viszonyítva. A fiúk többnyire fiatalon elsajátították az írás-olvasás tudományát, így képesek voltak imakönyvből imádkozni. A nők azonban általában csak ünnepek vagy különleges események alkalmával látogattak el a zsinagógába, nem kellett Tórát tanulniuk, ezért többnyire csak a helyi nyelvet, illetve annak zsidó változatát beszélték – Európa legnagyobb részén a jiddist.
A héber nyelv ismerete nélkül a nők számára nagyon nehéz volt megközelíteni az imarend rögzített imádságait. Míg a rabbinikus irodalom azzal volt elfoglalva, hogy elfogadható-e a nem héber nyelvű ima, addig a nők megteremtették saját imáikat, legmélyebb reményeiket és legnagyobb aggodalmaikat is kifejezve a Techinot nevű imádságokban és fohászokban. Ezek kezdetben anyáról lányra szálltak, szájhagyomány útján, és csak később írták le őket.
Erkölcsi tanítás és nem imakönyv
Az első zsidó nő, akiről tudjuk, hogy könyvet írt és adott ki, a tikotini Rivka bát Meir volt, aki a XVI. században élt Prágában. Könyve, a Meineket Rivka nem imakönyv, hanem erkölcsi tanításokat tartalmazó munka volt, zsidó feleségek számára készített útmutató, az első – bimbózó – elismerése annak, hogy a nőknek is vannak spirituális igényeik. A rossz nyelvek szerint a címet a nyomdász adta, mondván (jiddisül): „Ki hallott már ilyet? Vajon megtörtént-e valaha, hogy egy asszony saját maga írt valamit, és tórai mondatokat és midrásokat olvasott otthon?”
Egy fél évszázaddal később, 1648-ban jelent meg az első Széder techinot Amszterdamban, mely nők számára jiddis nyelvre lefordított imákat tartalmazott. A nyomtatás technikája ekkora már elég fejlett volt ahhoz, hogy nagy számban lehessen terjeszteni a kiadványt Európában. Ezt követték a további, jiddis nyelvű imakönyvek, melyeknek egy jelentős részét nők írták nőknek, és olyan kérdéseket érintettek, melyek nőkre vonatkoztak: mindennapi kéréseket, ros chodesi elmélkedéseket, stb. tartalmaztak. Ezek hamarosan rendkívüli népszerűségre tettek szert egész Európában. „A techinák hagyománya különleges betekintést enged a női spiritualitásba és önkifejezésbe” – magyarázta dr. Chájim Nerijá, az Izraeli Nemzeti Könyvtár judaika osztályának kurátora. „Ezek az imádságok érzelmek, vágyak és a hit teljes világát tárják fel. Elterjedtségük és a számtalan kiadás tanúskodik azon mélyről fakadó szükséglet mellett, hogy a nők a zsinagógában és otthonaik falai közt is szerették volna kifejezni önmagukat.”
Az egyik leghíresebb szerző Szárá Bát-Tovim
Az egyik leghíresebb szerző Szárá Bát-Tovim volt, akit feltehetőleg leginkább Szore Bász-Tojvim néven ismert a jiddis anyanyelvű közönség. Szárá az akkor Lengyelországhoz tartozó Szátánov városkájában született egy Briszkből származó, tehetős családba. Élete azonban nem volt könnyű és nehézségeit, vágyait, fohászait imádságokba öntötte. Két könyve maradt fenn, a Séker háchen (Hazugság a báj) és a Slosá seárim (Három kapu), mindkettő tartalmaz az imádságok mellett erkölcsi útmutatást és a spirituális ébredést szolgáló szövegeket. Így indul a Seker háchen („hazug a báj” – idézet Slomó – Salamon – király Éset chájil kezdetű költeményéből):
„Drága asszonyok és lányok, olvassátok ezen imádságokat és örvendezzen szívetek… Új techinát írtam, melyet hétfőnként és csütörtökönként, böjt- és ünnepnapokon kell elmondani: ’Hazug a báj és elillan a szépség’, mert a szépségnek nincs valódi anyaga, és csak a jó cselekedetek számítanak igazán. ’Az asszony bölcsessége építi otthonát’ – a legfontosabb, hogy az asszony vezesse a háztartást, hogy lehetővé tegye benne a tóratanulást és az egyenes úton vezesse a fiait, a Teremtő szolgálatában. Szegény asszony vagyok, ’szétszórattam és elszórattam’, és nem engedhettem meg a szemeimnek, hogy nyugalmat találjanak, mert szívem zavarodott a bensőmben. Tudom, honnan jöttem és hová tartok, hogy hova visznek el végül és hatalmas félelem kerített hatalmába. Az Élő Istenhez imádkoztam, legyen áldott, könnyek áradatával, hogy fohászom elfogadásra találjon.
„Nekem, a nemesi és ismert származású Szárá Bát Tovimnak semmiféle ’idegen gondolat’ nem volt a szívemben és csak az Örökkévalóra, legyen áldott, gondoltam, amikor e techinát alkottam, hogy eltávozásom után is emlékezzenek rám. Akárki is mondja el ezen imádságot, emelkedjen fel az imája és fogadtasson el az Örökkévaló, legyen áldott a neve, előtt.”
Legendás figura a zsidó folklórban
Szár Bát-Tovim sok évvel a halála után legendás figurává vált a zsidó folklórban, a jiddis nyelvű irodalomban (I.L. Perec: A pár, avagy Szore Bász Tojvim – Der Zivug oder Szore Bász Tojvim), és megjelenik a neves jiddis író, Mendele Mojcher Szforim egyik művében is. Szárá mellett más nők nevét is ismerjük, akik nők számára írtak imádságokat. Ilyen volt Cyril (Szárá) Rappoport, akinek Techinát háimáhot, Ősanyáink fohásza című imádsága sokáig rendkívül népszerű volt az európai zsidó nők körében.
E nők nemcsak forradalmit alkottak, hanem hangot adtak más asszonyoknak is. Anyaságról, szülésről, oktatásról, háztartásról írtak szívhez szóló összeállításaikban, női vágyakról, álmokról és valóságról. „Így szól az Örökkévaló: Tartsd vissza hangodat a sírástól és szemeidet a könnytől, mert van jutalma munkádnak” (Jirmeja, 31:16).