Isaac Babel nemcsak a 20. század egyik legnagyobb novellistája volt: a sztálini terror még a kéziratait is megpróbálta eltüntetni, mintha soha nem is létezett volna.
Kevés író életében fonódik össze ennyire szorosan az irodalmi zsenialitás és a történelem brutalitása, mint Isaac Babel esetében. Az odesszai születésű, zsidó származású szerző néhány év alatt a modern próza egyik legnagyobb alakjává vált, majd a sztálini tisztogatások áldozataként szó szerint kitörölték a Szovjetunió emlékezetéből. Pedig egyetlen „bűne” az volt, hogy mindig az igazságot próbálta megírni.
Odessza zsidónegyedétől a világirodalomig
Isaac Babel 1894-ben született Odessza Moldavanka negyedében, zsidó családban. Anyanyelve mellett kiválóan beszélt jiddisül, héberül, oroszul és franciául is, mélyen ismerte a zsidó vallási hagyományokat, később pedig a jiddis irodalom egyik legjelentősebb alakjaként tartották számon. Műveiben a kelet-európai zsidóság mindennapjai, humora, tragédiái és különleges nyelvi világa egyszerre kaptak helyet.
Az Odesszai történetek máig a zsidó irodalom klasszikusai közé tartoznak. Babel különleges érzékenységgel ábrázolta a moldavankai zsidó közösség figuráit, köztük a legendás Benya Krik alakját, aki egyszerre bűnöző, népi hős és tragikus antihős. Később többek között Jorge Luis Borges és George Saunders is a világ legnagyobb novellistái közé sorolta Babelt.
Isaac Babel nem propagandát írt, hanem az igazságot
A húszas évek elején Babel haditudósítóként végigkísérte a lengyel–szovjet háborút. Élményeiből született meg a Lovashadsereg, amely nem hősi eposzként, hanem a háború kegyetlenségének könyörtelen lenyomataként mutatta be a frontot.
Ez sokaknak nem tetszett. A Vörös Hadsereg legendás parancsnoka, Szemjon Bugyonnij állítólag annyira felháborodott Babel őszinte leírásain, hogy a szerző kivégzését is követelte. Babel azonban nem volt hajlandó a propaganda nyelvén írni. Szikár, tömör mondataiban ugyanúgy helyet kaptak a katonák kegyetlenkedései, mint az áldozatok kiszolgáltatottsága.
A harmincas évekre egyre kevesebbet publikált. Keserű iróniával úgy fogalmazott, hogy egy új irodalmi műfaj mestere lett: „a hallgatás műfajáé.”
Az utolsó kívánsága: hadd fejezhesse be a munkáját
1939-ben az NKVD letartóztatta. Terrorizmussal, kémkedéssel és összeesküvéssel vádolták, vallomásait kínzással csikarták ki, majd később visszavonta őket. Mindez nem számított: pere alig húsz percig tartott, az ítéletet előre megírták.
A tárgyaláson nem kegyelmet kért. Mindössze annyit mondott, hogy szeretné befejezni a munkáját.
Másnap hajnalban kivégezték.
A történet azonban itt sem ért véget. A hatalom nemcsak az írót akarta eltüntetni, hanem az emlékét is. Nevét kivették az enciklopédiákból, levették műveit a könyvespolcokról, egyetemi tananyagból törölték, sőt még azokból a filmekből is lehagyták a nevét, amelyeknek a forgatókönyvén dolgozott. Letartóztatásakor lefoglalt kéziratai után családja évtizedeken át kutatott, mígnem a KGB közölte: azokat megsemmisítették.
Isaac Babelt 1954-ben rehabilitálták, művei ismét megjelenhettek, és ma már a 20. századi világirodalom egyik legnagyobb novellistájaként tisztelik. Története azonban arra is emlékeztet, hogy egy diktatúra nemcsak az emberektől félhet, hanem azoktól a mondatoktól is, amelyek túl őszinték ahhoz, hogy el lehessen hallgattatni.
Kattintson ide, ha hozzá kíván szólni a Facebookon! További cikkeinket is megtalálja Facebook-oldalunkon.