Oroszország – a Chábád bölcsője. Itt szökkent szárba és fordult virágzásba ez a mozgalom és a mai napig ide kötik legmélyebb gyökerei. Gazdag közös történelmüknek most egy igen jelentős és hosszú távú hatásokkal bíró szeletéről szólunk.
ZSIDÓÜLDÖZÉS A BOLSEVIK FORRADALOM UTÁN
Az ötödik lubavicsi rebbe, a rebbe RáSáB (Sálom DovBer rabbi, 1860-1920) a cári birodalom minden szegletébe elküldte képviselőit. A zsidókat hagyományosan nem kedvelő és idegenként kezelő birodalomban a rebbe hászidjai megerősítő, inspiráló, támogató üzenetet vittek olyan távoli vidékekre is, mint Buhara, Grúzia vagy Dagesztán és segítették a gyermekkorukban katonának elhurcolt kantonisták tanulatlan leszármazottait is. A Chábád küldöttei hozzásegítették e közösségek tagjait a Tóra és a zsidó vallásgyakorlat megismeréséhez, a hagyományok elsajátításához és alkalmazásához.
E folyamatot az első világháború pusztítása törte meg, majd az 1917-es bolsevik forradalom rontotta tovább az egyre kilátástalanabbá váló helyzetet. A forradalom nyomán betiltották a vallási oktatást, ellehetetlenítették és szigorúan büntették a vallás gyakorlását és szisztematikusan üldözték és irtották a vallásos zsidókat. Az újszülöttek körülmetélése, a szombattartás vagy a kóserság törvényeinek betartása óriási elszántságot és eltökéltséget igényelt, hiszen e kihágások bármikor börtönbüntetéshez, kegyetlen kínzáshoz és száműzetéshez vagy halálhoz vezethettek. Ilyen módon a legtöbb zsidó számára lehetetlenné vált korábbi, Tórához hű életmódjának fenntartása.
Az új rendszer természetesen nem csak a zsidókat és a zsidó vallást üldözte, de az antiszemitizmus olyan mély gyökerekkel rendelkezett az országban, hogy ez a közösség szenvedte el a legtöbb megpróbáltatást. A zsidók azonosítása sem okozott problémát, ugyanis a személyi iratokban feltüntették az emberek nemzetiségét is. Akinél a „jevrej” szó szerepelt, nem számíthatott sok jóra egy fontosabb állás megpályázásakor vagy az egyetemi felvételinél. Különösen a harmincas években erősödött fel a hivatalos antiszemitizmus, amikor Sztálin a cári időszakban, különösen III. Sándor és II. Miklós idejében bevett módszereket kezdte alkalmazni a zsidókkal szemben. Sztálin 1953-ban bekövetkezett halála feltehetően egy általános, az egész birodalomra kiterjedő zsidóellenes hullámnak vette elejét.
ZSIDÓK, CIONISTÁK: EGYRE MEGY
A kommunizmus évtizedeiben Chábád aktivisták százait gyilkolták meg és megszámlálhatatlan ezrek kerültek börtönbe vagy Szibériába. Az állandóan jelen levő antiszemitizmus megmutatkozott az államilag kontrollált sajtóban ugyanúgy, mint a zsidó aktivisták és tanárok üldözésében, a gyakori letartóztatásokban, börtönbüntetésekben és kivégzésekben. A szovjet elnyomás csak a birodalom távoli vidékein, Azerbajdzsánban, Üzbegisztánban, Grúziában volt valamivel enyhébb, ezért voltak olyanok, akik vállalták, hogy családjuktól sok ezer kilométerre, rendkívül nehéz anyagi körülmények között éljenek, csak hogy minél többet megtarthassanak a zsidó hagyományokból.
Napjaink szokásaihoz hasonlóan a bolsevikok is gyakran cserélték a zsidó szót cionistára, mert így már nem ütközött a népek egyenlőségét hirdető marxista ideológiával a zsidók üldözése, hiszen nem egy népcsoport, hanem az „imperialista cionizmus ügynökei” ellen léptek fel, akiknek a célja a szocialista rendszer felszámolása és az amerikai hegemónia elősegítése volt. A zsidók ellehetetlenítését elősegítő anticionista attitűd később sem változott. Az 1990-ben kiadott Szovjet Enciklopédiai Szótár így határozta meg a cionizmus fogalmát: „A cionizmus az imperializmus előretolt állása, jellemzője a sovinizmus, a rasszizmus, a kommunista- és szovjetellenesség”. A zsidók/cionisták elleni harc nem állt meg az ország határainál: a Szovjetunió évtizedeken át aktívan támogatta az Izraellel hadban álló országokat, illetve a palesztin terrorszervezeteket.
MARADNI VAGY MENEKÜLNI?
Nem csoda tehát, hogy az 1917-es forradalmat követően a zsidó vezetők közül sokan minden lehetőséget megragadtak, hogy elhagyhassák az országot. A Chábád azonban, mély oroszországi kötődésével és a zsidó hagyományok, valamint minden egyes zsidó ember iránti elkötelezettségével, a maradás mellett döntött. A hatodik rebbe, Joszef Jicchák Schneersohn rabbi (1880-1950) egyszer azt mondta a rendőrség egy tisztjének: „A Schneersohnok nem menekülnek”. E kijelentéséhez hűen ő maradt az egyetlen aktív zsidó vezető a Szovjetunióban, amikor már mindenki más elmenekült. A rebbe földalatti intézmények szövevényes rendszerét építette ki, mely az egész hatalmas országot behálózta. A rendszer működtetői titokban tartottak kapcsolatot egymással és a rebbéjükkel és egyre többen csatlakoztak hozzájuk. A volt Szovjetunió területén ma működő zsidó intézmények vagy a zsidó élet legkisebb szikrája is közvetlenül a Chábád földalatti mozgalmából ered és elképzelhetetlen az ő önfeláldozó munkájuk nélkül.
Meg kell említenünk ezzel az időszakkal kapcsolatban a jevszekcijá – zsidó szekció fogalmát. A jevszekcijá a kommunista párt zsidó részlege volt, mely eredetileg azzal a céllal alakult meg, hogy elvigye a kommunista forradalom üzenetét a zsidó tömegekhez. Maga Lenin döntött a létrehozásáról 1918-ban. Der Emesz (Az igazság) címmel jiddis nyelvű lapot is fenntartottak. A jevszekcija kimondott célja az volt, hogy megszüntesse a zsidó életet, a cionista mozgalmat és a héber kultúrát. A zsidó munkásokat a forradalom szervezeteibe akarta bevonni és el akarta tiporni a zsidóság legcsekélyebb megnyilvánulásait is. A zsidóságukat bármilyen módon megélni kívánó – vagy ezzel meggyanúsított – emberek üldözésén kívül a még működő zsidó intézmények is szúrták a szemüket. Számtalan zsinagógát zárattak be és alakítottak át profán célra, de felléptek a szekuláris zsidó kultúra képviselői, például színházak és könyvkiadók ellen is. Végül 1929-ben, 11 éves működés után oszlatták fel. Ironikus módon vezetői közül sokan éppen Sztálin antiszemita tisztogatásának váltak áldozataivá.
A REBBE SZÁMŰZETÉSE
1924-ben, egy jeges és sötét moszkvai éjszakán az előző rebbe, Joszef Jicchák Schneersohn rabbi szövetséget kötött fiatalemberek egy csoportjával. Megesküdtek, hogy a végsőkig kitartanak a zsidóság megőrzése és fenntartása mellett, még ha ezért az életükkel kell is fizetniük. A rebbe vezetésével több száz földalatti zsidó iskolát: chédereket, vagyis alapvető zsidó oktatást nyújtó iskolákat, csakúgy mint jesivákat, azaz felsőfokú zsidó oktatási intézményeket alapítottak és működtettek, rejtett mikvéket (rituális fürdő) tartottak fenn, hogy a vallásos családok betarthassák a házasság tisztaságának törvényeit. E mindenre elszánt emberek, akik között férfiak és nők egyaránt voltak, mindenüket kockára tették azért, hogy megőrizzék a jiddiskájt, vagyis a zsidóság szikráját az óriási kiterjedésű ország több száz városában és településén.
A kommunisták üldözték és zaklatták a rebbét és mindazokat, akik vele együttműködtek. A rendszer szeme mindenhol ott volt, cementtel töltötték fel az éppen csak kiásott mikvéket és sortűz elé vagy Szibériába küldték a néhány órával korábban leleplezett tanárt, illetve tanítványait, azok családját és bárkit, aki kapcsolatban állt velük. Magát a rebbét 1927. június 15-én a szovjet hatóságok „ellenforradalmi tevékenységéért” őrizetbe vették és egy leningrádi börtönbe vetették. A legfőbb vád az volt ellene, hogy földalatti zsidó iskolahálózatot tartott fenn, ahol Tórát tanítottak a zsidó gyerekeknek. A bolsevik kormány szemében ez a legsúlyosabb bűnök egyike volt, ezért a bíróság halálos ítéletet szabott ki rá. A büntetést végül – nemzetközi nyomásra – hároméves száműzetésre módosítottak. Koszroma városát jelölték ki a rebbe kényszerlakhelyéül, ahol július 12-én (támuz 12-én) kellett jelentkeznie a helyi rendőrállomáson. Ekkor kapta a hírt, hogy végül minden büntetését elengedték. Bürokratikus akadályok miatt végül egy nappal később, 13-án szabadulhatott, ezért a hászidok mindkét napot ünnepként tartják számon. A rebbe ezt követően Rigába, az akkor még független Lettországba távozhatott.
A lubavicsi közösségekben azóta minden év támuz 12-én és 13-án tartják a „megváltás ünnepét” (chág hágeulá), melynek során vidám összejöveteleket tartanak, felidézik a rebbe alakját, tanításait, dalait és felelevenítik csodása kiszabadulás történetét. Chábád zsinagógákban ezeken a napokon nem mondják el a bűnbánó táchánun imát, hasonlóan más jeles napokhoz.
REBBE A FÖLDALATTI MOZGALOM ÉLÉN
A fordulat 1950-ben, az áldott emlékű Lubavicsi Rebbe, Menachem Mendel Schneerson rabbi vezetővé válásával érkezett el. A Rebbe számára rendkívüli fontossággal bírt a zsidók sorsa a Szovjetunióban, és nem múlt el nap, hogy a Rebbe ne foglalkozott volna a kérdéssel. Mind testi, mind pedig spirituális hogylétük érdekelte, rendszeresen küldött az országba turistáknak álcázott küldött-házaspárokat, akik reményt és inspirációt vittek a földalatti mozgalomban résztvevőknek. Gyakran igénybe vette izraeli vagy amerikai zsidó diplomaták segítségét is. A titkos küldetéssel érkezők nevek és címek százait memorizálták, hogy rövid tartózkodásuk alatt minél több családhoz juthassanak el, egy kevés kóser élelmiszert vagy néhány könyvet juttatva a helyi zsidóknak. E látogatások mindannyiszor bizonyították a Szovjetunióban rekedt zsidók számára, hogy van, aki a vasfüggönyön túl is érdeklődik irántuk és a lehetőségeihez mérten gondoskodik is róluk. Persze az se volt ritka, hogy a szovjet hatóságok már a belépéskor felfedezték az országba belépni szándékozók kilétét és azonnal visszafordították a számukra kéretlennek minősített látogatókat.
AZ ORVOSPER
Amikor a Rebbe színre lépett, már javában folyt a kommunista hatalom egyik legnagyobb és legátfogóbb zsidóellenes hadművelete, az orvosper. Ennek során több mint 50, többségében zsidó orvost vádoltak meg azzal, hogy Sztálin életére törnek. A per 1948-ban indult és végső felvonása előtt, Sztálin halálával ért véget. A megvádolt orvosok közül sokakat megöltek, az események hatására rengeteg zsidó vagy zsidónak hitt orvost és házastársukat menesztették munkahelyükről. Egyes feltételezések szerint Sztálin célja az volt, hogy a koholt vádak alapján indított pert követően az egész szovjetunióbeli zsidóságot deportálja, illetve gulágra küldje. Néhány héttel Sztálin 1953 márciusában bekövetkezett halálát követően az új szovjet vezetés bizonyítékok híján ejtette a vádakat, és a zsidók így megmenekültek.
AKIKET MARADÁSRA KÉNYSZERÍTETTEK
Érdemes megemlíteni egy olyan fogalmat, mely közvetlenül ehhez az időszakhoz kapcsolódott, ez pedig nem más, mint a „refjuznyik” – visszautasított, vagyis az a zsidó, akinek nem engedélyezték, hogy elhagyja a Szovjetunió területét. A szovjetek gyakran semmiféle indoklást nem adtak arra nézvést, hogy miért tagadták meg a kivándorlóvízumot egy-egy kérvényezőtől, de többnyire – teljesen alaptalanul – állambiztonsági okkal magyarázták ezt. Ezeknek az embereknek azonban nem az volt a legnagyobb problémája, hogy nem hagyhatták el a Szovjetuniót. Attól a pillanattól fogva, hogy refjuznyikká váltak, elveszítették az állásukat és nem is kaptak helyette másikat, mivel az állam lehetetlenné tette a munkavállalásukat. A világon sokfelől érkezett hozzájuk anyagi támogatás, a kommunista vezetés ennek jelentős részét elfogta és lefoglalta. Bár sokan közülük igen magasan képzettek voltak, a legrosszabb körülményeket kínáló munkákat is el kellett vállalniuk azért, hogy életben maradhassanak, illetve hogy ne tartóztassák le őket ingyenélőkként, parazitákként, akik semmiféle hasznot nem hajtanak a Szovjetuniónak. Családjaikat zaklatták, időnként minden látható ok nélkül letartóztatták és fogva tartották őket.
A híres refjuznyikok között említhetjük az 1948-ban született Nátán Sáránszki izraeli politikust, emberjogi aktivistát és több kötet szerzőjét, aki az 1970-80-as években kilenc évet töltött zsidóságot támogató tevékenysége miatt szovjet börtönökben. Jegyesét, Ávitált titokban, egy barátjuk lakásán vette feleségül, mivel a szovjet hatóságok az esküvőjüket sem engedélyezték. 1986-os szabadulása után Sáránszki rögtön alijázott, vagyis Izraelbe költözött, ahol jelentős politikai karriert futott be, több minisztérium élén is szolgált, volt miniszterelnök-helyettes, 2009 és 2018 között pedig ő állt a Szochnut, a Zsidó Ügynökség élén.
Az 1958-ban született Joel (Juli) Edelstein a legismertebb refjuznyikok közé tartozik. 1984 és 1987 között volt letartóztatásban, ő volt a refjuznyikok közül az utolsó előtti, akit szabadon engedtek. Szabadulása után feleségével együtt azonnal alijázott, a zsidó államban pedig ő is nagyszerű politikai karriert futott be, többek között többféle minisztériumot is vezetett és hét éven át töltötte be a Kneszet, az izraeli parlament elnökének tisztjét. „A Rebbe számos követet küldött. Az egyikük hozott egy biztató levelet a Rebbétől, egy másik egy dollárt, melyet a Rebbe küldött, hogy fordítsuk cedákára [adományra], egy harmadik pedig lechájimot [egy kevés alkoholos italt, melyre áldást lehet mondani] is hozott a Rebbéről. A Rebbe megpróbálta meggyőzni őt [Tánját, Edelstein feleségét], hogy adja fel az éhségsztrájkot [melyet férje szabadon engedéséért folytatott], és azt mondta neki, hogy végül minden jóra fordul majd” – emlékezett vissza Edelstein egy interjúban.
Végül nem hagyhatjuk említés nélkül a híres refjuznyikok között Jicchák Kogan rabbit, aki a „leningrádi cádik” néven vált ismertté a zsidó világban. Kogan rabbi a földalatti mozgalom egyik legfontosabb mozgatórugója volt, inspirációját pedig közvetlenül a Rebbétől nyerte. Mivel a Szovjetunióban lehetetlen volt kóser húshoz jutni, Kogan rabbi megtanulta a kóser vágás minden fortélyát, és Moszkva, valamint számos más orosz város zsidó lakosságát látta el kóser hússal. Jicchák Kogan ma a moszkvai Bronnaja zsinagóga rabbija.
A FORDULAT IDEJE
Amikor 1989-ben repedések támadtak a kommunizmus és a peresztrojka falán, a Rebbe azonnal küldötteket menesztett a helyszínre, hogy amint lehet, segítsenek a felszínre hozni a földalatti intézményeket. A hetven éven át elnyomott, éppen csak parázsló zsidóság nagy erőkkel tört a felszínre. A zsidóság fénye zsidók milliói számára mutatott utat, olyanoknak, akik még a „zsidó” szó jelentését sem ismerték. Iskolák, zsinagógák, mikvék, közösségi központok nyíltak és nyílnak meg azóta is, köszönhetően mindazoknak, akik a legembertelenebb körülmények között, saját életük kockáztatásával is vállalták, hogy életben tartják a zsidóságot és a zsidó hagyományokat.
A cikk az Egység 147. számában jelent meg.
Megjelent: Egység Magazin 32. évfolyam 147. szám – 2021. október 29.