Liora Ruth (Hajdú Orsi) nem vallásos környezetben nőtt fel, de gimnazistaként olyan hatások érték, hogy a zsidó hagyományok felé fordult. Felvették egyetemre, de nem kezdte el a tanulmányait, hanem úgy döntött, inkább Izraelbe utazik. 

– Azt határoztam el, hogy egy évre kimegyek. Nagyon vonzódtam a zsidósághoz, de otthon a család származását firtató kérdéseimre nem kaptam igazán válaszokat. Mivel konkrét bizonyítékaim nem voltak, tudtam, hogy ha a zsidó vallás szerint akarok élni, akkor be kell térnem. Nekem érettségi után ez volt a legfontosabb – idézi fel most Liora, hozzátéve: Budapesten nem sok segítséget kapott a tekintetben, hogy hová és kihez forduljon, ha Izraelbe érkezik. Igazi csoda volt, hogy kapcsolatok és pénz híján talált magának iskolát, szállást, és elkezdődött az az élete, amely befutott zenészként, színházi emberként, alkotóművészként és nem utolsó sorban ötgyerekes családanyaként, máig tart.

De ne szaladjunk ennyire előre!

Bár Budapesten a családja őszintén remélte, hogy az izraeli kaland rövid életű lesz, nem így történt: érkezése után hamarosan tanulni kezdett egy betérési programot kínáló iskolában. Ez könnyen ment Liorának, hiszen 16 éves kora óta folyamatosan járt a Chábád programjaira Budapesten, egyedül is aktívan tanult. A betérési program így néhány hónap alatt lefolyt. Ezt követően egy leányszemináriumban judaizmust, haszidizmust és kabbalát tanult. Ekkortájt még csak tanulói vízuma volt, de alkalmi munkákból – zenetanításból és bébiszitterkedésből – el tudta tartani magát. A vízum lejártát követően alijázott, férjhez ment. Az ekkor már biztos volt, hogy nem kezdi el budapesti egyetemi tanulmányait.

„Zenében élek”

Liora több generációs zenész családból származik. Édesanyja zongorista, énekes előadóművész, tanár, édesapja is zenész, nagyszülei színházi előadók, operaénekesek, ő így mondja: „nulla éves korom óta a zenében élek”. A zuglói zeneiskolában egyszerre tanulta a betűket a zenei abc-vel. Aztán apai nyomásra mégsem konzervatóriumban folytatta, hanem a Radnótiban, de a tanulás mellett nem hanyagolta el a zenét sem. Így több kórusban, számos országban fellépett. Erős zenei alapot kapott tehát, és ez a tudás volt az, ami Izraelben is segítette első lépéseit. Azon kívül, hogy zongorázni és fuvolázni tanított gyerekeket, ahogy teltek az évek, lassan fellépéseket is kezdett vállalni.

– A haszidizmus zenei világával foglalkoztam. Spirituális szempontból ez olyan magas szintű zene, ami miatt feléledt bennem a vágy, hogy feldolgozzam ezeket az ősi, nagyon kifejező dallamokat. Megértettem, hogy nekem ez az utam. Ezt kell csinálnom. Hiszem, hogy mindenkinek van küldetése. Szerencsésnek tartom magam, hogy a küldetésem egybeesik a professzionális tevékenységemmel. Törekszem arra, hogy a zeném legyen magas, spirituális töltetű, és arra is, hogy minőségi úton jusson el az emberekhez – mondja Liora, akinek 2012-ben jelent meg első albuma, a Keayal Taarog című. – A zenének fontos szerepe van a vallásban. De a haszidizmusban nemcsak arról van szó, hogy csak a kultúra egyik velejárója a zene, hanem része az Isten tiszteletének, része az ember spirituális énjének – világítja meg, utalva arra: a haszid nigunok gyakran ismétlődő, érzelemmel telített foszlányai szinte meditatív dallammá állnak össze.

„Én és a zongorám”

A háláchikus törvények szerint a férfiak nem hallhatnak női éneket, így Liora vegyes közönség előtt nem lép fel, csak nőknek énekel. Egy kívülálló számára ez korlátnak tűnhet, de Liorának ez soha nem okozott nehézséget. – Női közönség előtt fellépni különleges élmény. Intimebb, bensőségesebb – teszi hozzá, hiszen a közönség soraiban gyakran ülnek olyanok, akik a zenét egyfajta eszközként használják a vallás megélésében.

Vajon hogyan jön az ihlet ahhoz, hogy egy ősi, haszid dallamot át­dolgozzon? Szükség van-e az al­kotáshoz speciális térre, időre, min­denkitől, mindentől távol, vagy akár a hétköznapok sodrása közben is megszólalnak a fejében az akkordok?

Nos, ahogy Liora mondja, ő a zongorájával él együtt. – Reggel elmennek a gyerekek, és magam vagyok kora délutánig, amíg meg nem érkeznek. Addig én és a zongorám elvagyunk. Gyakran már kísérettel együtt hallom a fejemben az ismert dallamokat. Időközben aztán szereztem egy szintetizátort is, már azon is dolgozom. Lekottázni csak akkor szoktam a feldolgozásaimat, amikor másokkal együtt lépek fel. Magamnak nem szükséges semmit leírni, minden a fejemben van.

 

Szórakozás és trauma feldolgozás

Liora néhány éve egy új, kísérletező művészi munkában is részt vesz, egy „playback theatre” társulatban. Izraelben körülbelül húsz éve van jelen ez a színházi műfaj, amit a het­venes évek közepén hívott életre New Yorkban Jonathan Fox. Az imp­rovizációkon nyugvó műfaj lényege, hogy a darab a nézők által meg­osztott történetekre épülve születik meg. (Magyarországon a Beugró című televíziós műsorból lehet ismerős ez a műfaj.) A playback theatre célja sokféle lehet, egyszerre szórakoztat, miközben pszichológiai-szociálpszichológiai hatása is van. Segíthet traumák feldolgozásában, a közösségépítésben, a közösségen vagy családon belüli konfliktusok megoldásában, szülő-gyerek kapcsolatok javításában.

– Van egy színész Izraelben, aki ezzel a műfajjal foglalkozik. Néhány éve ismerkedtünk meg, és közösen alapítottunk egy társulatot. Őket kísérem fuvolán, zongorán vagy énekkel – meséli. – A közönség felhoz történeteket, amelyekből a színészek darabot improvizálnak. Tulajdonképpen visszajátsszák a történetet, innen a playback elnevezés. A visszajátszásnak vannak technikái, amelyeket mi korábban, egy képzésen már elsajátítottunk. Ennek a műfajnak ugyanis vannak speciális fogásai, amelyek segítségével egy-egy történet jól visszaadható. Például egy traumatikus történetet soha nem egy az egyben adunk vissza, hanem megemeljük, elvontabb technikákat alkalmazunk – magyarázza.

Izraelben a playback theatre a vállalati kultúra része: cégek, vállalatok gyakran kérnek fel társulatokat arra, hogy segítsenek a munkatársakat csapattá építeni. A vezetői coaching programokban is gyakran fordulnak a cégek ehhez a műfajhoz: ezáltal is segítve a napi szinten felelős és nehéz döntéseket hozó, sok ember munkáját koordináló munkatársakat a konfliktuskezelésben. A munkahelyeken ez a műfaj egyfajta rekreációs eszköz, vagy nevezhetjük speciális szupervíziónak is. Liora ezt illusztrálandó elmondja, hogy felléptek már kórházi pszichiátriai osztály ápolói előtt, akik a betegekkel megélt mindennapokban így kerestek kis megnyugvást, de hívták őket tantestületek is.

– Amikor elhívnak minket, az igazgató előre elmondja, mi az a konkrét konfliktushelyzet, ami kialakult az iskolájukban. Ebből aztán az előadás során kibomlanak az egyes tanár-diák, szülő-tanár konfliktusok – meséli. Fontos eleme ennek az előadásnak, hogy helyes technikával kell ráhangolódni a „darabra”, mert a közönség csak így engedi el magát, csak így tudnak felszínre törni a mélyebb történetek is. A színjáték és a zene is ott és abban a percben születik meg, ami nagy kihívás a társulatnak. – Estéről estére valami új és megismételhetetlen keletkezik. Ettől válik minden fellépés egyedivé és különlegessé – teszi hozzá.

– Volt egy nagyon felkavaró élményem – meséli. – A Tel Aviv-i kamaraszínházban léptünk föl, ahová olyan nem vallásos asszonyokat hívtak, akiknek a lányai megélik a vallásukat. Ez olyan téma volt, amit mi, a társulat tagjai is nap mint nap megélünk. Szívhez szóló történetek jöttek elő. Volt olyan anyuka, akiről kiderült, azért képtelen elfogadni a lánya vallásosságát, mert úgy érzi, hiába igyekezett a gyermekének mindent megadni, az mégsem volt számára elég. Úgy érzi, a vallásossággal a lánya azt üzente felé, hogy nem volt neki elég jó az, amit gyerekkorában a szülőktől kapott. Ez az anya ezért folyamatosan magát hibáztatta. A lány vallásossága fájdalomként csapódott le az anya lelkében. Megpróbáltuk visszaadni mindezt nekik egy dalban. A történet eljátszását követően arra is rá tudtunk jönni közösen, hogy az el nem fogadásos konfliktusok mögött mennyi megélt fájdalom sűrűsödik össze, ami sokszor a szeretetből fakad – idézi fel Liora az egyik fellépés megindító részleteit.

Ezeken a speciális, női playback theatre estéken gyakran jönnek elő a klasszikus témák is, azaz a házasság, a halál problémája és a gyereknevelés nehézségei. Liora azt is szépnek tartja ebben a műfajban, hogy egyre inkább részévé válik a vallásos életnek.

– Sok probléma előtt kell megnyílnia egy ilyen társulatnak, ez lelkileg megterhelő lehet – vetem közbe.

– Megtanultuk azokat a technikákat, amelyek segítségével levetjük a szerepeinket. Az ember sokszor magára veszi azt, amit hall, hiszen empatikusnak kell lenni ahhoz, hogy vissza tudjuk játszani a történeteket. Amikor befejezzük a játékot, magunkban is le kell azt zárni. Vannak gyakorlatok, amelyekkel elmondom magamban: „most itt hagyom ezt a történetet, visszalépek abba, aki vagyok”.

Ónody-Molnár Dóra írása

Megjelent: Egység Magazin 29. évfolyam 116. szám – 2019. március 4.