A hászid imádkozás része az elvonulás, a hitbodedut, amikor a természetbe vonulnak el, a világ zajától távol, imádkozni, elmélyülni, megérteni a teremtés nagyszerűségét.
A Báál Sém Tovtól a breszlávi Náchmán rabbin át a nagykállói Eizik Taub rabbiig számos csodarabbi, nagy hászid vezető gyakorolta a természetbe való elvonulást és ennek segítségével az Istennel való, minél közvetlenebb kapcsolat keresésének gyakorlatát. Most, amikor a világon mindenfelé kiköltözünk a zsinagógákból a szabad ég alá, hogy ezzel is csökkentsük a járványveszélyt, ám meg tudjuk tartani az év legszentebb napjának közösségi imáit, ez a fajta ima különleges jelentőséget nyer.
Az alábbi anekdotikus történet a nemrégiben elhunyt Ádin Even-Jiszráel Steinsalz rabbiról szól, és igen jól illeszkedik jom kipurhoz.
Egyszer, egy szombati imádkozás után a történet szemtanúja, aki Steinsalz rabbi tanítványa volt, együtt lépett ki Ádin rabbival a zsinagógából. Ott várta őt kisfia, Hilél, pórázon tartva nagyszülei kedvencét, egy kis, vörös szőrű kutyát. A rabbi nagyon szerette a gyerekeket, és mindig látható élvezettel válaszolt sokszor meghökkentő kérdéseikre. Emellett a kutyákat is kedvelte, ahogy az alábbi történetből is látható.
A kisfiú, amikor meglátta a rabbit apjával együtt kilépni a zsinagógából, odament hozzájuk, és a következő kérdést tette fel: „Rabbi, miért van a zsinagógákban férfi rész és női rész, de nincs kutyáknak szánt rész? A kutyák is szeretnének imádkozni!” Ádin rabbinak a szeme se rebbent a furcsa kérdés hallatán, sőt, mint a szemtanú leírja, úgy tűnt, mintha korábban már maga is gondolkozott volna ezen. A fiúhoz hajolt, és így válaszolt
„Tudod, régen, nagyon-nagyon régi időkben nem voltak még zsinagógák. Abban az időkben az emberek és az állatok naponta kimentek néhányszor a mezőre, szólították Istent és imádkoztak Hozzá. Ezek az imák tartották egyben a világot. Egy napon azonban egy csapatnyi ember elhatározta, hogy építenek egy zsinagógát, és ott imádkoznak. Azóta az emberek a zsinagógából kiáltanak az Örökkévalónak. Hála Istennek, az asszonyok és az állatok imája továbbra is egyben tartotta a világot. Egy napon azonban a nők is elhatározták, hogy ha a férfiaknak van zsinagógájuk, akkor nekik is szükségük van rá, és azóta ők a zsinagógák női részében imádkoznak, és kiáltoznak az Örökkévalóhoz. Azóta a kutyák imái tartják egyben a világot.” A rabbi egy kis szünetet tartott, majd megkérdezte: „Érted már? Ha kutyáknak is építenénk részt a zsinagógákban, akkor nem lennének már imák, amik összetartják a világot.”
A rabbi egy korábbi, midrásbeli hagyományra utalt szavaival, ahol azt írják, hogy az emberek „minden egyes év elején kiáltoznak: adj nekem életet, adj nekem élelmet”. Az adj megfelelője („háv”) a héberben az ugatást is kifejező szóval azonos. Egy másik midrás pedig az állatok imáit sorolja fel, melyet a kutyák írnak alá: „És a kutyák mit mondanak? De én szereteted bőségében bemegyek házadba, leborulok szent templomod felé a te félelmedben. (Zsolt. 5:5)”
Az év legszentebb napjának közeledtével érdemes elgondolkoznunk ezen a példázaton. A tomboló világjárvány arra kényszerít, hogy a zsinagógák adta kereteket elhagyva kertekben, parkokban, udvarokon imádkozzunk, a szabad ég alatt. A legtöbben kellemetlenségnek fogjuk ezt fel, ám elképzelhető, hogy ez éppen lehetőséget jelent számunkra, lehetőséget visszatérni a kezdetekhez, az Örökkévaló Isten valódi szolgálatához. Imáink a növények és az állatok imáival együtt szállnak majd fel, az örökkévaló trónusa elé, ahonnan megítéli az egész világot, és elküldi nekünk a végső megváltást.
Gmár chátimá tová!
zsido.com