A VR-technológiát használó alkotás segítségével a résztvevők anélkül járhatják be a haláltábort, hogy el kellene utazniuk Lengyelországba – írja a Jerusalem Post.

Az ötlet Mirjám Kohéntől származik, aki a háredi zsidók által lakott izraeli nagyvárosban, Modiin Ilitben felnőve nagyon szeretett volna csatlakozni a holokauszt főbb helyszíneit bejáró diákcsoportok egyikéhez, ám ez az ultraortodox oktatási rendszerben nem volt lehetséges.

„Sok barátom volt a vallásos-cionista közösségből, akik gimnáziumi éveik alatt mind elutaztak Lengyelországba. Úgy éreztem, hogy valami fontos dologból maradok ki.”

– mondta.

Izraelben az állami középiskolák holokauszt-oktatásának része, hogy a diákok – alapos felkészülést követően – Lengyelországba utaznak, ahol bejárják az egykori auschwitzi haláltábort és más, a soához kapcsolódó helyszíneket. Idén még egy arab ifjúsági szervezet 150 tagja is részt vett a programon.

Először vettek részt az Élet Menetén izraeli arab fiatalok

Az Atidna mozgalom 120 tagja utazott Auschwitzba.

A nagy függetlenséget élvező háredi iskolák oktatási programjának azonban nem része az utazás.

„Azt gondolom, hogy sokkal inkább kulturális, mint vallási oka van ennek. Nálunk elképzelhetetlen, hogy egy iskola külföldi utazásra vigye a diákokat”

– tette hozzá.

Ez természetesen nem azt jelenti, hogy a háredi iskolákban ne esne szó a holokausztról, azonban sokkal szűkösebb eszköztár áll a rendelkezésükre az információ átadásához, mint a múzeumokat, filmeket, irodalmat felhasználó világi és vallásos-cionista intézményekben.

Évekkel később, amikor Kohén, illetve két barátnője, Cháni Kopolowitz és Juti Neumann megismerkedett a háromdimenziós virtuális valóságot kreáló VR-technológiával, felmerült bennük, hogy általa úgy ismertethetnék meg a soá eredeti helyszíneit a háredi tanulókkal, hogy ahhoz nem kellene elhagyniuk Izraelt. A terv akkor vált valóra, amikor egy olyan, VR-szemüveggel megtekinthető filmet készítettek, amely egy idegenvezető közreműködésével végigvezeti a nézőket az Auschwitz-Birkenau táborkomplexum minden helyszínén. A film a „Nicchá Háruách” azaz a „Lélek győzedelmeskedett – Auschwitz 360 fokban” címet kapta.

„Mindannyian háredi családban nőttünk fel, de más-más közösségben. Az én szüleim Marokkóból vándoroltak Montrealba, majd onnan Izraelbe, az alkotótársaim egyike szlonimi, a másik pedig guri hászid. Ez segíthet abban, hogy minél több közösséghez juttathassuk el a filmet. A háredi filmes világ egyébként nem idegen tőlünk, mert korábban már több, háredi nőknek, illetve háredi oktatási intézményeknek szóló alkotást készítettünk”

– mondta Kohén, aki elárulta:

„Amikor annak idején nem sikerült meggyőznöm az iskolám vezetőségét, hogy mi is csatlakozhassunk az Auschwitzba látogató diákcsoportokhoz, nagyon elkeseredtem. Úgy éreztem, hogy kimaradok valamiből, ami a barátaimnak megadatik.”

A szlonimi hászid udvarhoz tartozó Cháni Kopolowitz hasonlóan érez:

„A szlonimi rebbét a holokausztban gyilkolták meg. A háredi közösség számára igen fontos a soá, ám szinte senki sem jut el azokra a helyszínekre, ahol mindez megtörtént.”

A három nő azért sajátította el a VR-technológia alkalmazását, hogy egy hosszú, a tábor egészét bemutató filmet készítsenek, ám rá kellett döbbenniük, hogy addig csak rövidfilmek születtek ilyen módon. „Minden, VR-filmhez értő szakember azt mondta nekünk, hogy legfeljebb tízperces filmeket gyártanak, ráadásul azokat az egyéni élményre szabják, ahol a szemüveget viselő néző maga alakíthatja az történéseket, interaktív módon. Mi azonban egy hosszú és közösségi élményre építő filmről álmodtunk. Kiderült, hogy újdonságot kell megalkotnunk és csak magunkra számíthatunk” – mondta Kohén, aki ezután társaival elmerült a VR filmezés rejtelmeiben, majd vásároltak egy kamerát.

„Sokat próbálkoztunk, mire rátaláltunk a megfelelő filmes nyelvre. Rájöttünk, hogy valami egészen újszerű dolgot viszünk véghez, mind a holokauszt-oktatás, mind a VR-filmezés terén”

– jelentette ki.

A film elkészítését tovább nehezítették a koronavírussal járó utazási korlátozások, de végül tavaly nyárra elkészült az alkotás. A filmben egy valódi, sokat tapasztalt túravezető, Jiszráel Goldwasser kalauzolja a nézőket és a pusztulás mellett az egykori virágzó lengyelországi zsidó életről is sokat beszél. Goldwasser már korábban is foglalkozott a háredi közösség oktatásával: telefonon keresztül tett elérhetővé több ezer történetet, tanúvallomást és előadást azok számára, akik a technika más vívmányait nem használják.

A forgatáshoz nem tudták igénybe venni az Auschwitzban működő múzeum segítségét, mert a járvány miatt zárva tartottak. A Jád Vásemben nyitottan fogadták a kezdeményezésüket, ám rögtön közölték, hogy két dologban nem tudnak segíteni: nincs módjuk az anyagi támogatásra és nem tudják kinyittatni az auschwitzi múzeumot.

Auschwitzi múzeum mutatja be a holokauszt előtti zsidó életet

Az eredeti állapotoknak megfelelően restaurálták, fényképek és egykori auschwitzi zsidók visszaemlékezései alapján.

„Sokan mondták, hogy nincs esélyünk meggyőzni a nem túl nyitott lengyeleket, hogy beengedjenek a lezárt területekre, ezért az izraeli lengyel nagykövethez fordultunk, bár választ nem vártunk. Mivel vallásos zsidó vagyok, sokat imádkoztam a sikerünkért. Mondtam a kolléganőimnek, hogy csak azért is leforgatjuk a filmet, még ha hajóval is kell Lengyelországba utaznunk. Végül megkaptam a múzeum egyik vezetőjének a telefonszámát, aki beszélt franciául. Mivel Montrealban születtem, én is beszélek franciául, így végre sikerült valakivel igazi párbeszédbe kezdenem” – mesélte Kohén, aki elküldte a forgatókönyvet is a múzeumnak. „Amikor értesítettek arról, hogy a vezetőség hamarosan összeül megtárgyalni az ötletünket, gyertyákat gyújtottunk és zsoltárokat mondtunk. Lehet, hogy ezt sokan őrültségnek, vagy babonának tartják, de én úgy éreztem, hogy hatmillió zsidó áll mögöttem” – tette hozzá.

Az értekezlet négy órán át tartott. A végén telefonáltak: „Jöjjenek jövő hétfőn. Három napig forgathatnak a múzeumban”. Ezt követte az utazás megszervezése. A folyamatosan lemondott és módosított járatok miatt négy óra helyett huszonnégy órába telt, mire eljutottak Lengyelországba.

„Kaptunk egy helyi idegenvezetőt, aki kinyitott minden helyiséget, amit csak kértünk. Tulajdonképpen nagy szerencsénk volt, mert a teljesen üres táborban tudtunk forgatni, hiszen turisták egyáltalán nem voltak. Időbeli megkötés sem volt, reggeltől estig dolgoztunk. Ezzel együtt nem volt könnyű a munkára koncentrálni, mert a néma Auschwitz hangulata nagyon erősen ránk telepedett. Különösen anyaként volt nehéz feldolgozni a látottakat. Az érzelmeinket igyekeztünk beledolgozni a filmbe, de az igazán szörnyű dolgokat nem mutatjuk. Nem az a célunk, hogy depressziót okozzunk a nézőknek. A fájdalom érezhető, de erő és remény is sugárzik a filmből”

– mondta Kohén.

A filmből három változat készült: egy másfél órás a háredi közönségnek, egy egy órás az általános közönségnek és egy rövid a „türelmetleneknek”. A finanszírozást kisbefektetők, illetve családi és baráti kölcsönök segítségével oldották meg.

„A nézettség egyre nő, jelenleg húszezer megtekintésnél tartunk. A holokauszt emléknapon nyolc vetítés lesz. Kétszáz VR-szemüveggel rendelkezünk. Ekkora készlete senkinek sincs rajtunk kívül Izraelben, ezért kölcsönzéssel is szert teszünk némi bevételre. Egy hónap múlva kész lesz az angol szinkronos változat, melyet francia és orosz követ majd. Persze a sikerek mellett kudarcok is értek minket. A guri közösség vezetése nem engedi be a filmet az oktatási intézményeikbe, mert nem akarják, hogy a tanulók bármilyen kapcsolatba kerüljenek ezzel a technológiával. Végül kompromisszumot kötöttünk és hajlított vászonra vetítjük nekik a filmet, így nem kell a szemüvegeket használniuk. Olyan csoportok is voltak, melyek eleinte ellenezték az ötletünket, de miután látták a filmet, elismerték, hogy tévedtek. Abban reménykedünk, hogy végül a társadalom minden csoportjához eljutunk majd”.

Fotó: Wikimédia