Bár a világ figyelme az orosz-ukrán helyzet felé fordult, érdemes egy pillanatra visszatekinteni az elmúlt hetek eseményeihez. A sajtót néhány hete bejárta az a hír, hogy a népszerű színész és televíziós személyiség, Whoopi Goldberg egy nagy nézettségű televíziós show-műsorban azt állította: a holokauszt nem a fajgyűlöletről szólt. Megjegyzéséért később elnézést kért.

A zsidó médiában nagy visszhangot váltott ki az eset, Daniel Feldman rabbi alábbi elemzése is ebbe a sorba tartozik. A Jew in the City oldalon megjelent írás általános érvényű tételeket is megfogalmaz a zsidósággal kapcsolatban.

Vallás vagy etnikum a zsidóság? – teszi fel a kérdést a rabbi.

Az egyik válasz: A zsidóság egy etnikum. A holokauszt egyértelműen a rasszizmusról szólt. Whoopi Goldberg tehát tévedett és korrigálni kell az állításait.

A másik válasz: A zsidóság nem egy etnikum! A cionizmus ezért nem rasszizmus. Az ENSZ és az Amnesty International is tévedett.

De lehetséges az, hogy mindkét állítás igaz?

Tagadhatatlan, hogy a zsidóság több mint egy vallás. Vallási alapjai mellett ugyanis kulturális, etnikai, történelmi, nemzeti és családtörténeti-leszármazási elemeket is tartalmaz, amelyek ugyanolyan hangsúlyosak, mint a vallási oldal és ezt még a legeslegszigorúbban vallásos csoportok is elismerik. A zsidóságba be lehet térni, de aki magára veszi a vallást, annak magára kell vennie a nemzeti identitást is, megismételve ezzel a bibliai Rut kijelentését (Rut 1:16):

„a te Istened az én Istenem és a te népet az én népem”.

A zsidó identitás tehát legalább részben etnikai identitás és ennek megfelelően a zsidókat láthatjuk időnként etnikumként, máskor meg nem. Emellett azonban van még egy nagyon fontos aspektus: a faji kérdés megoldásához a kulcs mindig a kérdést feltevő kezében van.

Az ifjabb Martin Luther King híres álma volt az a nap, amikor „a gyermekeket nem bőrük színe, hanem saját jellemük tartalma” alapján ítélik meg. Amikor az előbbi történik, az előítéletesség, egy lényegtelen faktor alapján hozott, gyakran elítélő vagy lenéző döntés, amely ráadásul kiiktatja az egyén megkülönböztetésének lehetőségét. Amikor az utóbbi, akkor az illető felismeri az egyén által hordozott belső értéket és fejlődésre, kiválóságra inspirál.

Hitler és a nácik csakis a rasszokkal foglalkoztak és fajelméletüket egyszerre használták pozitív diszkriminációra (az árja faj esetében) és a dehumanizálásra. Hasonló, csakis a vérségi leszármazással foglalkozó korszakokra korábban is volt példa a történelem során, és az mindig azzal járt, hogy a társadalom egyes elemei magukat felsőbbrendűnek gondolván másokat megaláztak és leigáztak.

A nácik megkérdőjelezhetetlenül a rasszizmus lencséjén át tekintettek a zsidókra. A zsidók azonban egészen más dolgokat tartanak kohéziós erőnek. Amikor a Szináj-hegy lábánál álltak vagy amikor Cionról álmodtak, valami egészen más tartotta őket össze, nem a fajelmélet. Ez a valami inkább a Martin Luther King által megfogalmazott „jellemük tartalma” gondolathoz áll közel. Eszméről és értékrendről szól ez az ideál, amely nem hozható létre egyetlen ember által vagy egy meghatározott történelmi pillanatban, hanem csakis nemzedékek és évszázadok közös erőfeszítéseként, a kultúra, a közösség és a kontinuitás egységeként jöhet létre.

Ha csak felszínesen tekintjük a dolgot, akkor azt mondhatjuk, hogy a zsidó identitás etnikai jellegű, mivel csupán születés útján lehet megszerezni. Eddig tart a hasonlóság. Valóban, a zsidónak születés meghatározó tényező, és olyan fogódzóként szolgált, mely sokszor fontos volt annak a vallási és nemzeti önmeghatározásnak a visszaszerzéséhez, amelyet egy-egy egyén már-már elveszített. A beleszületés azonban nem az egyetlen belépési pont. A betérés lehetősége egyszerre zárja ki a születést mint etnikai szükségszerűséget és erősíti meg annak a kapcsolatnak a létét, amelyet alternatív utakon is elérhet az, aki kellőképpen motivált és megfelelő inspirációval rendelkezik.

A különbséget jól illusztrálja a zsidó jog ismerőinek vitája és a döntéshozatal az etiópiai származású Betá Jiszráel közösség háláchikus státuszának esetében. Ovádjá Joszef, Izrael Állam akkori szfárádi főrabbija és a szfárádi zsidó közösségek kiemelkedő döntéshozója 1973-ban úgy döntött, hogy a Betá Jiszráel tagjai zsidók. Ez volt az askenázi főrabbi, Slomó Goren véleménye is két évvel később, 1975-ben.

Ma van a 4000 etiópiai zsidó áldozat emléknapja

Amikor egy zsidó Izraelbe költözik, úgy mondják: alijázik. Láálot héberül azt jelenti: felmenni, alija – felmenetel. Izrael spirituális szempontból magasabb szinten áll, mint a világ bármely más helye, és ezért akárhol is tartózkodunk, ha onnan Izraelbe költözünk, az mindenképpen felmenetelt jelent. Izraelen belül Jeruzsálembe is felmegyünk, Jeruzsálemen belül pedig a Templom-hegyre, a Hár Hábájitra is … Olvass tovább

Azonban az Egyesült Államok korabeli vezető döntvényhozója, Moshe Feinstein nem értett velük egyet. Az ő megítélése szerint ugyanis nem állt rendelkezésre elegendő bizonyíték ahhoz, hogy a zsidó nép egészéhez való kulturális és történelmi kapcsolatukat is elfogadják. Feinstein rabbi e gondolatmenet alapján érdekes háláchikus döntést hozott.

Eszerint bár nem volt hajlandó megkérdőjelezhetetlen módon elfogadni a Betá Jiszráel tagjait zsidóknak, úgy vélte, hogy semmiképpen nem szabad őket megtagadni. Egy 1984-es levelében sürgette a kimenekítésükre irányuló erőfeszítéseket, mivel saját szülőföldjükön veszélyben voltak. Emellett úgy vélte, hogy be kell őket fogadni a zsidó népbe, ám ehhez formális betérési procedúrán kell keresztülmenniük. Azt is kifejtette, hogy reményei szerint senkit nem fog eltántorítani a bőrszín attól, hogy tárt karokkal fogadja a Betá Jiszráel közösséget. Szavaiból kitűnik, hogy nagyon fontos volt számára a zsidó nemzeti identitás megőrzése, de ugyanolyan fontossággal bírt az, hogy rasszista megfontolások ne befolyásolják a döntéseket.

Új szervezet alakult a zsidóságba betérők támogatására

A betérés után is segítséget nyújt a gyakran elszigeteltséggel és előítéletekkel küzdő embereknek.

A zsidókat nem egyszer határozták meg mások faji alapon, ám többnyire olyanok, akik ártani akartak nekik. Az ilyen perspektíva az üldözők, az elnyomók, a megsemmisítésre készülők számára az egyik legkönnyebb megközelítési mód. A faji megkülönböztetéshez még látható jelre sincsen szüksége azoknak, akik ez alapján ítélik meg és rangsorolják az embereket. A ruandai népirtásban több százezer ember veszítette életét és az üldözők és az üldözöttek között csupán annyi volt a különbség, hogy az egyik csoport tagjai jellemzően egy kicsit magasabbak voltak.

A zsidó önmeghatározás azonban inkább a másokkal való transzcendens, történelmen átívelő, közös sorsot rejtő kapcsolatra épül és ugyanúgy alapulhat a születésen, mint a választáson. Az ENSZ és az Amnesty International faji prizmán keresztül tekint Izrael népére és az izraeli hozzáállást is ennek fényében határozza meg. Ez a torz képzet igen sokat ártott a zsidóknak és Izraelnek napjainkban csakúgy mint az elmúlt sok száz évben. A zsidók számára szerencsés módon hosszú távon a Legfelsőbb Hatóságnak, vagyis Istennek kell felelniük és végül legyőzik a mások által rájuk kényszerített definíciókat.

Mark Twain szavaival:

„A zsidó… az, ami mindig is volt… minden más erő tovatűnik, de ő itt marad. Mi e halhatatlanság titka?”

A kérdés talán magában hordozza a választ is: a zsidó nép halhatatlanságának titka és kulcsa éppen az, hogy nem a faji hovatartozás határozza meg, hanem egy láncolat, mely minden egyes részét a jelenhez kapcsolja, mely a jövőjét a múltjához köti. Valóban „az, ami mindig is volt”.