A populista republikánus elnök az elmúlt években a végtelenségig megosztotta Amerikát, ám túlzás nélkül történelminek nevezhető sikert ért el a Közel-Keleten. Az úgynevezett normalizációs folyamattal nem csak a zsidó állam jár jól, hanem az egész nyugati világ – kérdés, hogy a Biden-adminisztráció tud-e élni vele. Seres László írása

 

Külpolitikai siker és zaklatott hatalomváltás

Ilyen hatalomváltás sem volt még Washington DC-ben: nehéz feledni a Capitolium ostromát, előtte és közben a veszteni képtelen elnök napi hangulatkeltéseit, szélsőséges összeesküvés-hívők térnyerését, a zavargásokat, a második impeachment-eljárást, immár egy hatalmát vesztett elnök ellen.

Az Egyesült Államok történetében soha nem gyakorolt még hatalmat ennyire megosztó elnök, ami akkor is Amerika kárára volt, ha tudjuk, hogy nem ő kezdte sem a populizmust, sem a kultúrharcot. Az a demokratákhoz kötődő politikai, akadémiai és médiaelit pedig, amely ellen kezdettől fogva próbált fellépni, hozta a formáját, és hónapokon át csendben elfogadta, vagy még támogatta is a szélsőbalos BLM-mozgalom tüntetéseinek erőszakba, gyújtogatásba, fosztogatásba és helyenként antiszemitizmusba hajló kilengéseit. Ez a kérdéskör és persze a Covid-járvány kezelése el is vitte nagyjából az egész választási kampányt, holott normális körülmények között az elnök külpolitikai mérlege is prominens kampánytéma lehetett volna.

Így azonban csak a külpolitika, ezen belül is a Közel-Kelet és Izrael iránt különösen érdeklődő amerikai választók követhették nyomon – hisz a mainstream média lényegében elhallgatta vagy elbagatellizálta a jelentőségét – azt a túlzás nélkül történelminek nevezhető sikert, amit a Trump-adminisztráció az Izrael és az arab államok közti ún. normalizációs folyamattal elért. Roppant fontos lépés és üzenet volt Jeruzsálemnek mint fővárosnak és Júdea-Szamária zsidó gyökereinek az elismerése, valamint a Golán-fennsík feletti izraeli szuverenitás kinyilvánítása. Az elnök ezzel azt üzente az arab világnak, hogy a zsidókat többé nem tekinthetik betolakodóknak, megszállóknak a saját földjükön.

Az Ábrahám-egyezmény

A leglényegesebb lépés azonban az a diplomáciai sorozat volt, amely a tavaly év elején beharangozott, nagy figyelmet kiváltott, ám az arab világban nagy fenntartásokkal fogadott „évszázad béketervét” váltotta le. A terv kilátásba helyezte, hogy Izrael annektálhatja Júdea-Szamária 30 százalékát, cserébe a palesztinok területi és főleg nagy fokú gazdasági, fejlesztési célú kompenzációt kapnak Amerikától.

A végül közel három évi tervezgetés eredményeképpen megvalósuló normalizáció is amerikai „jutalmakat”, fegyvervásárlásokat (pl. F 35-ös vadászgépeket) helyez kilátásba egy sor arab államnak cserébe azért, hogy diplomáciai, kereskedelmi, utazási, orvosi és tudományos együttműködési megállapodásokat kötnek az évtizedeken át ellenséges tabuként kezelt „cionista entitással” (Libanonban máig ezzel a szóhasználattal illetik déli szomszédjukat, holott érzékelhetően ők is nyitnának Izrael felé, a napi határügyek menedzselésén túlmenően). Az arab fegyvervásárlások előtt Washington egyébként hangsúlyosan kijelentette, hogy azok nem jelenthetik Izrael stratégiai fölényének megszűntét a térségben.

Az „Ábrahám-egyezmények” keretében így – Egyiptom (1979) és Jordánia (1994) után – tavaly ősszel immár az Egyesült Arab Emírségek, Bahrein, Szudán és Marokkó is Izrael stratégiai békepartnerévé vált. Részben teljesen eltérő regionális okokból, főként azonban Irán közös megítélése miatt – nyilvánvalóan a szaúdi monarchia támogatásával, bár egyelőre részvétele nélkül. Hihetetlen, de megszűnt a hagyományos, sok évtizedes arab egység­blokk Izraellel szemben, és ennek felbecsülhetetlen jelentősége lesz a következő években, évtizedekben a zsidó állam számára – de már a mai cselekvési tereket is alaposan kijelöli.

Az izraeli-szunnita tengely

Korábban a konszenzusos arab álláspont az volt, hogy nem kötnek békét Izraellel addig, amíg az nem rendezi megfelelő módon a viszonyát a palesztinokkal (mintha ez a zsidó állam hozzáállásán múlt volna, vö. a számtalan területi és politikai gesztust, amit Jeruzsálem a palesztinoknak az elmúlt évtizedekben tett). Ez most gyökeresen megváltozott.

A normalizáció részeként Netanjahu miniszterelnök lemondott az annektálás tervéről, ám a folyamat legnagyobb vesztesei így is egyértelműen a palesztinok. Rivalizáló vezetéseik (a Palesztin Hatóság Ramallahban és a Hamász terrorszervezet Gázában) talán nem is hitték volna, hogy az Arab Liga tagállamai immár hűvös távolságtartással kezelik évtizedek óta tartó áldozati pózukat, csökkentik támogatásaikat. A palesztin politikai vezetés önsorsrontó, fiatal generációik számára káros és perspektívátlan stratégiája nem vált be, a „kétállami megoldás” már csak az ENSZ albizottságaiban meg az EU retorikájában fontos tényező. A térség alapvető változásai nyomán a palesztinok gondjai sokadrendű problémákká váltak, a Trump-adminisztráció pedig jó érzékkel ismerte fel egy izraeli-szunnita tengely létrehozásának igényét Irán veszélyes és arcátlan, a zsidó államot egzisztenciálisan fenyegető törekvéseivel szemben.

Nem véletlenül nevezte a Palesztin Hatóság ügyük „elárulásának” a szerződéseket, és előbb visszahívták, majd Biden győzelme után mégis visszaküldték nagyköveteiket Bahreinbe és az Emírségekbe. A palesztinokban az elmúlt egy évben tudatosodott markánsan az, hogy jelen körülmények között esélyük sem lesz egy önálló állami entitásra, amíg nem ismerik el Izraelt zsidó államként, nem mondanak le a jelenleg már hétmillió (!) „menekült” visszatéréséről Izrael területére, és amíg nem teljesítik Amerika jogállamisági, elszámoltathatósági kritériumait.

Merre tovább, Amerika?

A Trump utódlását kísérő legfontosabb kérdés a Közel-Keleten most nem elsősorban az, hogy Joe Biden, illetve esetleges utódja, Kamala Harris folytatja-e ezt az Izraelt közvetlenül érintő irányvonalat. Már most látható, hogy nagy vonalakban igen. Egyikük sem része a demokrata párt szélsőséges, Izrael-gyűlölő vagy antiszemita szárnyának, mindig méltányosan és korrekten nyilatkoztak a zsidó államról, és ez a „clintonita” vonal várhatóan akkor is megmarad, ha készek engedményeket tenni a baloldalnak (pl. folytatják a Trump által a terrorizmus támogatása miatt felfüggesztett palesztin segélyezést).

A kulcskérdés sokkal inkább az, hogy a Biden-adminisztráció valóban komolyan veszi-e a visszatérést a rossz emlékű, Trump által teljes joggal felrúgott iráni atomalkuhoz. Bár Biden már korábban közölte, visszatérne a JCPOA-hez, és munkatársai az izraeli 12-es csatorna jelentése szerint felvették a kapcsolatot Teheránnal az ügyben, azért biztató jel, hogy a beiktatása előtti napokban bejelentett legsürgősebb három „visszatérés” között nem szerepelt az iráni alku.

Markánsan óvta a Biden-admi­niszt­rációt az utolsó napokban Trump külügyminisztere, Mike Pompeo: „Az Iránnal szembeni szank­ciók feloldása veszélyeztetné Ame­rikát és a világot, tekintettel ar­ra, hogy továbbra sem adta fel nuk­leáris tö­rekvéseit. (…) Ha szóba áll­nánk Iránnal, illetve ha megengednénk, hogy az európaiak ismét együttműködjenek velük és segítenék gazdagságukat, az rossz dolog lenne a régió biztonsága, Európa biztonsága és Amerika biztonsága szempontjából is” – hangsúlyozta teljes joggal. Irán pe­dig, mintegy iga­zolva Pompeo állítását, ismét kiirtással fenyegette meg a zsidó államot.

Amióta Trump 2018-ban kilépett a három évvel korábban, még Obama kezdeményezésére létrejött iráni megállapodásból és ismét szankciókkal sújtotta Iránt, a síita köztársaság mindent megtett, hogy igazolja a róla alkotott képet. Nyíltan folytatta uránium-dúsítását földalatti létesítményeiben, folytatta nukleáris fegyver előállítását célzó kutatásait, ballisztikus rakétagyártását, folytatta szíriai, iraki, libanoni és jemeni befolyásának kiterjesztését, és persze folytatta a palesztin terroristák és a Hezbollah finanszírozását is.

A térség stabilitása, Izrael léte és biztonsága remélhetőleg a Biden-adminisztráció számára is elsőrendű szempont, amerikai érdek marad, márpedig az Ábrahám-egyezmények elég egyértelmű érdekkoalíciót hoztak létre eme béke és stabilitás megteremtésére. Úgyhogy gondoljunk bármit is Donald Trumpról: ideje elismerni, hogy ennek az alapjait bizony ő teremtette meg 2020-ban.

A cikk az Egység 138. számában jelent meg. 

Megjelent: Egység Magazin 31. évfolyam 138. szám – 2021. január 3.