Tömeggyilkosok vagy egyszerű tisztviselők?

Veszprémy László Bernát Gyilkos irodák című könyve a magyar közigazgatás, a német megszállás és a holokauszt bonyolult viszonyáról szól, új hangon és új megközelítésben. 

 

Veszprémy László Bernát Gyilkos irodák című könyve a magyar közigazgatás, a német megszállás és a holokauszt bonyolult viszonyáról szól, új hangon és új megközelítésben. Ezzel már nagyon sokat mondtam el a munkáról, tekintettel arra, hogy történelmünk tragikus, 1944-es esztendejéről utóbb felmérhetetlenül sok forrás, reflexió és eszmefuttatás született, kisebb könyvtárat töltenek meg csak az ezekről a hónapokról szóló emlékiratok is. Ugyanakkor olyan, ki­fejezetten Magyarország német meg­szállására és az ebből fakadó politikai (tehát törvényhozó és a végrehajtó hatalomban, valamint a közigazgatási apparátusban végbemenő) változásokra koncentráló munka utoljára 1978-ban jelent meg, Ránki György tollából.

Ezt a feltűnő ellenmondást egy­részt a téma rendkívül erős átpolitizáltsága, másrészt a hazai ho­lo­kauszt-tudomány lehetetlen hely­ze­te, művelőinek egymás ellen fe­szülő indulatai magyarázzák.

Ideje volt, hogy egy fiatal, a belharcoktól a kora miatt is távol maradt történész, aki az Amszterdami Egyetem holokauszt és népirtás sza­kán szerzett mesterfokozatot és já­ratos a téma nemzetközi szakirodal­mában, állást foglaljon a magyar közigazgatás felelősségéről abban, hogy a második világháború utolsó évében náci haláltáborokban elpusztították a magyar zsidóság háromnegyedét, több mint félmillió embert.

Veszprémy világosan elhatárolja, kikről ír: a magyar közigazgatás mintegy kétszázezer alkalmazottjáról, vagyis a teljes akkori magyar népesség valamivel több, mint egy százalékáról, akik „ténylegesen és bizonyíthatóan részt vettek a holokausztban”. Abból indul ki, hogy a gettósító magyar bürokraták „nem egyszerűen fogaskerekek voltak egy gépezetben, hanem képesek voltak társadalmi csoportok tagjaiként reagálni, mégpedig az adott társadalom jellegzetességeinek megfelelően”.

A német megszállás előtti időszakról szólva leszögezi: „A korabeli Magyarországon nem volt mérvadó politikus, aki a zsidóság kiirtását tervezte volna, és a zsidóság fizikai eltávolításának vagy kitelepítésének felvetése is elsősorban a civil szférából és a politikából, nem pedig az államigazgatásból érkezett”.

Itt azért jeleznem kell a kétségeimet. Joggal merül fel a kérdés: a közigazgatás vezetői, mint például Endre László, aki „antiszemita ön­kormányzati lobbicsoportot” ho­zott létre, mennyiben tekinthetők mérvadó politikusoknak? És hová soroljuk az olyan befolyásos érdekvédelmi szervezetek vezetőit, mint pl. a MONE (Magyar Orvosok Nem­zeti Egyesülete), melynek az el­nöke, dr. Orsós Ferenc egyszersmind a felsőház tagja is volt? Egy kevésbé ismert esetet idézek: báró Vay László, aki előbb Hajdú vármegye és Debrecen főispánja, majd 1940-től a Magyar Élet Pártjának országos elnöke és a parlament külügyi bizottságának tagja is volt, 1942 októberében már érdeklődött Wiscliczenynél, értesülve a szlovákiai zsidóság deportálásáról, hogy „vajon Magyarország is szerepel-e az áttelepítési programban?”

Persze nem akarok Veszprémy könyvén olyasmit számon kérni, ami a témáján kívül esik, csak megjegyzem: a kormánypárt németbarát, antiszemita csoportjának tagjai, valamint a legerősebb ellenzéki erő, a Magyar Megújulás Pártjának 1944. március 19-e előtti szervezkedését, a különböző érdekvédelmi egyesületek működését nem tárták fel kellő mélységben. Arról sincsenek pontos információink, hogy a Magyar Királyi Honvédség vezetésén belül kik tartoztak a radikális, németbarát antiszemiták táborába. Márpedig a tragikus 1944-es év meghatározó szereplői, akik a német megszállás után a kezükbe ragadták a végrehajtó apparátust, ezekből a körökből kerültek ki.

Teljes mértékben egyet lehet érteni a szerzővel, aki megállapítja: Magyarországon „a kollaboráció többtényezős jelenség volt, amelyben szerepet játszott a németbarátság, a szovjetellenesség, a szervilizmus, a karrierizmus és az antiszemitizmus is”.

Megjegyzendő, hogy a vidéki zsidóság tömeges deportálását hónapok alatt lehetővé tevő kollaborációra egy olyan történelmi pillanatban került sor, amikor a szovjet csapatok a történelmi határra értek, s bár azt előre lehetett látni, hogy Hitler elveszíti a világháborút, az is világossá vált, hogy a nyugati szövetségesek nem vonulnak be a Kárpát-medencébe. Senki sem tudta, hogy mi lesz Magyarországon, ha a Szovjetunió érdekszférájába kerül, mindenesetre a balti köztársaságok, illetve Kelet-Lengyelország sorsa 1939 szeptembere és 1941 júniusa között súlyos aggodalomra adott okot.

Ilyen viszonyok között, amikor a németek bevonultak, erkölcsi bénultság vett erőt nemcsak a politikai eliten (melynek angolbarát tagjait a Gestapo nyomban letartóztatta), hanem a közigazgatási apparátuson és a „keresztény középosztályon” is. Ezzel magyarázható az is, hogy Horthy kormányzó a helyén maradt, kinevezte a nácibarát Sztójay Döme „Quisling-kormányát” és a későbbiekben ellentmondásos jelzéseket adott: „nagyrészt passzívan viselkedett a holokauszttal szemben, esetenként azonban maga is beleegyezett a deportálásokba, míg máskor felfüggesztette (majd újra engedélyezte) azokat”.

Veszprémy könyvének érdeme, hogy sok, eddig ismeretlen hazai és külföldi (izraeli, romániai, szerbiai, szlovéniai, szlovákiai és holland) levéltári forrást használ fel, s ezekkel érzékelteti a magyar közigazgatás kollaborációját a holokausztban, ami olykor azt sem zárta ki, hogy egyes képviselői, a lehetőségeikhez képest, részt vegyenek a zsidók mentésében.

Egy biztos: egyéni vagy szűk körben szervezett mentőakciókkal nem lehetett feltartóztatni a népirtás gépezetét. Erre csak az adminisztráció tömeges, központilag szervezett szabotázsa lett volna képes, amire 1944. március 19-e és július 10-e között nem volt reális lehetőség.

A Gyilkos irodák című kifejezetten izgalmas könyv további érdeme, hogy a szerző vizsgálódásai körébe bevonja a holland zsidóság tragikus sorsát is. (Erről van egy kézirata is, Amszterdam, Auschwitz, Budapest. A hollandiai és a magyarországi holokauszt komparatisztikus perspektívában címmel.) Nos: amikor a komoly demokratikus hagyományokkal rendelkező, a zsidóság iránti toleranciájáról nevezetes, a németek által megszállt Hollandiában, melynek londoni emigráns kormánya felszólította a helyükön maradt tisztviselőket, hogy „ne táplálják a német háborús gépezetet”, a hatóságok mégis vagy 140 ezer zsidót küldtek haláltáborokba, nem lehet csodálkozni azon, hogy a magyar állam, melynek legitimitása 1944. március 19-e után formailag fennmaradt, közreműködött a népirtásban.

 

Pelle János recenziója

A cikk az Egység 124. számában jelent meg.