Széder éjjelén egy ötödik gyermekre is emlékezünk. Arra, aki nem élte túl a holokausztot és nem kérdezheti meg: „miért különbözött 1943 pészahjának estéje minden más pészah estétől?”. E soha fel nem nőtt gyermek helyett tesszük fel ezt a kérdést és választ is kapunk rá a haggadot.org oldalon olvasható történetből.
A vaihingeni koncentrációs táborban rettenetes körülmények uralkodtak. Minden szörnyűségek között a legborzalmasabb 1944-45 kegyetlen tele volt. A lágerben a lengyelországi radomi gettóból érkezett zsidókat tartottak fogva. Napi 12 órát dolgoztatták őket szünet nélkül: fegyvereket állítottak össze, árkokat ástak, óvóhelyeket építettek és egyéb, rendkívül megterhelő fizikai munkát végeztek a nácik számára, akiknek az volt a célja, hogy fegyverkezésüket a föld alatt folytathassák tovább, a szövetségesek intenzív bombázásai elől védetten.
A rettenetes körülmények és az embertelen bánásmód következtében a vaihingeni lágerben minden náci koncentrációs tábor között a legmagasabbak között volt a halálozási arány. Kezdetben csak zsidókat zártak ide, később francia és német rabokat is őriztek itt. A háború vége felé ez lett az a tábor, ahova a betegeket és a haldoklókat küldték.
Mindezen szenvedések ellenére a zsidók elkötelezettek voltak őseik hite és hagyományai iránt, és annak ellenére megtartották a pészahi szédert, hogy a lágerben ez meglehetősen kockázatos dolog volt. Egy túlélő, Mose Perl így emlékezett vissza:
„A tábor lakói már hozzászoktak a rettenetes helyzethez. Saját szemükkel látták a halált. Mégsem voltak hajlandóak chámecet [kovászost] enni pészahkor”.
A kérdés csak az volt: honnan szereznek krumplit és lisztet és hogyan sütnek maceszt. A megoldásra Perl jött rá:
„Nem sokkal pészah előtt az SS egyik tagja bejött a műhelybe, ahol táblákat festettem. Arra kért, hogy készítsek neki céltáblákat a gyakorláshoz. És akkor egy ötlet nyilallott belém: javasolhatnám neki, hogy nagy céltáblákat csináljunk, fakerettel és takarjuk le őket papírzacskókkal – ezek hegyekben álltak a tábor raktárában. Azt mondtam, hogy lisztre is szükségem lesz, sok lisztre, hogy a katonák képeit a céltáblákra ragaszthassam. Megkérdezte, mennyi liszt kell. Azt mondtam, hogy öt kilóra lesz szükségem. Megtetszett neki a javaslatom és azonnal átadta a szükséges igazolásokat.”
A vaihingeni koncentrációs tábor zsidó rabjai tehát nekifogtak, hogy titokban maceszt készítsenek. Hatalmas kockázatot vállaltak: ha elfogták volna őket, az azonnali halált jelentett volna mindannyiuk számára. Perl így emlékezett vissza az eseményekre:
„A munkához használt eszközeim között találtunk egy kereket, amivel elkészíthettük a maceszt és nagy erőkkel megindult a maceszsütés. Üvegeket gyűjtöttünk, alaposan kimostuk őket, töredékekkel megtisztítottuk a feje tetejére állított asztalt és meggyúrtuk a tésztát. A maceszt annak a műhelynek a kemencéjében sütöttük meg, ahol dolgoztam. Közben az ajtót és az ablakot hermetikusan lezárva tartottuk. A legnagyobb gondot az jelentette, hogy hol rejtsük el a maceszt, amit ilyen nagy kockázat árán elkészítettünk. Végül erre is találtunk megoldást. A műhely tetejének zsindelyei alá rejtettük.”
Amikor elérkezett a szédereste, a vaihingeni tábor húsz zsidó lakója ült le a széderasztalhoz. A macesz mellett krumplit ettek és vízből és cukorból készített „bort” ittak. Még a hágádát is felolvasták.
Nem sokkal a szövetségek érkezése előtt e rabok közül sokat halálmenetben indítottak el a dachaui koncentrációs tábor felé. Azon rabok közül, akik Vaihingenben érték meg a felszabadulást, 92-en nem sokkal a szövetségesek érkezése után belehaltak a tábor embertelen körülményei között szerzett betegségeikbe. Kétségtelen, hogy a nácik számtalan ember életét vették el vagy törték darabjaira a vaihingeni koncentrációs táborban. A zsidó lélek azonban elpusztíthatatlan, ezt példázzák e hősök tettei is. Mindannyian az életüket tették kockára a pészahi széderért.
Fotó: KZ-Gedenkstätte Vaihingen/Enz