Textilipari darabkák Judapest szövetében (2. rész)

Mozaikok a fővárosi iparbárók, a Goldbergerek, Spitzerek és Freudigerek történetéből 

 

Ha a textiliparról beszélünk, akkor a legtöbb ember a Goldberger névre asszociál, esetleg még Óbuda is feldereng előttük és a divatot igazán kedvelő szemei előtt talán felvillan a „Parisette” fantázianévre hallgató anyag. Viszont a Goldberger családdal kapcsolatos történetek és az iparágban szintén jelentős Spitzer és Freudiger családok már kevésbé ismertek – kétrészes cikkünkben ezekről ejtünk szót. Az első részben főképp a Goldberger gyár kezdeteiről és kibontakozásáról volt szó, míg a második részben a Goldbergerek sikeréről a „Parisette”-ről, illetve a konkurenciáról írunk. 

 

A Parisette Kávéház

A rézoxid műselymet a 19. század végén találták fel, és 1899-ben kezdték nagyüzemileg gyártani, 1904-ben pedig a német Bamberg cég tökéletesítette, így az anyag sokáig a cég nevét viselte. Az új anyag népszerűsítéséhez Goldberger gyára járult hozzá 1919-ben, amikor a „Parisette” néven Amerikától Ausztráliáig keresett anyagból főképp blúz és fehérnemű lett, a rendes selyemhez való hasonlósága miatt.¹

Goldberger Leó 1926-ban új otthon építéséről döntött. A mai Vörösmarty tér 4. szám alatti telket vásárolta meg, ahol a korábbi épület helyére a népszerű építészpáros, Révész Sámuel (1877–1928) és Kollár József (1869–1943) tervei alapján saját bérpalotát építtetett. A kapualjat és a szobrokat Sződy Szilárd (1878–1939) formázta meg, az ólomüvegeket pedig a szakma legnagyobb tekintélye, Róth Miksa (1865–1944). Az épület földszintjén működött a Parisette Kávéház, ahol kabarék és egyéb táncos-zenés előadások során mutatták be a legújabb ruhadarabokat – a bejárat és a kirakat felett pedig a gyár számadatait, mint termelés, dolgozók száma stb. követhették nyomon a járókelők. Az épület második emeletén kialakított luxuslakásban élt Madarassy-Beck Marcell (1873–1944) báró, meghatározó bankár, a negyediken pedig Goldberger Leó és családja – mindkettőjüket 1944 tavaszán tartóztatták le és deportálták Mauthausenbe.²

Az első konkurens: Spitzer Gerzson

Spitzer Gerzson (?–1868) az apjától örökölt kelmekereskedés helyén, a Lajos utca 102. szám alatt 1826-ban megnyitotta saját kékfestő üzemét, ezzel konkurenciát teremtve a Goldberger gyárnak. Az 1838-as árvíz gyakorlatilag megsemmisítette az egész környéket: az egyszerű vályogházak és a rossz minőségű lakóházak egymás után, kártyavárként dőltek össze. A víz még az ipart sem kímélte, elázott úgy a nyersanyag, mint a késztermék. A legtöbben tönkrementek, de nem úgy Spitzer, aki kidolgozott egy technológiát, mely az elázott tex­ti­le­ket kiszárította és újból használhatóvá tette. A gyára pedig alacsony áron felvásárolta a pusztulásnak indult nyersanyagokat, új műveletével megtisztította, majd teljes áron eladta, illetve feldolgozta azokat. Így fordította a tragikus év hullámvölgyét a saját sikere hegyévé. 1855-ben újabb természeti katasztrófa, ezúttal egy tűzvész sújtotta az üzemet, ami miatt a családi bázist végleg fel kellett számolni. 1866-ban a Lajos utca 93. alatt indult újra a termelés – ezt lovag Wechselmann Ignác (1828–1903) tervezte.³

1893-ban Spitzer vásárolta meg az Első Magyar Pamutfonó- és Szövőgyár Rt. újpesti gyártelepét. A pamutfonó részvénytársaságot Roger Tatham alapította 1882-ben, legnagyobb érdekeltsége pedig német befektetőknek volt, de a társaság magyar vezetői között találjuk Lederer Sándort és csetei Herczog Pétert is.⁴

Spitzer Gerzson tekintélyét mutatja, hogy 1848-ban a Pesten élő százhúsz nagykereskedő elöljárója volt.⁵ Feleségével, Schultheisz Júliával alapítványuk volt, mely a szegényeken, és elsősorban a közülük kikerülő házasulandó nőkön segített.⁶

Az üzemet 1906-ban eladták, az új tulajdonos a Kartonnyomóipari és Textilkereskedelmi Rt. Fürst Jakab és Fiai lettek. Innentől kezdve az óbudai textilipar egy részét az Andrássy út 43. alól irányították, a Brüll-palotából, ahol a maróthi Fürst család élt, ugyanis rokonságban álltak a domonyi Brüll famíliával.

A Fürst család nem birtokolhatta sokáig a gyárat, ugyanis csődbe mentek, így 1913-ban kivonódtak a cég irányításából, a gyár neve pedig Kartonnyomó-Ipar Rt.-re változott. Ezt aztán a veszteséges működés miatt 1932-ben bezárták, de egy év múlva újra megindulhatott a termelés: a Magyar Pamutipar Rt. bérbe vette a komplexumot, amit korszerűsítettek és bővítettek. Az 1948-as államosítás után ismét önálló vállalatként, Pamutkikészítőgyár néven működött tovább.⁷

A sors fintora, hogy Spitzer Gerzson, a gyár alapítója folyamatosan vetélkedett legnagyobb konkurensével, a Goldberger Textilnyomógyárral. Végül 1981-ben a két gyárat Goldberger Textilművek néven egyesítették, mely négy éven keresztül működött így tovább, mielőtt a gyárat végleg bezárták.

 

A második konkurens: a Freudigerek

Freudiger Mózes (1833–1911) az óbu­dai hitközség ros bét din-je, vagy­is rabbisági elnöke, Freudiger Pinhász Léb (1793–1858) fiaként lát­ta meg a napvilágot. Apjához hason­lóan ő is rabbipályára készült, erről ké­pesítést is szerzett, ám inkább üzleti képességeit kamatoztatta, miután fiatalon, házasság útján társ­tu­lajdonos lett a Lindenbaum Lévi ágy-, ruha- és fehérnemű cégben. Freudiger Mózes az említett gyár igazgatójának leányát, Lindenbaum Saroltát (1840–1891) vette feleségül.

A cég bravúros felfejlesztése mellett a vallást sem hanyagolta el egy percre sem, sőt ő lett a Budapesti Orthodox Izraelita Hitközség egyik alapítója, sok munkája mellett pedig még egy kétkötetes héber nyelvű Tórakommentár megírására is maradt ideje, melyet fiai halála után Móse Jedabér (Budapest, 1927, 1929)⁸ címen adtak ki. Élete végén, 1910. október 26-án „a pesti autonóm orthodox zsidó hitközség elnöke Hívünknek Felségünk és Felséges Uralkodó Házunk iránti állandó hűségét, valamint a közélet terén szerezett érdemeit” neki és leszármazottainak az óbudai előnév használatával, és magyar nemességgel díjazták.⁹

A Freudiger-család Lindenbaum Lévi Káldy Gyula utca 6. szám alatti házába költözött be, melyet az óbudai textilgyáros az emancipációval egyidőben, 1867-1868-ban építtetett fel Lohr Lajos tervei alapján. A család vallásosságát, orthodox jellegét mutatja, hogy az épület udvarán saját imaházat is emeltek.¹⁰

 

A fővárosi ortodoxia első emberei

Freudiger Mózes egyik fia, Ábrahám (1868–1939) apja után örökölte az orthodox hitközség elnöki posztját és hatalmas munkába kezdett, ami a hitközség intézményrendszereinek kiépítését illeti. Áldozatos munkájának hála épülhetett fel 1913-ban a Kazinczy utcai orthodox főzsinagóga a Löffler-testvérek tervezésében – ennek emlékét őrzi a carrarai márványba vésett emlékszöveg és a kézmosókút a zsinagóga előcsarnokában. Nagyobb érdemeiről nekrológjában is megemlékeztek:

„[…] Nevéhez fűződik a hitközség Kazinczy utcai nagytemplomának, székházának, iskolájának felépítése, és számos más, vallási, kulturális és jótékonysági intézmények megteremtése és továbbfejlesztése. Az elhunyt, mint az Országos Orthodox Központi Bizottság legkimagaslóbb világi tagja, évtizedeken át vezető szerepet játszott a hazai orthodoxia felekezeti életében is. Kormányfőtanácsosi kitüntetését is a felekezeti életben szerezett érdemei elismeréséül nyerte el. Mint a Freudiger Mózes és Fiai cég főnöke, a gazdasági életben is igen jelentős helyet foglalt el. […]”¹¹

 

Cseh Viktor írása

 

¹ Winkler Nóra, „Minták, mintázatok – A Goldberger Textilipari Gyűjtemény állandó kiállítása”, in: Artmagazin (2015) 13. évf. 6. szám, 48-53. o.; ² „Az első díj: két ismeretlen fiatalemberé, akik egy olasz gótstílű tervvel legyőzték a leghíresebb építészeket”, Színházi Élet (1928), 18. évf. 49. szám, 102-110. o.; ³ Wechselmann Ignácról bővebben: Cseh Viktor, „Málló pompa az iparbárók nyughelyén -A Salgótarjáni utcai zsidó temető margójára”, Egység (2018), 28. évf. 103. szám, 27-28. o.; ⁴ Lázár Károly, „A Magyar Pamutipar rövid története” (Internetcím: http://www.lazarky.hu/08pub/111_2012_05-06_pdf/186_MPI.pdf [2018.08.15.]); ⁵ Weisz Miksa dr., „Zichy grófné engedélylevele 1738-ból”, Egyenlőség (1925), 44. évf. 33. szám, 8. o.; ⁶ Groszmann Zsigmond dr., „Magyar zsidó patriárkák”, Egyenlőség (1918), 37. évf. 35-36. szám, 26. o.; ⁷ Kirschof Anita, „Régészeti kutatások a katonavárosi amphitheatrum keleti előterében, a Spitzer Gerzson által alapított kékfestőgvár területén I.”, in: A BTM Aquincumi Múzeumának ásatásai és leletmentései 2004-ben (2005), 11. évf. 11. szám, 24-27. o.; ⁸ Móse Jedáber (Internetcím: http://hebrewbooks.org/39184 és /39185 [2018.08.16.]); ⁹ Király Személye Körüli Minisztérium Levéltára – Királyi könyvek – 72. kötet, 387-388. o.; ¹⁰ Perczel Anna, Védetlen örökség – Unprotected heritage (Budapest: Városháza, 2007), 174-176. o.; ¹¹ „Óbudai Freudiger Ábrahám halála”, A Magyar Zsidók Lapja (1939), 1. évf. 14. szám, 10. o.; Az itt közölt szöveg a Cseh Viktor, Dohi Gabriella, Mozaikok a fővárosi zsidó iparosok életéből – Óbudai, csepeli és angyalföldi iparszilánkok (Budapest: Mazsike, 2019) című kiadvány előtanulmányának egy részlete.