Támuz hónap 28-án, idén július 8-án, csütörtökön van a haszid világ egyik kiemelkedő rebbéjének, Teitelbaum Mózes sátoraljaújhelyi rabbinak a jorcájtja. 180. évfordulója kapcsán rá emlékezünk.

Teitelbaum Mózes (1759–1841) újhelyi rebbe alakját nem szükséges részletesen bemutatni az olvasók előtt, hiszen az egyik legismertebb magyarországi rabbi, akiről számos történet (például Kossuth Lajos meggyógyításának históriára) kering zsidó és nem-zsidó berkekben egyaránt.

A Jiszmách Mose halhatatlan szerzőjének leszármazottjai, a szatmári és szigeti haszid dinasztiák vezetői máig hirdetik a hazai haszid történelem második rebbéjének dicsőségét, és a mai napig százak, ha nem ezrek zarándokolnak el a sírjához. Ezekkel a zarándoklatokkal kapcsolatban idézzük fel, hogy hogyan alakult ki ez a jámborságból fakadó jelenség, s milyen volt az újhelyi zarándoklatok képe mintegy száz évvel ezelőtt.

Az újhelyi zarándoklatról, vagy ahogy sokan nevezték, a „zsidó búcsú” kialakulásáról dr. Goldberger Izidor (1876–1944), 1903–1912 között a sátoraljaújhelyi status quo ante hitközség, majd a deportálásokig tatai rabbi írt részletes tanulmányt az Izraelita Magyar Irodalmi Társulat 1908-as évkönyvében. Goldberger tanulmányából tudható, hogy az újhelyi Hevra Kadisa már három héttel a rebbe halála után (áv hó 18-án) intézkedett, hogy egy ohelt („mauzóleum”) állítsanak a macéva fölé, illetve az első gondnokokat is kinevezte, nevezetesen Czinner Jakabot és Schweiger Márkuszt, akiknél az építmény kulcsa volt. 1842 tavaszán az ohelbe belépődíjat is megállapítottak, mely akkor fejenként 18 váltókrajcárt jelentett.

Az ohel bejárata fölötti feliratot egy tórai idézet – „Mózes pedig vette a sátort és felvonta a táboron kívül, távol a tábortól és elnevezte gyülekezés sátorának. És volt: Mindenki, aki kereste az Örökkévalót, kiment a gyülekezés sátorához, mely a táboron kívül volt. És volt, midőn Mózes kiment a sátorhoz, felállott az egész nép és megállott ki-ki az ő sátra bejáratában; és néztek Mózes után, míg nem bement a sátorba.” (2Mózes 33:7–8.) – alapján véstek fel.

Reb Teitelbaum széleskörű ismertségét mutatja, hogy sírja igen hamar zarándokhely lett, ahová akár messzi városokból is elvándoroltak. A jelenségről még a híres szegedi neológ rabbi, Löw Lipót (1811–1875) is megemlékezett az általa szerkesztett Ben Chananja folyóiratában, ahol 1859-ben azt írta, hogy Sátoraljaújhelyre nem csupán a szomszédos megyékből, de Galíciából, sőt, még Oroszországból is érkeztek zarándokok, kiknek számát mintegy 600–700 főre tette.

Akik a sátoraljaújhelyi zsidó történetet ismerik, tudják, hogy míg egyfelől ma szép tanmeséket, csodával határos történeteket mesélünk Teitelbaum Mózes életéről és működéséről, addig másfelől, a rebbe életében nem minden újhelyi zsidó nézte jó szemmel az ő haszid szokásait. Ebből számos konfliktus is adódott, melynek egyik ismertebb ténye, hogy utódját, Teitelbaum Zálmán Lébet (1808–1883), aki az egyik unokája volt, korábban sztropkói (Stropkov, Szlovákia) rabbit, pár évvel a rabbiszék átvétele után, 1847-ben gyakorlatilag elűztek a városból, mert nem hagyott fel a haszid rebbékre jellemző szokásaival, közvetve tehát így került a Teitelbaum-dinasztia Máramarosszigetre (Sighetu Marmației, Románia). Az azonban már kevésbé ismert, hogy a hitközség későbbi rabbija, Löw Jeremiás (1811–1874), a Divré Jirmijáhu szerzője, még a helyi karhatalmat is bevonta, hogy támuz 28-ára lezárassa(!) az egész régi temetőt, ahol Teitelbaum rabbi ohele is található. Ráv Jeremiás drasztikus intézkedésének azonban nem lett különösebb hatása, egy-két évre a tömeges zarándoklat ugyan elmaradt, de később még nagyobb méreteket öltve jelentkezett újból.

Goldberger rabbi a következőképpen írta le a majd’ 120 évvel ezelőtti jorcájt napját. Az utca képe teljesen megváltozott, a várost ellepték a folyton-folyvást érkező zarándokok, akik a már hajnalban megnyitott temetőbe siettek. A feketéllő tömegnél kis batyuk, benne az elemózsiájuk, táliszuk és tfilinük volt. A temetőhöz vezető úton lócákon ültek a zsidó árusok, akik gyászdal-gyűjteményeket, a következő évre való luáchot, imakönyveket, táliszt és tfilint is kínálnak az esetleg felkészületlenül érkező messzi vándoroknak. Goldberger rabbi megjegyezte, hogy időnként egészen értékes vallási könyv is előkerül a portékák között, de elég borsos árat szabnak mindennek, pláne, ha valaki jobb kabátban érkezik…

A nehezen áthatolható tömeg valóságos tolongásba torkollik a temető bejáratánál, ahol koldusok hada állt, férfiak és nők várnak némi adományt – „Már az oda jövetnél is elfogadnak alamizsnát, de a kijövetelnél valósággal követelik.” – írta a status quo rabbi, majd ekképp folytatta: „Két pénztárnok ül a bejáratnál, akik mindenkitől hűségesen beszedik a 24 fillért, amelyért belépti jegyet kapunk. Ezt át kell szolgáltatni a mauzóleum ajtajánál. A cédulán ez áll héber betűkkel: Eintrittskarte zum Ohel Mose S. A. Ujhely, és a napi kelt. Az ohel előtt közvetlenül egy kis asztalka van, amelyen egy írnok írja fel annak, aki óhajtja egy papírosra a kívánságát, bákosot [a héber kérés – vákásá – szóból – Cs. V.], amelyet aztán a sírhely felett lévő az egész síron át hosszában elterülő szekrénybe dobnak abban a jámbor bizalomban, hogy a Cádik lelke sírjából felkelve elolvassa azt és jóakaratú tolmács lesz a hívő érdekében az Isten mennyei trónja előtt.”

Goldberger rabbi leírásából tehát megtudjuk azt is, hogy az ohel előtt egy szófer, vagyis Tóra-másoló ült, vagy esetleg egy mezei, héberül tudó zsidó, aki leírta a héberül nem tudó zarándokok kívánságait. Többször előfordult, hogy egy-egy cédulán (kvitlin) akár tucatnyi ember kérése is szerepelt, olyanoké, akik nem tudtak elmenni a sírhoz. De voltak olyanok is, akik nem cetlire, hanem a falra írták a kívánságaikat.

A két világháború közötti újhelyi jorcájtokról hasonló képet festenek a korabeli beszámolók, mint Goldberger rabbi. A városban kiadott Zemplén című hetilap 1924-es beszámolója például a következőképpen fest: „A dohánygyárral szemben, a régi zsidótemető sarkában áll a sírház, amelyben a szefárd zsidók ma messzi vidékről tömegesen keresték fel Teitelbaum Mózestt, a 84 [valójában 83 – Cs. V.] éve eltemetett újhelyi csodarabbit. A temető bejáratához vezető szűk sikátort a búcsúk kirakodó kereskedői szegélyezik. A bejárónál pénztá, perselyek, végig a temetőn a sírig koldusok sorfala. A sírház előtt a kivánságokat héberre fordító dolgozik. Bent három nagy fejfa. A csodarabbi nyugszik alattuk a feleségével és egy itt átutaztában meghalt rabbinus [a komarnói haszid dinasztia atyja, Alexander Szender Szafrin (1770–1818/5578. áv 21.) rabbi, aki egy Teitelbaum csodarabbinál töltött sábesz utáni éjjel halt meg, és a nagy távolság miatt itt temették el – Cs. V.]. Balra egy láda, amelybe ki-ki bedobja kívánságait. Kifelé jövet megajándékozza a koldusokat és a kapuban megmossa a kezét, ha szomjas iszik. Azután hazamegy és várja, hogy az életében sokakat segítő rabbi sírjából is meg fogja segíteni. Csodarabbi. Különös út megjárni egy zsidó búcsú idegen világát. A tömeg egy csöppet sem vidám, ünneplő. Komor és veszekedő, a legkevésbé rendesen öltözött. A fehérszakállas árusok ősi imakönyveik, cifrabetűs irataik és imaszereik között zárkózott arcukkal egy különös élet megriasztó felidézői. Szinte megnyugtatóan hat az egyik ládán a ma biciklije. A rendőrséget erős készültség képviseli.”

Emlékéből fakadjon áldás!

Cseh Viktor

Az ohel külső képe Mózes Krisztián fotója.

Források:

Goldberger Izidor dr., „Teitelbaum Mózes mauzóleumának és sirköveinek feliratai”, in: Blau Lajos dr., Magyar Zsidó Szemle 23. Budapest: Atheneum, 1906. 360–361. old.

Goldberger Izidor dr., „Zsidó bucsu Ujhelyen”, in: Bánóczi József (szerk.), IMIT XXV. Évkönyv. Budapest: Izraelita Magyar Irodalmi Társulat, 1908. 251–256. old.

Cz. M. „A csodarabbi sirjánál”, Zemplén, 1924. 55. évf. 62. szám, 2. old.

 

 

Megszakítás