A szukkoti csokor a magyar zsidó irodalomban is új értelmezéseket nyer, ahol a hagyományos szimbólumok személyes és kulturális jelentésekkel gazdagodnak.
Érdekes egy pillanatra kitekinteni a hagyományos zsidó szövegekből, és megvizsgálni, hogy a szukkoti csokor hogyan jelenik meg a magyar irodalmi művekben, hogy az írók, költők miképpen interpretálják a Tóra növényeit. Természetesen a művészetben a lehetőségek tárháza végtelen, a teljesség igénye nélkül, két versidézettel próbáljuk szemléltetni a különböző megjelenítési lehetőségeket.
A szukkoti csokor Kiss József és Somlyó Zoltán verseiben
Kiss József (1843–1921) a Pesti Izraelita Hitközség felkérésére írta meg az Ünnepnapok című verseskötét 1888-ban, melyben természetesen külön ciklust alkot a sátoros ünnep is. Az egyik strófa pedig így kezdődik:
„Fel ünnepelni, fel csoportba, / A pálma ágak ünnepét! / Eszrog gyümölcse, fűzfa lombja / Friss illatát terjessze szét. […]”
Somlyó Zoltán (1882–1937) az Egyenlőség hetilap hasábján a következő, Csokor című versét publikálta 1918. szeptember 21-én:
„Meg van írva, hogy vegyetek magatoknak aranyalmát / sápadtfényűt, hádárfának dús gyümölcsét, boldogan. / És melléje pálmafának ágait is illesszétek / és mirtuszt, melynek olyan békés, csöndes színe van / Fűzzetek hozzája füzet pataki fűzkoronából, / amely olyan hűn kíséri az út fáradt vándorát. / S örvendjetek hozzá boldog, békés örömujjongással / Isten fényes színe előtt hét ünnepnapokon át!… / […]”
Zsidó motívumok eltérő interpretációban
Néhány apróság a versrészletekből. Míg Kiss József „esztrog”-ként utal a szukkoti csokor gyümölcsére, – a rabbinikus hagyomány szellemében, az askenáz kiejtést használva. Addig Somlyó Zoltán a Tórai szöveghez egyrészt hű marad, „hádárfa dús gyümölcséről” ír, de nem tartván bilincs alatt poéta vénáját és „aranyalmának” nevezi el a termést.
Így első olvasatra Kiss József költeménye „vallásosabb”, a zsidó tradicionális szellemhez közelebbinek tűnhet. Ami nem is meglepő, ismerve gyermekkorát, hiszen rabbinak készült, több jesivában is tanult, mielőtt a költői pályát választotta volna.
Ám, ha tovább vizsgálódunk, akkor feltűnik, hogy míg Kiss csak néhány elemét ragadja ki az árbá minimnek. A hádászt például teljesen kihagyja az egész verséből –, mintegy csupán a téma megjelölése céljából használja a szimbólumokat. Addig Somlyó a fent citált tórai mondathoz teljes mértékben hű maradt, és azt ültette át a költészet nyelvére.
Az árává mint pozitív szimbólum
Azonban, ami talán ezeknél sokkal érdekesebb, az az, hogy a fűzfa mindkét versben egy kifejezetten pozitív szimbólumként jelenik meg, – mint „friss illatú” vagy „hűn kísérő társ”. Ez pedig mondhatni szembemegy a rabbinikus hagyományokkal, ahol az árává elsősorban negatív konnotációban jelenik meg.
Ennek a magyarázatát talán nem kell mélyebben keresni, mint ott, hogy az idézett költők Magyarországon éltek, így a négy növényből az egyetlen, amellyel a természetes közegében találkozhattak, az a fűzfa volt. Ezáltal a fűz egy közelebbi, megfoghatóbb tárgyát képezte és képezi a gálut zsidó költőinek, amihez így nagyobb lehet a kötődésük. Hiszen kivetettségük, hányattatott zsidó sorsuk okán talán a vízparti szomorúfűzzel a legkönnyebb azonosulni. Hasonlítottak egymásra.
Ezért aztán, hogyan is írhatott volna negatívan egy diaszpórában élő, a szinte mindenhonnan kivetett zsidó költő erről a növényről, melyet pont a mássága miatt helyez pengeélre a hagyomány.
Források: Kiss József, Ünnepnapok. Budapest: Révai Testvérek, 1889. 63. o. ∇ Somlyó Zoltán, Zsidó mezőkön. Budapest – Jeruzsálem: Múlt és Jövő, 2009. 124. o. ∇ Komlós Aladár, Magyar – zsidó szellemtörténet a reformkortól a holocaustig. I. kötet. Gyomaendrőd: 1997. 229–234. o.
Borítókép: Wikipédia.
Kattintson ide, ha hozzá kíván szólni a Facebookon! További cikkeinket is megtalálja Facebook-oldalunkon.