Szenes Hanna budai tűzfalfestménye és minden, amit egy nyolcéves gyerek tisztán lát abból, amit mi, felnőttek sokszor már nem.

Rendszeresen sétálunk a lányommal a Frankel Leó úton. Mindig megállunk egy pillanatra Szenes Hanna tűzfala előtt. Ő már tudja, ki volt Hanna, sokat meséltem neki róla. Meséltem a fiatal lányról, aki Jeruzsálemből önként tért vissza a háború sújtotta Európába, hogy segítsen a zsidóknak. A költőről, aki hitt a jóban akkor is, amikor körülötte minden sötétbe borult. És a bátor nőről, aki mindössze huszonhárom évesen az életét adta azért, amiben hitt.
Szenes Hanna budai falfestménye
Izgatottan vártuk, hogy végre élőben is láthassuk, hogy az addig üresen díszelgő tűzfalat felváltsa egy olyan hős emléke, akinek töretlen volt a hazaszeretete, lojalitása és mindhalálig tartó hősiessége. Ezek méltón példázzák az egyik legalapvetőbb zsidó értéket, a meszirut nefest – az önfeláldozást.
Még aznap éjszaka, amikor elkészült, az elsők között csodáltuk meg. Néztük, beszélgettünk, majd a lányom ezt mondta: „Olyan, mintha most is élne.”
Vörös festékkel gyalázták meg Szenes Hanna emlékét

Pár hónappal később, egy délután ismét arra vitt utunk. Már messziről látszott, hogy valami nincs rendben. Valaki vörös festékkel összemázolta a falat. A lányom hirtelen megállt, és ennyit kérdezett:
– Mama, ki tette ezt és miért?
Nem tudtam mit felelni. Csak annyit mondtam, hogy vannak emberek, akik nem értik, mit jelent tisztelni másokat, és nem tudják, miért fáj ez annyira annak, aki tudja, ki volt Szenes Hanna.
Ő csak állt ott szomorúan, és nem értette, hogy valaki miért akar bántani valamit, ami szép, ami emlékeztetni akar arra, hogy lehet jónak lenni.
Nem egy gyerek dolga, hogy megértse az emberi gonoszságot
Sokáig beszélgettünk akkor. Nem volt könnyű megértetni egy gyerekkel, hogy a gyűlölet még ma is él, és hogy néha a falakon csapódik le mindaz, amit kimondani nem merünk.
Néhány hónappal később, egy nyári napon újra elhaladtunk a kép mellett. Megint megállt, és újra megkérdezte:
– Mama, miért van még mindig ott a piros festék? Miért nem javították ki?
A válasz egyszerű volt, de egy nyolcéves gyereknek nehezen elmondható.
A festményt 2025 januárjában rongálták meg, és az alkotók, a támogatók úgy döntöttek, hogy nem állítják helyre. A „meggyalázott” falat így hagyják, mementóként.
A gyűlölet jelen van, de a fény mindig legyőzi
Igyekeztem neki elmagyarázni, hogy néha éppen az őszinte sebek őrzik meg a múltat. Hogy az a vörös máz ott, a falon, ugyanannyira a történelem része, mint maga a portré. Hogy néha a hibátlan kép helyett épp a hiány, a fájdalom mutatja meg, mit jelentett valójában az az élet, amit elvettek.
Úgy tűnt, megértette. De a szomorúság ott maradt a szemében.
– Mama, szerinted milyen ember volt Szenes Hanna? – kérdezte csendesen.
Ekkor kicsit elidőztem a válasszal.
Olyan ember volt – mondtam végül –, aki hitt abban, hogy a fény nemcsak létezik, hanem érdemes is érte élni. Aki nem tudott tétlen maradni, ha mások szenvedtek. Aki nem félt, pedig félnie kellett volna. Olyan ember, akinek a bátorsága nem abban rejlett, hogy nem félt, hanem abban, hogy a félelem ellenére is megtette, amit helyesnek tartott.
A lányom hallgatott, majd egyszerűen azt mondta:
– Amikor felnövök, én is olyan szeretnék lenni, mint Ő.
Mosolyogtam. De közben a gyomrom görcsbe rándult. A torkomban ott volt valami nehéz, kimondhatatlan érzés. Büszke voltam rá, mégis megijesztett, amit mondott. Mert mit jelent ma „olyan lenni, mint Ő”? Erősnek lenni, bátornak lenni, kiállni az igazért? Vagy vállalni azt is, amit a bátorság néha magával hoz?
Fájdalmas mosoly volt ez. Fájdalmas, mert tudom, hogy egy anya sosem szeretné, hogy a gyermeke olyan sorsot válasszon, ahol a bátorságnak ára van. És mégis, valahol mélyen, ez a legnagyobb öröm, hogy a lányom érti, mit jelent zsidónak lenni, mit jelent hűnek maradni önmagunkhoz és a népünkhöz.
Fájdalmas mosoly volt ez. Nagyon fájdalmas…
Őszintén remélem, hogy neki soha nem kell átélnie azokat a borzalmakat, amelyeket a zsidók – köztük a családunk is – éltek át a holokauszt idején, és amelyeket Szenes Hanna is elszenvedett. Azt kívánom, hogy az ő életét már csak a fény járja be. Az a fény, amelyet Hanna hozott el a világnak, és amely bennünk él tovább.
Boldog a gyufa
Boldog a gyufa, mely elégve szítja a lángot,
Boldog a láng, mely szíveknek mélyén lobogott,
Boldog a szív, mely dicsőn múlt ki a világból,
Boldog a gyufa, mely elégve szítja a lángot.
/Szenes Hanna/
Emléke legyen áldott!
Kattintson ide, ha hozzá kíván szólni a Facebookon! További cikkeinket is megtalálja Facebook-oldalunkon.