Száz évvel ezelőtt, 1922. április 3-án hétfőn este fél kilenc körül borzalmas detonáció rázta meg Erzsébetváros szívét. A bomba a Dohány utca 76. alatt található Erzsébetvárosi Demokrata Kör székházában robbant, mintegy hatszáz ember estéjét fojtva vérbe. A tragikus eseményt a korabeli sajtón keresztül rekonstruáljuk.

Társasvacsora prominens vendégekkel

Aznap este – mint a Demokrata Körben hétfőnként általában – társasvacsorát hirdettek, melyre a sok száz tag mellett dr. Rassay Károly ügyvéd, nemzetgyűlési képviselő, dr. Rupert Rezső  jogász, szintén képviselő, dr. Bárczy István Budapest volt főpolgármestere, korábbi igazságügyi miniszter, képviselő és Sándor Pál képviselő, a fővárosi zsidók egyik prominens alakja ígérkezett el. Megjelenésükre azonban nemcsak a kör tagjai, de a merénylők is számítottak.

Este nyolc óra körül a résztvevők már az emeleti díszteremben zsúfolódtak össze, de a díszvendégek egy része késett, illetve a lépcsőházban várakozott. A késlekedésük minden bizonnyal az életüket mentette meg.

Fél kilenc körül ugyanis hatalmas robbanás rázta meg a termet, sűrű füstfelhő csapott fel, a helyiség hat ablakának üvegcserepei az utcára hullottak, a középső ívlámpa lezuhant, a fal egy része kiszakadt, a terem sötétbe borult. Az emberek alig láttak valamit, a pánikba került tömeg az ajtó felé nyomult, sokan ekkor sérültek meg. Az egyik pincér így foglalta össze a robbanás utáni első perceket:

„A fényesen megterített asztalokra kőtörmelékek hullottak, a lámpák kialudtak, az ablakok csörömpölve összetörtek, első pillanatban senki sem tudta, hogy mi történt és mindenki fejvesztetten menekült. A menekülés közben összetörték az asztalokat és mindent, ami útjukban akadt. Mindenki az ajtó felé rohant. A nagy tolongás közben a nagy tömeg előtt szűknek bizonyult az ajtó, ami a menekülő tömeg óriási nyomásától azután darabokban hullott szét a földre.”

A robbanás után, a Demokrata Kör egyik alkalmazottja azt vallotta, hogy az utcában fiatal férfiak egy csoportja megéljenezte a történteket és többek között azt kiabálták, hogy „Le Rassayval! Le Vázsonyival!”

A helyszínre csakhamar rendőrök érkeztek a Hársfa utcai kapitányságról, de mentőket és tűzoltókat is hívtak. A képet, mely az első érkezők elé tárult, az újságok az első világháborús kötözőhelyekhez hasonlították, ahol a vérben tocsogó mintegy húsz orvos igyekezett ellátni a több tucatnyi sebesültet. Az első azonosított halott Szegő Miksa szappangyáros volt, kinek kihűlt testét egy takarítónő asztalterítővel terítette le.

„Harmadszor menekültem meg Isten csodás segítségével a haláltól.” – mondta Sándor Pál elcsukló hangon az Egyenlőség riporterének. „Először önkéntes koromban a jászberényi dinamit katasztrófa alkalmával, mikor Isten véletlen kegyelme folytán egyedül maradtam életben társaim közül. Másodszor, mikor 1914-ben elgázolt a villamos, három bordám eltörött és hajszál híja, hogy szívembe nem fúródott egy csontszilánk. És most harmadszor… Én már háromnegyed nyolckor este ott voltam az Erzsébetvárosi Körben és kétszer is fel akartam menni a földszintről, hogy helyemet elfoglaljam az asztalnál, azt a helyet, mely alatt már füstölgött a pokolgép. Ehrlich G. Gusztáv és Katona Béla barátaim nem engedtek felmenni, azt mondták, várjam be, míg a többi politikusok megérkeznek. És nem mentem fel. Egyszerre kinyílt az ajtó, a légnyomás kicsapta. Megtántorodtam. Megtörtént a szerencsétlenség. S a következő pillanatban már véres emberek rohantak le a lépcsőn…”

Másnap, a robbanásszakértő a következőképp számolt be a helyszínre érkező gróf Klebelsberg Kuno (1875–1932) belügyminiszternek:

„Itt egy pokolgépet helyeztek el a fűtőtest mellett a padlón. A robbantóanyag körülbelül egy kilogramm súlyú lehetett és olyan, mint az ekrazit, vagy ehhez hasonló más robbanószer. A robbanás színhelyén a falon támadt rés alatt a világítóudvarban ventillátor van, amelyet sértetlennek találtam. Ez ellene mond annak, hogy a robbantóanyagot kívül helyezték volna el. Minden amellett szól, hogy a robbantóanyagot belülről helyezték el. A sérüléseket leginkább a fűtőtestek leszakított és levetett darabjai okozhatták, ezenkívül az egy centiméternyi vastagságú tükörablakok. A fűtőtest darabjait a robbanás a tetőnek dobta és a baloldali második ablak felé irányította. Ugyancsak sérüléseket okozott a terem közepén tartózkodó emberek között a robbanásból keletkező légnyomás. A sérülések egy másik része valószínűleg menekülés közben keletkezett.”

A robbantással kapcsolatos egy perces korabeli híradás felvételét ide kattintva lehet megnézni.

A haza nyolc, a zsidóság hét plusz egy áldozata

Szegő Miksa szappangyáros 57 éves volt. Az aussigi Schicht gyár magyarországi képviselője. A zsidó jótékonyság és kulturális élet egyik fő pártolója, az Országos Magyar Izraelita Közművelődési Egyesület (OMIKE) alelnöke, aki a kultúrotthon javára több mint negyedmillió koronát gyűjtött. A numerus clausus által sújtott egyetemi diákokat is támogatta, emellett a zsidó diákmenza vezetője, a pesti izraelita hitközség képviselő és a Chevra Kadisa választmányi tagja volt.

Bánd Gyula kenyérgyáros 50 éves volt. Az ország egyik legnagyobb és legkiválóbb kenyérgyárát még apja alapította 1852-ben, mely az ő vezetése alatt valóságos mintaüzemmé alakult. Öt gyermeket nevelt fel, közülük Pál tüzérszázadosként harcolta végig az első világháborút. A szegény emberek atyai jótevőjüket siratták benne, hiszen Bánd mindenkinek adott, aki csak segélyért fordult hozzá. A Demokrata Kör egyik alapítója volt, aki 1920 óta ingyen szállította a lisztet a Rákóczi úti zsidó menzának.

Kerényi Arnold szállító és fuvaros irodavezető 49 éves volt. Két kisgyermeket egy 11 éves kislányt és egy 9 éves kisfiút hagyott hátra beteges feleségére. A pesti izraelita hitközség adóbizottságának agilis tagja a vérveszteségébe halt bele a Pajor szanatóriumban.

Pesti Alfréd kereskedelmi tanácsos, a Petőfi Irodalmi nyomdavállalat és a Győri-Nagy hirdetőiroda tulajdonosa 61 éves volt. A szélesebb társadalom, mint a Lukács-fürdő igazgatóját ismerhette meg, később az újságkiadót, különösen az orvosi lapok fő terjesztőjét tisztelték benne. A Chevra Kadisa buzgó képviselője négy gyermekét hagyta félárván, két fia, Ernő és Emil első világháborús honvédek voltak. A detonáció után bal lábát amputálni kellett, ám április 5-ére virradó éjszaka a Pajor szanatóriumban meghalt.

Polgár Sándor orvosi műszertár tulajdonos 53 éves volt. A nagymihályi születésű férfi egyszerű munkásemberből küzdötte fel magát az ország talán legjobb orvosi műszertárosává. Nagyon vallásos ember volt, nem mulasztott el egy szombatot sem, hogy zsinagógába menjen. Azt beszélték, hogy a fővárosban neki volt a legszebb hanukai menóra gyűjteménye. Felesége állítólag megérezte a tragédia közeledtét, s kérte urát, hogy ne menjen el, ám Polgár ezt azzal hárította el, hogy csak a beszédeket hallgatja meg, aztán siet haza Erzsébet körút 8. szám alatti otthonába.

Goldberg Simon építőmester 65 éves volt. Dunaszerdahelyről származott, ahol apja az ottani hitközség elnöke volt, családja generációkra visszamenőleg tekintélyes fakereskedőkből állt. A Luther utca 4. szám alatti „Haladás” imaegyesület aktív tagja volt, de részt vett a pesti izraelita hitközség és a Chevra Kadisa működésében is. Építésze volt a zsoké klubnak, a Magyar Lovaregyletnek és még sok más pályának. Négy gyermeke volt, három lánya és egy fia, aki pár héttel korábban hunyt el Amszterdamban. Fia feletti gyászában keservesen kérdezte, hogy „ki fog majd kádist mondani értem?” Ki gondolhatta volna, hogy a megrázó kérdés hamarosan valósággá válik? Utolsó kívánsága az volt, hogy otthonába vigyék a kórházból, ahol a Smá Jiszráél mondás közben adta vissza ártatlan lelkét az Örökkévalónak.

Haas Károly kesztyűgyáros 46 éves volt. Súlyos fejsérülésével még mintegy három hétig szenvedett, mígnem április 26-án este elhunyt a Bródy Adél kórházban. A Magyar Izraelita Kézmű- és Földművelési Egyesület saját halottjának tekintette, mint volt növendékét és megbecsült tagját gyászolta.

Kovács Ernő liftgyáros 53 éves volt. Ő volt a nyolcadik, egyben az utolsó halálos áldozata a merényletnek, aki április 27-én reggel halt meg. Őt a korábbi áldozatoktól eltérően a főváros által adományozott sírban, a Kerepesi temetőben hantolták el római katolikus szertartás szerint. Kovács családja kikeresztelkedett zsidó volt, Az Estben megjelent gyászjelentés alapján, anyja nevéből következtetve az eredeti családneve Baumgarten volt.

Díszsírhelyek a hősök parcellájában

A pesti Chevra Kadisa rendkívüli vezetőségi gyűlés keretében határozta el, hogy az áldozatoknak közösen megrendezett végtisztességet adnak, vértanúkhoz méltóan, díszsírhelyen a hősök sorában, s a temetésről még a szörnyűség hetének péntekén gondoskodtak.

Habár a hat mártírt a város szélén, a rákoskeresztúri zsidó temetőben temették el április 7-én reggel, még a belvárosban is érzékelhető volt a gyász. A Rókus kórháztól induló villamosmegállóban feketéllő tömegek ezrei várták, hogy felférjenek a percenként induló temetői különjáratok egyikére.

A gyászszertartáson a közélet számos tagja megjelent, a kormányt Klebelsberg Kuno belügyminiszter, a kormányzót pedig vitéz Nagy Pál honvéd tábornok képviselte. Pontban 11 órakor Lazarus főkántor gyászénekével kezdődött a szertartás, majd Hevesi Simon főrabbi lépett az emelvényre, s a következőkkel kezdte búcsúztatóját:

„Itt állok e hat koporsó előtt és úgy érzem, mintha körülöttünk a történelem sodró árja rohanna. Misztikus glóriák gyűrűznek körülöttünk, mártírok fekszenek koporsóinkban. De minek mártírjai? Fölemelem szemeimet a magasságok felé, az egekbe száll pillantásom: nem-e Ráchel ősanyánkat látom könnyfátyolos arccal, aki siratja gyermekeit és zokog sok ezredéves szenvedéseiken; avagy talán magyar hazánk nemtőjét látom, amelyik zokog hazánk vérfoltjai felett, avagy az emberiség géniuszát, amely kezét tördeli a közszabadságok és emberi jogok sérelmén? 

Fáj a szívem és sajog a lelkem, midőn e koporsókra nézek, e koporsók sorára, amelyekben derék, hazájukat szerető, munkás, becsületes férfiak nyugszanak. Könnyek tódulnak szemembe és elfogódik a lelkem és mintha látnám, amint fehéren és tisztán közeledik felém a próféta alakja és hallanám ajkáról a hatalmas igét: Cádik ovad… Az igaz ember elpusztul…”

Hevesi főrabbi beszéde után egyesek látták, hogy a belügyminiszter odamegy hozzá és azt mondja neki: „Főtisztelendőséged beszéde megnövelte erélyességemet. Legyen meggyőződve főtisztelendőséged arról, hogy ebben az ügyben nem ismerek tréfát!”

Másodiknak gróf Apponyi Albert (1846–1933) volt vallás- és közoktatásügyi miniszter beszélt, aki a következőket mondta:

„A szolidaritás nevében állok itt, az emberi, a társadalmi és az állampolgári szolidaritás nevében. Azért jöttem ide, hogy ezt a hármas szolidaritást, mint más vallás, talán más világnézet képviselője, a brutális támadással szemben még világosabban kifejezzem. Nekem is vannak szeretteim, mérlegelni tudom tehát a hátrahagyottak bánatát és közéjük vegyülök nem mint idegen, hanem mint testvér. Nemcsak mint emberek vagyunk szolidárisak, hanem úgyis mint egy polgári társadalomnak, mint egy állami közösségnek tagjai. Az gaz merénylet nemcsak közvetlen áldozatait sújtotta, hanem mélységes sebet ejtett az egész társadalmi szervezeten és magának az állami rendnek szilárdságán. 

A politikai gyilkosság magyartalan bűntény, történelmünkben szinte ismeretlen. Ez a bűntény, amelynek áldozatait ma temetjük, nemcsak égbe kiált, de odakiált valamit az államhatalomnak is.”

Apponyi gróf után Adler Illés főrabbi beszélt, majd dr. Lederer Sándor a pesti hitközség elnökhelyettese. A síroknál pedig Fischer Gyula főrabbi búcsúztatott, végül pedig az egyesületek emelkedtek szóra. Már délután 1 óra felé járt az idő, amikor a több ezer fős közönség hazaindult. 

Megemlítendő, hogy a temetés idejére a főváros összes kereskedelmi egysége bezárta boltját, mely gesztushoz Újpest is csatlakozott, ahol 11–12 óra között zárva tartottak az üzletek, illetve 5 percre szünetelt a termelés az ottani gyárakban.

A merénylet hetedik halottját, Kovács Ernőt április 29-én szombaton temették el a Kerepesi temetőben. A katonazenekar Beethoven gyászindulót játszotta a távolban, míg a család egy utolsó pillantást vetett a halottjára a nyitott koporsóban. A Kovács család már nem tartotta a zsidó szokásokat, római katolikus szertartás szerint temették halottukat. A Circumdederunt az operaház énekkara recitálta. A pap után Ugron Gábor képviselő, volt belügyminiszter beszélt, azonban a kormány itt nem képviseltette magát hivatalosan.

S április 30-án Haas Károlyé lett a mártírok hetedik sírja a rákoskeresztúri izraelita temetőben. A búcsúztatót Adler Illés főrabbi mondta, aki beszédében utalt Kovács kitérésére is:

„Újra leakasztom a szomorú fűzfáról a magyar zsidóság elnémult hárfáját. Mert ismét halottunk van. Ismét mártírt temetünk. […]

Dávid hárfáján nyolc húr feszült. És a mi hárfánkon is nyolc húr zokogja gyászunkat, fájdalmunkat. Egyszerre hat húrnak hallom könnyfakasztó siralmát. Azé a hatét ott egymás mellett, akik egyszerre szállottak a sírba. Sötétséget, ürességet hagyva maguk után övéik szívében, házában, műhelyében, munkásaik kenyérkosarában, az igazság és jog csarnokában, sötétséget szerte e hazában.

És megszólal kezemben a hetedik húr. Haas Károlyt siratja mint embert, hitvest, apát, kenyéradót, mint magyart és zsidót.

És a nyolcadik húr – az a néma és hallgatag. Nekünk nem mond semmit. Őt sajnáljuk mint embert és magyart, sajnáljuk az árváit, az özvegyét. Ez a hitünk tanítása. De a húr kettészakadt. Ő tépte szét a vérnek, a hitnek szent húrjait. […]

A mélységből kiáltok föl hozzád Uram! A mélységből kiáltok föl hozzátok nagy kulturnemzetek nagyjai, akikkel utamon találkoztam: »Ne forduljatok el azért szegény, szenvedő, nyomorék hazánktól. A sok drága magyar életet, a magyar becsületet romboló bűnösök nem a magyar nemzet. Azok éppen úgy nem a Petőfik, az Arany Jánosok, a Kossuthok, a Szemerék, a Deák Ferencek, a Tiszák és az Apponyik magyar nemzete, mint azok a keleti vér- és forgószéllel idesodort vértagadó hitehagyók nem, ezerszer nem, esküszöm! Nem a magyar zsidóság voltak…«”

A merénylet utáni nyomozásáról egy következő cikkben számolunk be.

Források:

„A hetediket is eltemették…”, Pesti Napló, 1922. 73. évf. 98. szám, 2. old.

„A hetedik sír…”, Egyenlőség, 1922. 41. évf. 18. szám, 4. old.

„Előkészületek a pénteki temetésre”, Pesti Napló, 1922. 73. évf. 80. szám, 5. old.

„Eltemették a bombamerénylet áldozatait”, Pesti Napló, 1922. 73. évf. 81. szám, 4. old.

„Hat zsidó vértanu”, Egyenlőség, 1922. 41. évf. 14. szám, 1–3. old.

„Kovács Ernő gyászjelentés”, Az Est, 1922. 13. évf. 97. szám, 3. old.

„Ma reggel meghalt a Dohány-utcai robbantás nyolcadik áldozata”, Uj Nemzedék, 1922. 4. évf. 95. szám, 5. old.

„Pokolgépest merénylet az Erzsébetvárosi Kör társasvacsoráján”, Pesti Napló, 1922. 73. évf. 77. szám, 1–4. old.

„Temettünk…”, Egyenlőség, 1922. 41. évf. 15–16. szám, 3–4. old.