Miért eszünk halat szombaton, és mit tanít rólunk ez az ősi szokás? A hetiszakasz mélyebb rétegei egy különös mondat nyomában.
A hetiszakasz, Beháálotchá, különös panaszkodással kezdődik: a nép emlékezik a halra, az uborkára, a fokhagymára. De vajon miért éppen ezek hiányoztak a pusztában? És hogyan lett a hal a szombati asztal egyik legfontosabb szereplője?
„Emlékezzünk a halra, melyet Egyiptomban ettünk ingyen, az uborkára, a dinnyére, a póréhagymára, a vöröshagymára és a fokhagymára…” – olvassuk a Beháálotchá hetiszakaszban (4Mózes 11:5). A zúgolódás nem csupán történelmi epizód: üzenet ma is, a szombati asztal mellett.
Hat íz, amely nem adatott a mannából
A Tóra elbeszélése szerint az égből hulló manna „minden ízt magában hordozott” – de bölcseink szerint hat dolgot mégsem: halat, uborkát, dinnyét, pórét, vöröshagymát és fokhagymát. A hiány nemcsak gasztronómiai, hanem szellemi jelentésű is.
A zsidók közé keveredett „gyülevész nép” (erev ráv) a test vágyaitól fűtve húst követel. Az örök tanulság: nem elég a spirituális táplálék, ha nincs belső átalakulás. Innen indul a hal története – amely mégis szombatjaink egyik legmélyebb jelképe lett.
Miért eszünk halat szombaton?
A halfogyasztás nem kötelező, de évszázados szokás. A rabbinikus irodalomban a hal szombati szerepe újra és újra visszatér: nemcsak az öröm, hanem a spirituális finomság szimbóluma is.
A hal különleges: nem kell rituálisan levágni, nem szükséges a sechitá. Míg a szárazföldi állatok csak rituális elválasztással válhatnak tisztává, a halat elég kihúzni a vízből. Bölcseink ezt úgy magyarázzák: a hal, akárcsak a legnagyobb cádikok, eleve egy szent térben él – nincs szüksége erőszakos megtisztításra.
Tisztaság a mélyből
A Talmud szerint a hal olyan, mint az ember, aki egész életét Tórában tölti: nem kell leválasztania magát a világ bűneitől, mert nem is él azokban. A víz, mely körülveszi a halat, a Tóra szimbóluma. Aki ebben él, annak a legtermészetesebb környezete maga a szentség. A hal tehát azt mutatja meg, milyen az, amikor az ember már nem küzd a test ellen, mert a lélek uralkodik benne.
Ez különösen igaz szombaton, amikor minden zsidó egy extra lélekréteget – nesámá jeterá-t – kap. Ez a többletlélek teszi lehetővé, hogy a testi öröm is micvává váljon. Szombaton a hal – mint szimbólum – megmutatja, hogy az anyagi világból is lehet kidusá, szentség.
A hal és az ájin hárá
Bölcseink szerint a halakat nem éri el a rossz szem (ájin hárá). Mivel vízben élnek – egy olyan közegben, ahol nincs irigység, nincs rivalizálás – nem vonzanak negatív erőket. A víz a tiszta szeretet világa: ott nincs szükség titkolózásra, nem kell félni attól, hogy valaki elirigyli az áldásunkat.
A zsidó hagyományban ezért is ajánlják gyakran a halat esküvőkön, ünnepeken, szombaton: hogy az áldásunk tisztán, zavartalanul szállhasson ránk.
A szombat és a hal
Minden szombat lehetőség arra, hogy „kihúzzuk magunkat” a hétköznapok szárazföldi világából – hogy mi magunk is olyanok lehessünk, mint a hal a vízben: lényegében összhangban az Örökkévalóval. Ahogy a hal nem szorul levágásra, úgy a zsidó sem szorul kényszerre szombaton: a nesámá jeterá által saját magát emeli meg.
Ezért eszünk halat szombaton. Ezért emlékezünk a halra a pusztában. És ezért lehet még egy szelet lazacban is benne a kedusá, ha szívből, szombatból, és emunából jön.
Kattintson ide, ha hozzá kíván szólni a Facebookon! További cikkeinket is megtalálja Facebook-oldalunkon.