Seress Rezső: a pesti polgár érzéseinek zongoristája 

Leghíresebb slágerét számos nyelvre lefordították, számtalanszor adta elő azt a pesti bárokban, de a sors úgy hozta, hogy még egy lágerben is előadta. 1968. január 12-én – a héber naptár szerint tévét 11-én – hunyt el a világhírű zeneszerző-zongorista. Seress Rezsőre emlékezünk.

A világhírű zeneszerző és zongorista 1899 őszén látta meg a napvilágot Spitzer Rezső néven a budapesti Józsefvárosban. Iskolai tanulmányaival korán felhagyott és egy vándorcirkuszhoz szegődött, ahol édesanyja tiltása ellenére légitornász lett. 

Akrobata szenvedélye majdnem az életébe került, amikor egy vecsési próba során a mélybe zuhant. Csodával határos módon felépült, s a szórakoztatóipar egy másik ágára váltott: beiratkozott Rákosi Szidi magántanodájába és hamarosan színész lett. 

A városligeti Műszínkörben lépett fel, ám a siker és a pénz sem igazán kopogtatott ajtaján. Talán egyetlen szórakozása a színfalak mögötti zongorázás volt, mellyel magát szórakoztatta, de arra a környezete is hamar felfigyelt, s bíztatták írjon slágereket. 

Hátamögött hagyta a színházat is és bárokban lépett fel. Első sikerét a Még egy éjszaka… című nótája hozta 1925-ben. Hamarosan pedig a Dohány utcai „Kulacs” vendéglő állandó sztárja lett. Világsikere Jávor László (szül.: Schwartz, 1903–1992) Szomorú vasárnap című versének megzenésítésével vette kezdetét 1933-ban. Azonban a hatalmas siker mérhetetlen szomorúsággal és rengeteg gyásszal párosult, ugyanis – állítólag – a sláger határa egyre többen vetettek véget az életüknek. 

Az öngyilkossági hullám Seress hazai lejáratásához vezetett, amikor 1935 novemberében a 8 Órai Ujság közölte a Gyilkos sláger című szösszenetét: „Már Wilde Oszkár megállapította, hogy az élet majmolja a művészetet. De, hogy az élet a giccset majmolja – az csak most derült ki, hogy az ötödik ember lett öngyilkos a »Szomorú vasárnap« című dalra. Ez az ócska sláger az öngyilkosok dala és stílszerűen csak ezzel lehet megválni az élettől. […]”

A vészkorszakban munkaszolgálatra sorozták be, végül pedig a mauthauseni koncentrációs tábor egyik al-lágerébe, a gunskierchenibe került, ott élte meg a felszabadulást. Amikor az amerikai felszabadítók megtudták, hogy az elgyötört felszabadított foglyok között van Seress is, akkor tisztelettel felkérték, hogy rendezzen egy szabadtéri műsoros délutánt. Az addig szintén ott raboskodó Engel Iván (1899–1985) zongorista után Seress a lágerbarakkok között is előadta a Szomorú vasárnapot.

A sors iróniája, hogy miután visszatért, jó ideig nem játszhatta saját dalait. Hiába hívták az Egyesült Államokba, a világba, ő nem tudta elhagyni a pesti zongorát. Ahogy egyik nekrológjában egy hallgatója írta: „Több mint négy évtizedig ült a füstös vendéglőkben, a pianínó mellett és ha a zongoraművészetben voltak nálánál nagyobb tehetséggel megáldott előadóművészek is, egy biztos, hogy a kis Seress zongorajátéka valahogy visszaidézte sokunknak az eltűnt ifjúságot, amelyet Seress Rudi még közel a hetvenhez is, megőrzött. Több volt, mint vendéglátói zongorista, muzsikus volt egész valójában, lelkéből egymás után fakadtak a dalok, amelyek nem az örökkévalóság számára íródtak, de amelyekben Seress Rudi, a pesti polgár érzéseit, vágyait, örömeit és szomorúságait énekelte meg.”

Élete kisebb-nagyobb, de főleg tragikus események sorozata kísérte, s életét is így fejezte be. S bár élete második, a Dob utcai erkélyről való zuhanást is túlélte, ezt ő már mégsem akarta… Temetése nagy részvétel mellett ment végbe a Kozma utcai izraelita temetőben, a Chevra Kadisa által adományozott díszsírhelyen helyezték végső nyugalomra. Stern László (1915–1978) főkántor éneke után dr. Salgó László (1910–1985) rabbi, majd a Zeneműkiadó, a Vendéglátóipari Vállalat és a Művészeti Szakszervezetek Szövetség képviselői mondtak gyászbeszédeket.

Emlékéből fakadjon áldás!

További cikkeinket is megtalálja Facebook-oldalunkon.