A Lubavicsi Rebbe, Yitzchak Groner rabbi és felesége, Devorah rebecen története. A visszaemlékezés a bátorsággal és kitartással felépített ausztráliai zsidó közösség diadalmas útját mutatja be.
Házasságuk több mint egy évtizede alatt már hat gyermeket neveltek, amikor a sors Melbourne felé irányította őket. A férj, Yitzchak rabbi, a Rebbe bíztatására vállalta a nehéz feladatot, hogy egy kezdetleges zsidó közösséget felépítsen és megerősítsen, miközben a család életét számos veszély és anyagi nehézség árnyékolta be. E történet bemutatja, hogyan lett a hit és elkötelezettség ereje révén a kezdeti nehézségekből sikeres, virágzó közösség.
1946-ban lett rebecen
Történetem kezdetén már több, mint tíz éve házasok voltunk a férjemmel. Öt gyermeket neveltünk és a hatodikkal voltam várandós. 1946-ban kezdtük el közös életünket és mindketten a Rhode Island államban fekvő Providence-ben dolgoztunk, a helyi Chábád iskolában. Idővel a New York-i Buffalóba költöztünk, ahol nyolc évet töltöttünk el, s szintén tanítással foglalkoztunk. Az ottani iskola sajnos bezárt, ezért tovább kellett állnunk.
Ebben az időben a férjem, Yitzchak Groner rabbi többször elutazott Ausztráliába és Új-Zélandra, hogy az ottani közösségeket segítse, illetve adományokat gyűjtsön a Szovjetunióból érkező zsidó bevándorlók számára. Amikor másodszorra járt Melbourne-ben, felajánlottak neki egy rabbiállást, de akkoriban még nem álltunk készen egy ekkora lépés megtételére. Ehelyett visszatértünk New Yorkba, ahol a férjem a Chábád jesiva adománygyűjtő tevékenységét irányította Shmaryahu Gurary rabbi mellett. Ezt az állást a Rebbe beleegyezésével fogadta el.
A Rebbe tanácsára fogadták el az állást
A Rebbe nem volt lelkes, de megértést mutatott: „Ausztráliába nem akarsz menni. Buffalóban nem akarsz maradni. A családodat viszont el kell tartanod. Fogadd hát el az állást” – mondta. Ezzel együtt gyakran felkérte a férjemet, hogy utazzon Bostonba vagy Worcesterbe és tanítsa az ottani zsidó gyerekeket. Ez idő alatt történt néhány nyugtalanító esemény a gyermekeinkkel: Miriamot kis híján elgázolta egy teherautó, Yossit pedig fellökte egy taxi. Éreztem, hogy nem New Yorkban van a helyünk.
1957-ben a férjemet személyes megbeszélésen fogadta a Rebbe, ahol az adománygyűjtésről és az oktatási munkáról váltottak szót. A Rebbe egy idő után mélyen felsóhajtott, majd így szólt: „Reb Yitzchak, milyen hétköznapi ügyekkel foglalkozunk”. Később kiderült, hogy éppen ebben a pillanatban ütötte el egy autó Reb Moshe Zalman Feiglint, aki nem sokkal később életét vesztette. Reb Feiglin az ausztráliai zsidó élet egyik motorja volt, nem sokkal korábban járt a Rebbénél, a férjem is ismerte őt. Ő volt a sok gonddal küzdő ausztrál Chábád-mozgalom vezetője, s a halála után ismét felmerült, hogy a férjemnek kellene a nyomdokaiba lépnie. Egy melbourne-i üzletember, Nosson Werdiger személyesen kérte a Rebbét, hogy küldje el hozzájuk a férjemet.
A Rebbe költözésre kérte a családot
Ez volt az első alkalom, hogy a Rebbe nyíltan felkért minket a költözésre. Épp várandós voltam, ezért a férjem megvárta gyermekünk megszületését, majd öt héttel később egyedül Ausztráliába utazott. Azonnal nekilátott a közösség építésének, s eközben megpróbált elegendő forrást gyűjteni ahhoz, hogy mi is utána utazhassunk és letelepedhessünk. Erre 1958-ban került sor. Először Kaliforniába repültünk, majd onnan két héten át hajóztunk. Az indulás előtt ellátogattam a Rebbéhez: „Azt kérem, hogy írjon meg mindent, ami magukkal történik” – mondta.
Melbourne-ben nagy tömeg fogadott minket. A férjem hamar népszerű lett, mert elképzelhetetlenül sokat dolgozott. Azonban igen nehéz körülmények között éltünk. Az első otthonunkban az udvaron volt a mellékhelyiség, alig működött a fűtés és bútoraink sem voltak. Anyagi nehézségekkel küzdöttünk és alaposan eladósodtunk.
A Rebbe eredetileg ötéves megbízást adott, de a férjemet már a második évben depresszió kezdte gyötörni. Én mindent megírtam a Rebbének. Beszámoltam a közösségben tapasztalható ellenségeskedésről is, bár arra nagyon ügyeltem, hogy ne írjam le a rosszakaróink nevét.
Miután felgyújtották a zsinagógát
1960-ban felgyújtották az iskolánkat, majd a zsinagógánkat is. Elégtek a tóratekercsek, számos könyv és hivatalos okirat is. A Tórák eltemetése után a férjem úgy döntött, hogy a nagyünnepekre elszegődik kántornak egy amerikai közösséghez. Egy helyi rabbi erre epés megjegyzést tett: „Süllyed a hajó és először a patkányok menekülnek el”.
Nagyon bántott a dolog, ezért írtam a Rebbének. „Végülis kinek a hajója ez? Tulajdonképpen minek vagyunk itt?” – tettem fel a kérdést. A Rebbe háromoldalas válasza hamar megérkezett. Azt írta, hogy meglepte a kérdésem: „Nem vitás, hogy a hajó az áldott emlékű apósomé, népünk vezetőjéé. Boldog lehet az, aki e hajó személyzetéhez tartozik és e hajón tölt be tisztséget”.
Ezt követően elmagyarázta, hogy ugyan a férjem korábbi megbízatásai bizonyos szempontból kedvezőbbek voltak, ám akkor csupán egy beosztott volt, akinek nem volt más dolga, mint elvégezni a rábízott munkát, különösebb felelősség nélkül. Most azonban ő a vezérigazgató és az ő vállán nyugszik minden. „Persze vannak olyanok, akik nem képesek többre, mint beosztottként funkcionálni. Aki azonban el tud vállalni nagy felelősséggel járó feladatokat, de ehelyett továbbra is beosztottként dolgozik, az igazságtalan önmagával és a rá váró küldetéssel szemben is.
A Rebbe rájuk bízta a választást
Egy olyan országban, ahol a zsidóság gyerekcipőben jár, olyan vállalkozó szellemű vezetőre van szükség, aki képes alapjaiban megváltoztatni a zsidó életet. Egy tehetséges ember számára ez hatalmas kihívás és lehetőség” – jelentette ki. Hozzátette még, hogy bár az Ausztráliába vándorolt lubavicsiak már megkezdték a munkát, most egy hozzánk hasonló, amerikai családra van szükség. Azzal zárta sorait, hogy ránk bízza, maradunk-e vagy visszatérünk és könnyebb megélhetés után nézünk. Kiemelte, hogy csak akkor lehet sikeres egy efféle küldetés teljesítése, ha azt akarattal és lelkesedéssel végzik és nem büntetésként vagy száműzetésként élik meg.
A levél hatalmas biztatást jelentett a férjemnek, aki ezután ismét nagy energiával vetette bele magát a munkába. Sikeresen összegyűjtötte a pénzt a zsinagóga renoválására és számos új oktatási programot indított útnak. Ezt követően felgyorsultak az események. Néhány évvel később már lányiskolát nyitott, ahol maga az ausztrál miniszterelnök mondott beszédet. Egyre többen csatlakoztak hozzánk és a fejlődés egy pillanatra sem szünetelt ezután.
Yitzhak Groner rabbi (1925–2008) és felesége, Devorah rebecen (1926–2018) hatvan éven át szolgálta a melbourne-i zsidó közösséget. Az interjú 2015 februárjában és 2016 júliusában készült. Forrás: myencounter
Kattintson ide, ha hozzá kíván szólni a Facebookon! További cikkeinket is megtalálja Facebook-oldalunkon.