PATAI JÓZSEF: A középső kapu 17.

PATAI JÓZSEF: A középső kapu 17.

Tejes gödölye a vendégeknek

„Cadik s roso”, „jámbor s gonosz” csak ez a két kategória létezett a mi kis világunkban. És a cadik mintaképe Ábrahám, akivel szintén sokat foglalkozik éppen a „Munkások” fejezete. De vajon, hogy kerül a nagy patriarcha a munkások közé? A dolog igen egyszerű. Ábrahám, Izsák és Jákob ivadékairól volt szó a fejezet első misnájában és ha már szóba került Ábrahám, belekapcsolódik minden egyéb is, amit Ábrahámról elmondani lehet. Ilyen a Talmud természete, szerkezete. Átugrál egyik tárgyról a másikra, a másikról a harmadikra, ahogy éppen véletlenül szóba került, ha aztán elmondta mindenről a mondanivalóját, hirtelen visszatér az eredeti tárgyhoz és minden átmenet és bevezetés nélkül folytatja ott, ahol abbahagyta. Sokkal érdekesebb volt ez nekünk is így. Ide-oda kalandozhatott a képzeletünk s nem fáradtunk bele a tanulásba. Egy elbeszélő költemény bő szélességével írja le, milyen lakomával fogadta Ábrahám a három idegent, az ajrachokat, akikről persze nem tudhatta, hogy az égből küldött angyalok. Tejbe-vajba fürösztötte őket, illetve tejfölbe és vajba rántott finom borjúpecsenyével traktálta a vándor vendégeket. Persze, akkor még szabad volt az ilyen pogány lakoma, mert hiszen a Tóra csak később Mózes idejében tiltotta meg a tejes gödölyét. Három borjút vágott le Ábrahám a három idegennek, csak azért, hogy mindegyik kaphasson egy-egy nyelvet mustárban. Még betegsége sem tartotta vissza a vendégszeretettől. Sátrának az ajtaja előtt kötözte a sebét, hogy el ne mulassza valamelyik arra menő vándornak barátságos személyes meginvitálását. Erre Isten kiemelte a napot hüvelyéből, hogy szabadon, izzóan süssön le a földre, hogy Ábrahám kénytelen legyen a sátor árnyékába húzódni és pihenni. Majd meglátogatta a beteget. Valami csodálatos gyöngédséggel beszél Isten az ő kedvencével. Sára nevetett, amikor az angyal gyermeket jósol neki, „vajon hervadásom után lehet-e még gyönyörűségem, hisz az én uram már öreg!” Isten meg így kérdezte Ábrahámtól: „Mért nevet Sára mondván: vajon valóban szülhetek-e még én, hiszen én már öreg vagyok”. Isten megváltoztatta Ábrahám előtt Sára szavait, mert nem akarta felkeverni a házi békét. Úgy tüntette fel, hogy Sára önmagát mondotta öregnek és nem Ábrahámot. – „Nagy dolog a béke, hogy a Mindenható is eltért miatta az igazságtól!” – teszi hozzá valaki Rabbi Jismael iskolájából. Mikor aztán Isten csodájából Izsák megszületett, a világ népei gúnyolódtak mondván: „Nézzétek a két öreget, csecsemőt szedtek fel az utcáról és azt mondják: a mi fiunk és még nagy lagzit is csapnak hozzá!” Ekkor újabb csoda történt, Sára emlői kinyíltak, mint két forrás és megszoptatta az összes vendégasszonyok és fejedelemnők csecsemőit. És hogy Ábrahám is igazolva legyen, Izsák arca hű képmása lett Ábraháménak. Minthogy pedig Ábrahám idejéig nem volt öregség és külsőleg nem lehetet megkülönböztetni az öreget a fiataltól, mikor Izsák felnőtt, mindenki összetévesztette őt atyjával, Ábrahámmal. Ekkor Ábrahám Istenhez könyörgött, aki leküldte az emberekre az öregséget.”

Mindezt a „Munkások” fejezetében olvastuk, mintegy közbenső szórakozásul a halachikus fejtegetések között. Aztán csakhamar visszatértünk a munkás jogaira a szőlőben, hogy munka közben szabadon ehet a gazda szőlőjéből. „Olyan, mint a tulajdonos lelke a munkás lelke is. Ahogy te ehetsz szabadon a szőlőből, a munkás is ehet belőle.” Sőt a feleségét és gyermekeit sem szabad a szőlőevéstől eltiltani. „Amit a munkás megeszik, nem a gazdáéból eszi, hanem az ég áldásából.”

Ilyeneket tanultunk a „Középső Kapu” mögött. Talán mégis szociális gondolkodás ez. Talán mégis szociális gondolkodás ez. Talán mégis ezek a zsidó írások tanítják a zsidó gyermeket az emberi egyenlőség eszméjére. De vajon igazán bűn ez? Destrukció ez?

Tizenhárom évig a barlangban

A „Munkások” fejezetében olvastuk a legszebb legendát, amit valaha hallottam. Még ma is emlékezetemben van a megdöbbenés és feszültség, mellyel a gyönyörű legenda fejlődését kísértük. Mi az a hatás, amit a mérgezett sebével meghalni nem tudó Amfortas és a részvéttel megváltó Parcifal legendája bennünk később fakasztott, ahhoz a tisztalelkű gyermeki részvéthez és mélységesen döbbenetes fájdalomhoz képest, mellyel Rabbi Eleázár bar Simon sorsát olvastuk, vagy inkább „tanultuk”. Mert szent tanulás volt előttünk a „Középső Kapu” mögött minden, akár hálácha, akár agáda. Nem mese, hanem áhítatos elmerülés a csodákban.

Hogy ki volt Rabbi Eleázár bar Simon, azt tudtuk valamennyien, de különösen én, aki már ekkor is szerelmes voltam a Kabbala misztikus világának és tudtam – hisz anyám többször felolvasta egy nagy jiddis könyvből – hogy Rabbi Simon ben Jochái tizenhárom évig bujdosott fiával R. Eleázárral együtt a rómaiak elől egy sötét barlangban, ahol csoda történt, a homokból forrás fakadt, a forrás partján szentjánoskenyérfa nőtt ki és ebből a fából és forrásból táplálkoztak a mesterek tizenhárom esztendőn át. Egész nap nyakig a homokban elásva ültek meztelenül, hogy egyetlen öltözet ruhájukat, amelyet csak az imához vettek föl, el ne nyűjék. Ebben a barlangban írta meg Rabbi Simon ben Jochái a Zohárt, a titkos rejtelmek szent könyvét. A barlang bejáratát csodás égi tűz vette körül, hogy még a madár is, ha arra repült, hamuvá égett. Mikor a tizenharmadik év végén Elijahu hírül hozta nekik, hogy a császár meghalt és elhagyhatják a barlangjukat, a világ folyása egészen idegen volt előttük. Különösen Rabbi Eleázárt bántotta, hogy az emberek ahelyett, hogy az örök titkok tanaival foglalkoznának, lihegve, hajszolva kenyeret keresnek. „Elhagyják az örök életet és a pillanatnyi élet után futnak” mondotta haragosan és a szeme lobbanó pillantásával mindent felperzselt. És akkor hang hallatszott az égből: „Azért jöttetek ki hát a barlangból, hogy elpusztítsátok az én világomat?”