Patai József: “A középső kapu” (1)

Bevezető helyett: Talán még soha nem volt annyira aktuális Patai József 1927-ben megjelent könyve mint napjainkban, amikor nincs héder, nincsenek bócherek és a Tan hangja nem hallatszik az elárvult Tanházban, aminek helyén jobbik esetben múzeum vagy hangversenyterem, rosszabbik esetben cirkuszi aréna található. A mesteri meseszövés függönye mögül felsejlenek a régi idők: volt egyszer egy magyar zsidóság… A rendkívül érdekes és naprakész tanulsággal bíró művet folytatásokban közöljük minden második számunkban. A könyv reprint kiadása a közeljövőben jelenik meg a Múlt és Jövő kiadásában.

        A szerk.

Hat éves voltam, amikor egyszerre megnyílt előttem a “Középső Kapu” és egy káprázatos új világ tárult fel gyermeklelkem előtt. Egyenesen a Középső Kapun nyitottunk be. Az Első Kaput óvatosan elkerültük, mert mögötte olyan misztériumok rejtőztek, amelyeket zsenge agyunk még be sem fogadhatott volna. Az “Első Kapunak” már a felirata is borzalommal töltött el bennünket:

A rontás négy apafajtája: Az ökör és a gödör és a harapás és a gyújtogatás.

Így kezdődik a babiloni Talmud magánjogi hármas könyvének első kötete, a “Bovo-Kammo”. Magyarul: “Első Kapu”. A mi apró szívünket nem hódíthatták volna meg az olyan súlyos problémák, hogy mennyire felelős a tulajdonos az ő ökre ökleléséért, vagy azért, hogy nyitva hagyott vermébe valaki, állat vagy ember, beleesett és nyakát szegte. Mennyivel kedvesebb és derűsebb háttér nyílott a “Bovo-Mecio” a “Középső Kapu” mögül. A hármas könyv második kötete így kezdődik: “Snájim ochazin betalisz…” “Ketten fognak egy ruhát, az egyik mondja: én találtam, a másik mondja: én találtam, az egyik mondja: az enyém egészen, a másik mondja: az enyém egészen…” Milyen nagyszerű kép elevenedett meg a szemem előtt. Ami akárhányszor megesett köztünk is a chéder udvarán, a diófa alatt, vagy gombozás közben. Az egyik mondja: én találtam, a másik mondja: én találtam. És elképzeltem a két izmos embert, amint erősen markolják a ruhadarab ráncait, az egyik ide húzza, a másik oda ráncigálja (mint azon a bizonyos reklám-plakáton, amelyet akkoriban a mi kis falunk egy boltajtaján is látni lehetett és amelyen nem ketten, hanem vagy tízen tépnek, húznak maguk felé egy eltéphetetlen” nadrágot”. Néhány lépésnyire pedig nyugodt méltósággal ülnek a selyemruhás nagyszakállú vének, rabbik és bírák, a Talmud tudósai, akik szelíden vitatkoznak, milyen is legyen a hozandó ítélet.

És mialatt vitatkoznak, már jön a másik eset, amely az elsőnél is jobban tetszett nekem. A távoli láthatárból “két ember lovagol be egy ló hátán, az egyik mondja: a ló az enyém, a másik mondja: a ló az enyém”. Láttam képzeletemben a régi judeai ősöket, akik nem görnyedt háttal botra támaszkodva vánszorognak az utcán át, mint a falunkban naponként felbukkanó szakállas kéregetők, szegény idegen öreg “ajrachok”, hanem mint fiatal “lovas nemzet” kantár nélkül ülik meg a lovat, szebben, jobban, mint a gatyás patai legények. Lobogó talisszal nyargalvást leereszkedtek az Olajfák hegyéről a jeruzsálemi völgybe. Ketten pillantották meg egyszerre a gazdátlan vad lovat, öszvért, szamarat, tevét, vagy elefántot, és egyszerre rápattantak mind a ketten. De nem a kés, nem a bicska dönt köztük, mint ahogy gyakran láttuk vasárnap délutánonként a faluban, hanem elmennek együtt a rabbik kapujához, hadd tegyenek törvényt a Tóra mesterei. És a mesterek vitatkoznak, és úgy döntenek, hogy osztozkodjanak rajta”.

Hogyan? Hát levágják? Hiszen a tisztátlan állat húsa úgysem ehető? A gondolaton is előre mulattunk, hogy se ennek, se annak nem lesz haszna a turpisságból. – De a Talmud mindenre gondol. Osztozás: pénz-értékben. Sőt a talált ruhát sem lehet kettészakítani, mert akkor hasznavehetetlenné válik. Csak ha aranyhímes ruhadarabot találtak, azon osztozkodhatnak természetben. “De hisz ilyet csak királyfiak viselhetnek? – kérdi a Talmud, – “Izrael gyermekei mind királyfiak”, hangzik a felelet.

Milyen büszkék is voltunk erre az ősi nemesi levélre, amelyet a “Középső Kapu” hétpecsétes zára mindjárt a bejáratnál rejtegetett számunkra. Izrael gyermekei mind királyfiak, hercegek! Hogyan is történhetett, hogy mégis pör támadt a két becsületes megtaláló között egy ló miatt, egy szamár miatt, egy kendő miatt? Mindegy. Osztozkodjanak. De előbb esküt kell tenni mindegyiküknek, hogy a talált holmi felére mindenképpen jogosan tarthat igényt, nehogy bárki megfoghassa a másiknak a ruháját, mondván: az enyém az, hogy aztán osztozkodjék vele. Ámde a vének egyike közbeveti a “migo”, a “minthogy” nagyszerű elvét. Vagyis: minthogy képes volt szemet vetni másnak a jószágára, képes lesz hamisan esküdni is, tehát csalás ellen mit sem használ az eskü. Azért a legjobb, ha a vitás holmit letétbe helyezik, hogy “feküdjék, amíg megérkezik Elijáhu próféta”, vagyis amíg megjön a Messiás…

Ez a távolra kitolt megoldás azonban, amely a mi szeplőtlen igazságérzetünket is kielégítette, nem jelentett “soha-napján”-t vagy “holnap után kis kedden”-t, (az “ad calendas graecas”-t akkor még nem ismertük), hanem közeli fix terminus volt valamennyiünk előtt. Hiszen mindnyájan reggelenként elmondottuk és meg is értettük az “Ani maamin” hitvallomását: “Hiszem a Messisás eljövetelét és habár késik is, minden nap várom, hogy megérkezzék.” Tudtuk, hogy ami itt a mi falunkban és a többi faluban és városban mind történik, a sok sürgés-forgás, kereskedés, zsörtölődés, mind csak ideiglenes valami. Csak addig tart, míg egy szép napon sok-sok szenvedés ideje után felharsan a hegyeken Elijáhu sófárja, a szent kürtszó, amely összegyűjtse Izrael gyermekeit és elvigye őket száguldó felhőkön a Messiás király elébe, Jeruzsálembe. Akkor itt kell hagyni mindent, házat, boltot, portékát. Amire úgysem lesz szükség. Mert a fákon készen fog nőni a cukros és a mézes kalács, a földből pedig búzakalász helyett kész hímes selyemruha. Csak az imaházak és tanházak fognak átrepülni a Szentföldre. Persze a szent könyvekkel együtt. Mert ezek nem pusztulhatnak el… Hiszen ezeken áll a világ…

A Talmud-fóliáns, amelynek titkaiba a kis patakparti chéder mestere, Reb Solem, vezetett be bennünket, már külsejével is különös mód imponált nekem. A “Szidur” vagy “Sziderl”, amelyből apám hároméves koromban megtanított imádkozni, nagybetűs imakönyv volt ugyan, de legfeljebb olyan hosszú lehetett, mint a fél karom. A “Chumes”, Mózes öt könyve egybekötve, a “Rási” apró betűs magyarázataival együtt sem nyomott többet, mint az uzsonna, amit édesanyám az ő “diák” fiának a hosszú délelőttre adott, “nehogy a szíve elgyengüljön”. A Talmud nagysúlyú és drága könyveit azonban eddig csak messziről szemlélhettem, mint Mózes az ígéret földjét, de közelébe nem juthattam. Hiszen a “SáSz” (Sisa Szidré) a “Talmud hat rendje” apáról fiúra száll, nemzedékről nemzedékre mint drága örökség, arra vigyázni kell. Csak úgy Peszach előtt, amikor apám kiterítette az összes könyvet az udvaron egy nagy ponyvára, hogy átjárja a szél és kivigye belőlük az esetleg bennrekedt kenyérmorzsákat, a chomecot, ilyenkor én őriztem büszkén a fóliánsokat, egy kis nádpálcával elhessegetve a morzsát kereső csirkéket, nehogy reászálljanak a nyitott lapokra és Isten ments, bepiszkítsák vagy széjjeltépjék. Csak a sárgapihés parányi kis csibéknek kegyelmeztem meg, amint szinte hangtalanul csipogva, szinte súlytalanul billegtek a lebegő lapokon. No meg talán féltem is kissé édesanyjuktól, az öreg kotlós tyúktól… A tavaszi nap üdítően melegen sütött az udvarra, a házunk udvarán díszőrséget álló barackfák virágzottak és illatoztak, a szél különös melódiákat zümmögve forgatta a fóliánsokat, mintha valami láthatatlan szellem gyorsan egymásután lapozná és tanulná a szent könyveket… Én a futkosástól és a napsugártól elfáradva, melléje heveredtem az egyik Talmudnak és megdöbbenve láttam, hogy a könyv majdnem olyan nagy, mint én vagyok… És mikor Peszách után ezt a hatalmas könyvet, a “Középső Kapu”-t, hatéves hónom alá nyomták, hogy menjek vele a chéderbe, valahogy úgy éreztem magam, mint anyám bibliai meséjében a hős Sámson, aki föl a hegyre vitte Gáza városának kiemelt nehéz kapuját…

Megjelent: Gut Sábesz 1. évfolyam 47. szám – 2014. július 31.