Öt mikve a mai Budapest területén – Mikvék a fővárosban zsidó nők számára 13. rész

Miután részletesen írtunk a budapesti mikvék történetéről, a budai Rác fürdőtől a most működő Kazinczy utcai mikvéig, a sorozat zárócikkében a mai Budapest néhány kerületét tekintjük át: hol volt és hol nem volt mikve. 

 

1. Óbuda – a 18. századi mikve

Tudomásunk van egy mikvéről, amely Budapest III. kerületében működött az Óbudai Zsinagóga mögött. A lenti adatok dr. Hrotkó Larissza kultúrtörténész kutatásának eredményei, melyeket egy hozzám intézett levelében osztott meg. Erről a fürdőről Franz Schams (1780–1839) az Ofenben 1822-ben megjelent Vollständige Beschreibung der königl[ichen] freyen Haupt Stadt Ofen in Ungarn című könyvében1 a következőket írta:

„A templom mellett egy külön részlegben a zsidó nők számára nélkülözhetetlennek tekintett tisztálkodási intézményt tartanak fenn, 10 fürdőkáddal és 2 kő-fürdővel, amelyben észszerű gépek gondoskodnak meleg víz gyors be- és kiáramlásáról. A templom déli oldalán áll a zsidó kórház és a Szent Egylet gyülekezeti terme”. Hrotkó kutatásai szerint „a mikve keletkezését 1732–35 közé tehetjük”.

„A mikve helye a Varásdy Lipót Óbuda belterületének szabályozási terve 1858–1861 című térképén látható2 (a térképrészlet felső részén 41-es számmal jelölt két épület).

Ez az óbudai önkormányzati építészeti szakemberei szerint megfelel a területen a háború után történt munkálatok során felfedett nyomoknak is.” Hrotkó valószínűsíti, hogy csak az egyik volt a mikve épülete: „kellett még egy kórháznak, gyógyszertárnak és régi iskolának lenni a zsinagóga közvetlen közelében.” Véleménye szerint a 41-essel jelölt épületek egyike, ami a Kiscelli Múzeum gyűjteményéből származó fotón látható, épp a mikvéjé lehetett.

2. Újpest – magánfürdő helyett hitközségi mikve

Óbuda után Újpestre, a IV. kerületbe látogatunk. Korábban3 már idéztem egy történetet, ami, ha igaz, ak­kor fontos utalás arra, hogy a 19. század utolsó harmadá­ban már létezett forrásvíz táplálta mikve Újpesten. Bár arról a mikvéről nincsenek konkrét információk, azonban tudunk egy sokkal későbbi mikvéről. Erről dr. Szilágyi-Windt László Az ujpesti zsidóság története című könyvében4 olvashatjuk az alábbiakat:

„Az ortodox hitközség 1929-ben felhívást bocsájtott ki a felépítendő mikve létesítésének költségeihez való hozzájárulás érdekében. A felhívást Wollner Samu hitközségi elnök és Sussman Lipót hitközségi alelnök, a Fürdő-bizottság elnöke írta alá. A felhívásnak meg is lett az anyagi sikere és a hitközség felépítette a fürdőt a templom-épület pincéjében. Ez a mikve arról volt híres, hogy annak építése közben forrásvízre bukkantak s a forrás vízét használták fel a fürdéshez.”

A következő évben olvashatunk erről a mikvéről a korabeli Hagyomány című, Pesten megjelenő ortodox hetilapban5 is „Mikvoh építés” címmel. „Az ujpesti orth. hitközség a nehéz gazdasági viszonyok dacára hozzá kezdett a mikvoh felépítéséhez. Eddig a hitközségnek nem volt mikvoja, hanem az egyik hitközségi tag által épített és fenntartott mikvoht használták a hitközségi tagok. Miután ez nézeteltérésre adott alkalmat, de meg miután minden orth. hitközség kötelessége, hogy ily institucióval rendelkezzék, a hitközség elhatározta és megkezdette már a mikvoh építést Goldmann József főrabbi, Wollner Samu hitk. elnök és Sussmann Lipót hitk. gondnok vezetése és ellenőrzése mellett. Az ujpesti orth. hitközség azon sajnos kevés számú orthodox hitközséghez tartozik, amelynek tagjai sorában csakis szigorúan szombattartót vesznek fel és ahol vezető szerepet csak az vihet, kinek felesége nem hord saját hajat.”

Ugyanennek a lapnak egy másik számából6 azt is megtudjuk, kié volt a magán-mikve: „Az ujpesti orth. izr. hitk. az orth. központi iroda első elnöke Reich Ignác alapitotta, akinek otthon saját »mikvéje« is volt. Ezt a mikvét használta eddig a hikt. – külön hitk. mikve nem volt. A hitk. végre súlyos anyagi áldozatok árán, de mégis felépítette a higienia minden követelményének megfelelő új mikvéját és ezzel megteremtette a zsidó hitélet elengedhetetlenül egyik legfontosabb intézményét. A felépítés körül Wollner Sámuel hitk. elnök szerzett elévülhetetlen érdemeket”.

Friedlander Béla, az újpesti születésű San Paulo-i rabbi emlékeim szerint azt mesélte, hogy Újpesten három mikve volt, amelyik közül az egyik azért épült, mert egy korábbinak a tisztasága nem volt kielégítő – talán erre utaltak az újságcikkek nézeteltérésekként. Az egyikről azt mondta, hogy a hitközségi udvarban volt, de a másik kettő elhelyezkedésére nem emlékszem.

Ennek a mikvének az emléke nagyon közel áll a szívemhez, mert a családi hagyomány megőrizte annak emlékét, hogy dédnagyapám, az újpesti ortodox hitközség megteremtője és egyik alapítója Oberlander Sálom (1870?–1934) ennek a mikvének az építésében is részt vett, annak fő motorja volt. Ezt nagynéném könyvében is megírta7.

 

3. Rákospalota – mikveavatás rabbikkal

Az 1950-ben Budapesthez csatolt Rákospalotán (XV. kerület) szintén működött mikve, aminek felavatásáról 1927. február 11-én a Zsidó ujság is beszámolt8.

„A Budapest-környéki hitközségek között orthodox irányú fejlődés tekintetében kiválik az az orthodox hitközség, ahol a főrabbi és az elnökség karöltve működik a hitélet fellendítésén. Az ezirányú működés örvendetes stációja volt a vasárnap lefolyt mikvo-avatás. Az ujjonan épült rituális fürdő vallási és higiénkius szempontból egyaránt elsőrangú alkotás.

Duschinszky [Mihály] főrabbi meghívására kiszállt egy háromtagú rabbikollégium a mikvo approbálására. A szent ügyért Silberstein Josua [1858–1930] váci főrabbi nem volt tekintettel agg korára, sem a kedvezőtlen időre és fiával Silberstein Dávid rabbival [1885?–1944] megjelent Rákospalotán. Eljött Sussmann Viktor [1867–1942] pesti rabbi is. A rabbinikus vendégeket nagy tisztelettel fogadták. A rabbikollégium hosszasan megvizsgálta a mikvo-t és rituális szempontból teljesen megfelelőnek és kifogástalannak találta. Maariv után a tanácsteremben bankett volt, amilyen Duschinszky főrabbi üdvözlő beszéde után Sussmann pesti rabbi és Silberstein Dávi váci rabbi szóltak a felavatott intézmény nagy fontosságáról. Utánuk Feit Gábor hitközségi elnök, Reisz Gábor és dr. Duschinszky orvos emelték beszédeikkel az emlékezetes nap hangulatát.”

 

4. Pesterzsébet – ahol nem volt mikve

Ugyancsak 1950-ben csatolták Pesterzsébet néven Budapesthez a korábban Erzsébetfalvaként ismert Pestszenterzsébetet, mint a főváros XX. kerületét. A település mikve-helyzetéről Güntzler Zeév Wolf (1883–1944) fehérgyarmati rabbi és Rézműves Sálom Zéév (?–1944), a pesterzsébeti rabbi 1942-es levélváltásából szerezhetünk információt9. „Kérdése kapcsán, miszerint az ön helyén [Pesterzsébeten] nincs lehetőség kóser mikvét építeni a nőknek ezért Pestre szoktak járni, és volt egy asszony, akinek péntek este kellett mikvébe mennie” – olvasható Güntzler rabbi válaszlevelében – „Meg lehet-e engedni neki, hogy naplemente után, de a csillagok feljövetele előtt alámerüljön a mikvében, mert ha nem, akkor el kell halasztania három nappal.” Ebből úgy tűnik, hogy általában, ha péntek este kellett a településről valakinek mikvébe mennie, azt elhalasztották egy nappal, szombat estére. Mivel ebben a helyzetben szombat után kétnapos ünnep következett, három nap halasztást szenvedett volna a merülés, a rabbi olyan lehetőséget keresett, amivel megkönnyíthették a helyzetet, hogy a hölgy mégis időben mehessen mikvébe. A levélből arra következtetek, hogy a pénteki mikvébe menéssel az volt a probléma, hogy ha szabályosan, a csillagok feljövetele után merültek10, akkor a nőknek már sötétben kellett volna hazagyalogolniuk, amit talán veszélyesnek ítéltek.

Két háláchikus kérdés merül fel itt. Először az, hogy ha az alámerülés ideje a hetedik napon van, a csillagok feljövetele után, akkor lehet-e érvényes az alámerülés ez előtt az időpont előtt. Ebben a kérdésben Rézműves rabbi úgy döntött, hogy az adott különleges, nehéz helyzetben kivételesen, egyszeri alkalommal, lehet hagyatkozni azokra a véleményekre, amik szerint érvényes az alámerülés a csillagok feljövetele előtt is11.

Ez a döntés azonban egy második problémához vezet minket: ugyanis, akik kivételes esetében meg is engedik az idő előtti merülést, azok is feltételül szabják, hogy a nő nem találkozhat a férjével a csillagok feljövetele előtt12, hiszen hiába volt már a mikvében, még mindig tilos a házastársi együttlét közöttük a csillagok feljöveteléig. Rézműves rabbi szerint azonban ez nem lehet probléma, hiszen az adott időben a férj a zsinagógában tartózkodik. Güntzler rabbi egyetértett kollégájával és válaszában megerősítette, hogy helyes volt Rézműves rabbi döntése.

A fentieken kívül azonban még egy információra következtetek Rézműves rabbi érvelése alapján, mégpedig arra, hogy a kérdéses pesti mikve, amit a nő felkeresett, nem lehetett a Kazinczy utcai. Ugyanis, ha a rabbi által jóváhagyott időpontban, tehát közvetlenül naplemente után merül, majd megteszi a közel kétórás utat gyalog a VII. kerületből Pesterzsébetre, akkor biztosan nem fenyegeti az a veszély, hogy a csillagok feljövetele előtt hazaér, ahogy az sem elképzelhető, hogy hazaérkezésekor a férje még a zsinagógában legyen. Ebből azt gondolom, hogy egy eddig általam nem ismert pesti mikvéről lehet szó, ami jelentősen közelebb volt Pesterzsébethez, legföljebb 15-20 percnyi gyalogútra, amit meg lehetett tenni a naplemente és a csillagok feljövetel között. Így egyáltalán nem kellett sötétben gyalogolnia.

 

5. Pestlőrinc – mikve az rabbi udvarán

A mai XVIII. kerület területén működő mikvének csupán a létezéséről van információnk. Itt is működött ortodox hitközség, ahova 1933-ban új rabbi érkezett Sík Jekutiel Mordecháj (1909?–1988) személyében, aki 1941-ig töltötte be funkcióját a településen. Könyvében13 azt írja: „amikor jöttem Pestlőrincre, egyáltalán nem volt ott mikve. Én építettem mikvét az udvaromban.”

 

Rabbik a családi élet tisztaságáért

Az Egység 11. számának (1992. december) a táhárát hámispáchá, a családi élet tisztasága volt a témája. Különlegesen fontosnak tartottam, hogy minél szélesebb körben meg tudjuk szólítani a zsidó házaspárokat, hogy szenteljenek figyelmet ennek a fontos témának, és hogy a hölgyek járjanak el a mikvébe. Célkitűzésemhez elnyertem számos magyar ortodox és neológ rabbi támogatását, akikkel közös nyilatkozatot tettünk közzé az újságban.

Dohány templom – mikve, ami nem is volt? Lassan 30 éve, amikor az Egység 11. számát (1992. december) állítottuk össze, amit a táhárát hámispáchá, a családi élet tisztaságának témáját járta körül, nagy figyelmet szenteltünk a mikvéknek. Ekkor találkoztam először azzal az információval, hogy a Dohány utcai zsinagógában eredetileg lehetett egy mikve. Ugyanis az összeállítás előszavában azt írta kedves barátom, az azóta elhunyt Naftali Kraus, hogy „alig néhányan tudják, hogy több, mint 130 évvel ezelőtt, amikor a Dohány utcai templomot építették, az alagsorban mikve is létesült a hívek feleségei részére. A Dohány pedig soha sem volt ortodox templom…”. Ez a mondat nagy szenzációt keltett, amikor megjelent az Egység, és többen érdeklődtek, hogy mit lehet tudni erről a mikvéről. A zsinagóga akkori főrabbijával, Landesmann Györggyel együtt le is mentünk a pincébe, és alaposan körülnéztünk, azonban mikvének még csak a nyomát sem sikerült felfedeznünk. Landesmann rabbi akkor azt mondta, hogy véleménye szerint ennek ellenére nem lehet kizárni, hogy létezett a mikve, mivel a fűtés bevezetése során annyi átalakításon esett át az épületnek az a része, hogy könnyen előfordulhat, hogy a mikve helyét más célra használták fel. Egy korábbi utalást is találunk arról, hogy a mikve létezésének kérdését régóta övezi figyelem. Az Új élet 1990-ben14 készített interjút Reich Ferenccel, a Dohány körzet elnökével, 70. születésnapja alkalmából: A J.S.-ként említett újságíró a következő kérdést tette föl: „Készülve erre a mai beszélgetésre, átnéztem azt az irodalmat, amely a Dohány utcai zsinagógával foglalkozik. Azt olvastam, hogy valamikor – a történelmi feljegyzések szerint – a Dohány utcai zsinagógához egy mikve, egy rituális fürdő is tartozott. Van-e önnek erről információja?” Mire Reich Ferenc azt válaszolta: „A mikvére nem emlékszem. Másra azonban igen. Eseményekre, emberekre, arcokra…”. Most, amikor e sorozat végéhez közeledünk, arra kértem dr. Schöner Alfrédot, aki 1985 és 1990 között volt a zsinagóga főrabbija és dr. Frölich Róbertet, aki 1993-tól a zsinagóga főrabbija, hogy írják le az ezzel az kapcsolatos véleményüket és az esetlegesen birtokukban lévő tényeket. Mindketten Kálmán Kálmánhoz, a körzet egykori alelnökéhez irányítottak, azzal, hogy ő tudhat a legtöbbet a kérdésről, hiszen amellett, hogy 40 évig elöljáró volt, ő irányította a templom renoválását is a ’90-es években. Kálmán kategorikusan cáfolta, hogy a Dohányban lett volna mikve: „Ez a kérdés valakitől már 1991-ben, a zsinagóga teljes felújításakor is felmerült. Mivel a felújítás során a templomtérből a padok ki voltak hordva (…), lehetőség nyílott a padlóburkolat felbontása után a burkolat alatt kutató ásatásokat végezni: az eredmény negatív. Egyébként sem lett volna egy ilyen mikve részére hely a padló alatt. A templomtér nyugati végén van egy hátsó előtér, pincelejárattal, ami egy cca. 2 méter széles folyosóba vezet, amely végigmegy a zsinagóga hosszán. De ez csak csőfolyosó, a fűtési a vezetékek részére. Az üléssorok alatti fapadló alatt tömör föld volt csak. (Most márvány lapburkolat van a padok alatt)”. Azonban Schöner főrabbi segítségével sikerült beazonosítanom a Naftali Kraus által hivatkozott könyvet. Ez pedig a dr. Heller Imre és Vajda Zsigmond (Szimchá): A magyarországi zsinagógák albuma című ki­ad­ványa, amely New Yorkban jelent meg 1968-ban. Ebben a következők olvashatóak15: „1933-ban, amikor a Dohány-utcai zsinagógát restaurálták és a központi fűtés és szellőzés részére az épület alagsorát kívánták igénybe venni, a frigyszekrény alatt lévő részen előkerült a templomközösség célját szolgáló rituális fürdő (mikveh), amelyet a gondos építők száz évvel ezelőtt, mint minden zsinagóga elengedhetetlenül szükséges részét, felépítették.” Dombi Gábor kultúratörténész tájékoztatásából kiderül, hogy a Dohány utcai zsinagóga mikvéjéről Groszmann Zsigmond – aki a templom rabbija és a hitközség történetírója volt – nem írt soha. Egyik írá­sá­ban16 megjegyzi, hogy az 1842-es új zsinagóga terveiben szerepelt egy mikve építése. „Hallottam olyan véleményt, hogy igenis volt mikve, a főbejárat mellett nyílt a lejárata (s itt volt egy kút is). Más forrás azt állítja, hogy a frigyszekrény alatt volt a mikve. Ez utóbbi nem elképzelhetetlen, hiszen ott ma a zsinagóga kiállítótermei vannak – ahol éppen az általam rendezett gettókiállítás tekinthető meg –, és ott nem lett volna lehetetlen egy kicsi, nem túl kényelmes, de a céloknak mindenképpen megfelelő mikvét kialakítani. Ennek lejárata a zsinagóga és a Hősök Temploma között található, és a mélybe talán csak kéttucat lépcső vezet le” – véli Dombi. A kérdés tehát továbbra is nyitott: létezett-e valóban mikve a zsinagógában vagy sem? Tény, hogy az összes eddig feltárt anyagban, amihez a pesti mikvék kapcsán végzett kutatásomban hozzáfértem, sehol nem szerepel, hogy működő mikve lett volna a Dohány templom alatt.

¹ 644–645. oldal. Magyar fordítása in: Komoróczy Géza: Zsidók a magyar társadalomban, Pozsony, 2015, 1. kötet 86. oldal; ² A kép pontos lelőhelye a kép mellett található.; ³ Egység 113. szám 17. oldal végén; ⁴ Tel Aviv, 1975, 30–31. oldal; ⁵ 1930. január 8. 11. oldal. Köszönet Cseh Viktornak, aki felhívta figyelmemet a Hagyomány cikkeire; ⁶ 1930. április 23. 9. oldal; ⁷ Miriam Loeffler (m.b.e.): My Children’s Blue Eyes, New York, 2015, 49. oldal; ⁸ 9. oldal; ⁹ Toldot Jiszráél responsum 41. fejezet 2. paragrafus; ¹⁰ Sulchán áruch JD 198:3–4.; ¹¹ Lásd SÁ uo. 5.; Nité Gávriél – Nidá 3. kötet 33:2.; ¹² Nité Gávriél uo. 4.; ¹³ Hámirkáchát libszámim, Brooklyn, 1983, 178. oldal végén; ¹⁴ Augusztus 1. 6. oldal. Köszönet Negyela László Márknak, aki felhívta figyelmemet a cikkre; ¹⁵ 53–54. oldal; ¹⁶ Magyar Zsidó Szemle 1923. 2-3. szám, 88. oldal, „A pesti kultusztemplom”

 

Oberlander Báruch írása