Az orvosok lemondtak róla, a Rebbe más véleményen volt

Egy házaspár közel két évtizedes küzdelme a meddőséggel a Lubavicsi Rebbe áldásán, kitartáson és hiten keresztül végül csodával ért véget.

Moshe Weiss és felesége, Ruty 1983-as házasságuk után éveken át szembesültek a meddőség fájdalmával, orvosi kezelések sorával és lelki megpróbáltatásokkal. Útjuk során döntő szerepet játszott a Lubavicsi Rebbével való kapcsolat, akinek bátorítása, iránymutatása és áldása végül reményt adott akkor is, amikor minden racionális érv a feladás felé mutatott.

A kezdeti időszak

A feleségemmel, Rutyval 1983-ban házasodtunk össze. Miután évekig hiába vártunk gyermekáldásra, nyilvánvalóvá vált, hogy valamilyen probléma áll fenn. Fel kellett hát vennünk a küzdelmet a meddőséggel, és ez egy fájdalmas, nehéz, ugyanakkor rendkívüli út kezdetét jelentette.

Eleinte abban reménykedtünk, hogy a gond könnyen orvosolható, ám a szakember, akihez fordultunk, rossz hírt közölt velünk: a helyzet korántsem egyszerű, műtétekre lesz szükség. Több sebészeti beavatkozáson kellett átesnem, melyek során a Rebbe végig bátorított. Bár a feleségem továbbra sem esett teherbe, a Rebbe biztatása miatt mégsem vesztettük el a reményünket.

E nehéz időszak egy pontján a Rebbe azt tanácsolta, hogy kövessük „egy olyan orvos útmutatását, aki egyben barát is”, ezért újabb szakembereket kerestünk fel. Emellett különféle spirituális megoldásokat is kipróbáltunk: speciális ételeket, kabbalisztikus imákat – ám úgy tűnt, semmi sem vezet eredményre.

Áldás a Rebbétől

Egy alkalommal kiöntöttem a lelkemet édesapámnak, reb Berel Weissnek, aki nagyon közel állt a Rebbéhez. Apám úgy vélte, hogy ideje ismét elutazunk New Yorkba, hogy újabb áldást kérjünk a Rebbétől. Közeledett lág báomer ünnepe, s ezen a napon a lubavicsi rebbék hagyományosan a gyermekáldásra vágyó párokat áldották meg. Abban az évben egy nagyszabású gyermekfelvonulást is rendeztek, melynek támogatására apámat kérték fel.

Így történt, hogy 1990-ben útra keltünk Los Angelesből, és éppen lág báomer reggelén érkeztünk meg Brooklynba. A Chábád központi épülete előtt megrendezett és a Rebbe által vezetett felvonulás lenyűgöző volt. Amikor véget ért, a Rebbe arca földöntúli fényben ragyogott. Megpróbáltunk a közelébe kerülni, ám az egyik titkára megállított: „Most nem lehet a Rebbéhez közeledni. Ez nem alkalmas időpont” – mondta.

Nem sokkal később azonban megtudtuk, hogy a Rebbe a mikvébe készül, ezért a központi zsinagóga közelében várakoztunk, remélve, hogy láthatjuk őt, amikor távozik.

Amikor a Rebbe kilépett a kapun, egyenesen apámhoz ment. „Kapott már emlékérmet?” – kérdezte. Abban az évben a Rebbe egy különleges, lág báomer tiszteletére készült emlékérmét osztott szét, és mi addigra már átvettünk egyet a titkárságon.

Láttam, hogy apám vívódik a válasszal: ha nemet mond, a Rebbe személyesen adja át neki az érmét, de természetesen nem hazudhatott. Végül így felelt: „Igen, kaptam.”

Ugyanezt válaszoltam én is, amikor a Rebbe engem kérdezett, majd beszállt az autójába – mielőtt bármit is kérdezhettünk volna tőle.

Később, amikor a mikve után próbáltunk vele beszélni, már sokan várakoztak az épület előtt, hogy áldást kérjenek tőle, és nem jutottunk szóhoz. Ezután a Rebbe az apósa sírjához ment imádkozni, ott pedig nem akartuk zavarni.

„Úgy látszik, ennek nem most kell megtörténnie” – mondtam apámnak.

Gyermekáldás örökbefogadással

1973-ban, tizenkilenc éves orvostanhallgatóként kötöttük össze az életünket a férjemmel, Siddel.

A fordulat

Este tíz óra után tért vissza a Rebbe az apósa nyughelyétől a központi épületbe. Az esti ima után adománydollárokat osztott a zsinagógában jelenlévőknek. Már nagyon későre járt, továbbá a Rebbe egész nap talpon volt, ezért mindenki csak átvette a dollárt és rögtön továbbhaladt. Apám azonban szilárdan megállt előtte.

„Ma különösen áldott nap van és én azért jöttem, hogy áldást kérjek a fiam számára” – jelentette ki.

„De hát itt van Rásbi” – válaszolta a Rebbe, Simon bár Jocháj rabbira utalva, akinek halálozási évfordulójáról lág báomerkor emlékezünk meg. Mintha azt mondta volna: ma az ő napja van, miért tőlem kérsz áldást?

„Én ettől a Rásbitól szeretnék áldást kapni” – mondta apám határozottan és a Rebbére mutatott.

A Rebbe elmosolyodott, majd apámra nézve így szólt: „Ámen. Szülessenek fiak és lányuk.”

„Ámen!” – válaszolta apám. Amikor ragyogó arccal megfordult és felém bólintott, azt üzente: „Mose, minden rendben lesz veletek!”

Az évek csak teltek

Ám eltelt még egy év és továbbra sem történt semmi. Smuel Dovid Raichik, a családunk rabbija látta a fájdalmamat, és arra biztatott, hogy menjek el ismét a Rebbéhez. Bár 1991-re a Rebbe már nem tartott magánaudienciákat, évente kétszer találkozott a Chábád központi adománygyűjtő szervezete, a Machne Israel Development Fund fő támogatóival.

Egy idő múlva olyan anyagi helyzetbe kerültem, hogy fel tudtam ajánlani a részvételhez szükséges támogatási összeget és a feleségemmel együtt elutaztunk a Rebbéhez. Raichik rabbi is velünk tartott.

Végre elérkezett a pillanat és személyesen találkozhattunk a Rebbével. Rendkívüli élményben volt részünk. A feleségem a várandósághoz kért áldást, a Rebbe pedig néhány dollárt és mézes süteményt adott nekünk – ahogyan ez a jom kipur előtti időszakban szokás volt.

„Ezeket a dollárokat adják jótékony célra és meglátják, ebben az évben jó híreket kapnak” – közölte a Rebbe. Úgy éreztem azonban, hogy ezúttal több kell egy újabb áldásnál. Útmutatásra van szükségem. Nem elégedtem meg tehát annyival, hogy csak áment mondjak, hanem párbeszédet kezdeményeztem a Rebbével.

„A Rebbe azt mondta nekünk, hogy keressünk egy olyan orvost, aki egyben a barátunk is. Azonban mindegyikük azt mondja, hogy nincs mit tenni” – kezdtem bele.

„Keressenek tovább! Egészen addig, amíg nem találnak egy olyan orvost, aki valóban barátként viselkedik és jó tanácsot tud adni” – felelte.

Ez volt az utolsó alkalom, hogy a Rebbe találkozott a Machne Israel Development Fund tagjaival, mert a következő évben agyvérzést kapott.

Jó szándékú emberek továbbra is ajánlgattak orvosokat szerte a világon – jártunk Argentínában, Kanadában és Izraelben is –, ám a Rebbe 1994-ben bekövetkezett halála után egyre nehezebben tudtuk folytatni a küzdelmet.

Amikor minden remény elveszett

Egy izraeli orvos azt mondta nekem, hogy az egészségügyi intézmények mind eltitkolják az igazságot. „Az egyetlen ok, amiért foglalkozunk magukkal az, hogy megéri amerikai pácienseket kezelni.” Megdöbbentem.

Az Izraelben töltött idő alatt közeli kapcsolatba kerültem a szent amsinovi rebbével.

„Búcsúzni jöttem” – mondtam neki egy nap. „Véget vetek az összes orvosi kezelésnek és nem tudom, hogy mikor térek vissza Izraelbe.”

„Hogyan adhatna fel mindent?” – tiltakozott. – „A Lubavicsi Rebbe megmondta, hogy gyermekeik lesznek! Azt akarom, hogy menjen el dr. Aby Levinhez a jeruzsálemi Hadasza kórházba, Éjn Kerembe. El kell mennie, hiszen a Rebbe mondta, hogy ne adja fel!”

Ha a Rebbe nem mondta volna, hogy folytassuk addig, amíg nem találunk egy orvost, aki szerint van remény, biztosan feladtam volna. Még ma sem tudom, honnan merítettünk erőt a folytatáshoz.

Végül azonban – kevesebb mint egy évvel azután, hogy megismerkedtünk dr. Levinnel és tizennyolc évvel az esküvőnk után – a feleségem ikerfiúknak adott életet, majd egy évvel később megszületett a kislányunk is. A Rebbe útmutatása és áldásai végül csodálatos módon teljesültek.

Moshe Weiss rabbi a kaliforniai Sherman Oaks Chabad központjának igazgatója, s emellett számos üzleti és befektetési vállalkozásban is részt vesz. Az interjú 2011 szeptemberében készült.

Forrás: myencounter