Egy új, történelmi áttekintést nyújtó könyv a szatmári rebbe híveinek New York-i letelepedését és közösségépítését beszéli el – írja a JTA.
A diaszpóra országaiban a zsidók a legtöbb esetben városokban éltek annak ellenére, hogy kisebbségi, gyakran üldözött létükből és sajátos hagyományaikból következően számos nehézségbe ütközött a tradicionális zsidó közösség szükségleteinek megteremtése és fenntartása a városokban.
A Brooklyn Wiliamsburg negyedében megtelepedő, szigorúan vallásos szatmáriak történetén keresztül dolgozta fel ezt a témakört Nathaniel Deutsch és Michael Casper új könyvében, amely az „Erőd Brooklynban: rassz, ingatlanpiac és a haszid Williamsburg felépülése” címet viseli.
Egy haszid lakónegyed kialakítása nem egyszerű a nagyvárosi környezetben, de New Yorkban számos ilyen környék létezik, melyek szerves részét képezik a város szövetének. A dinamikusan változó és rendkívül heterogén, sűrűn lakott település ezzel együtt folyamatos kihívásokat állít a vallásos zsidók lakosok elé.
„A nem zsidók ott élnek, ahol akarnak. De nekünk, vallásos zsidóknak együtt kell élnünk, egymáshoz közel. Mi nem tudunk csak úgy elköltözni valahova” – mondta egy haszid hitelügyintéző a szerzőknek.
Az ortodox zsidó életvitelhez elengedhetetlen, hogy a különböző funkciójú épületek egyazon építési zónában helyezkedjenek el. Míg máshol elkülönül egymástól a lakó-, a kereskedelmi- és a szabadidős övezet, addig egy haszid negyedben ez elképzelhetetlen. A lakóházak között működnek a közösségi élet színterei: a zsinagógák, mikvék, tanházak, jesivák, illetve a kereskedelmi vállalkozások is: kóser pékségek, húsboltok és élelmiszeráruházak. Mivel szombaton tilos autóba ülni vagy tömegközlekedést használni, a közösség tagjainak fontos, hogy egymás közelében éljenek.
Emellett általában az alacsony, legfeljebb néhány emeletes épületeket preferálják, mert egy toronyházban vagy rengeteget kellene lépcsőzni szombatonként, vagy egy különlegesen beprogramozott, minden szinten automatikusan megálló liftet kellene beépíteni. A lakások kialakítása is egyedi, a konyhákban dupla mosogató kell a tejes és húsos edények elkülönítése miatt, gondolni kell arra is, hogy mindenhol sok gyermeket vállalnak és az sem árt, ha olyan erkély csatlakozik a lakáshoz, amelyet nem fed semmi, hogy az előírásoknak megfelelően a szabad ég alatt lehessen ünnepi sátrat építeni szukkotkor.
Az új könyv azt beszéli el, hogy a szatmáriak miként lettek úrrá ezeken a nehézségeken, amikor felépítették új, brooklyni központjukat a háború után.
A túlélés és fejlődés záloga a változó körülményekhez való folytonos alkalmazkodás volt.
Így vészelték át az ipar leépülését, a város legsötétebb időszakát a hetvenes-nyolcvanas években, az ezt követő, felemelkedéssel járó ingatlanpiaci robbanást, majd a terület dzsentrifikációját is.
A szatmáriak egyébként nem véletlenül Williamsburgot választották, amikor – a többi ortodox közösséghez hasonlóan – átkeltek
a Brooklyn hídon, hogy maguk mögött hagyják a túlzsúfolt Lower East Side negyedet Manhattanben. A Magyarországról és Romániából érkezett holokauszt-túlélők puritánabb, egyszerűbb lakónegyedet kerestek, olyat, mint a haszidok között szintén népszerűvé vált Boro Park vagy Crown Heights.
Williamsburg akkoriban egy városszéli, iparosodott munkásnegyed volt.
„A szatmáriak visszautasították a burzsoá Amerika kínálta luxust, melyet a spirituális növekedés akadályának láttak. Olyan helyet kerestek, melyre nincs hatással a középosztálybeli zsidók anyagi és kulturális javakat kedvelő életstílusa” – áll a könyvben.
Ameddig a Crown Heightsban letelepedő lubavicsi rebbe egész hadsereget állított fel küldötteiből, hogy minél több, vallásától eltávolodott zsidót vonzzanak a közösségükbe, addig a szatmári rebbe, Joel Teitelbeum rabbi a teljes elkülönülést szorgalmazta: nemcsak a nem zsidó világtól, hanem a nem haszid zsidóktól is, akiket eretnekeknek tartott. „Szilárd erődöt akarok itt felépíteni” – jelentette ki. Az elzárkózást segítette, hogy a hatvanas években, amikor a környék elkezdett lecsúszni, sok nem zsidó és nem haszid lakos továbbköltözött. A szatmáriak viszont maradtak.
Ezzel együtt politikai kapcsolatokat alakítottak ki, hogy a közösség is részesüljön az állami lakásépítési programokból és szociális kedvezményekből. Amíg abban az időben a zsidók többsége igyekezett elhagyni a belvárosi lakónegyedeket és a zöld külvárosba költözni, addig a szatmáriak – színes bőrű csoportokhoz hasonlóan és gyakran velük összefogva – kihangsúlyozták kisebbségi és alacsony szociális osztálybéli mivoltukat, és ezen az alapon igényeltek állami segítséget lakónegyedük fejlesztéséhez. A városrészben élő fekete és latin közösséggel nem mindig volt felhőtlen a szatmáriak viszonya, hiszen ugyanazokra a forrásokra pályáztak, de stratégiai szövetségben dolgoztak velük együtt azon, hogy a jóléti állam minél több juttatását megszerezzék.
A kilencvenes években, amikor New York hatalmas megújulása zajlott, sok szatmári haszid lépett be az ingatlanpiacra. Ekkor már fordított helyzet alakult ki: az elvándorlás helyett egyre több nem haszid és nem zsidó lakó költözött az ismét népszerűvé váló környékre. A lakosság változó összetétele és a közösségen belül is megjelenő, módosabb réteg növekedése számos konfliktushoz vezetett az „erődön” kívül és belül. Emellett megindult a negyed iparának teljes leépülése. Korábban főleg ruhaipari üzemek működtek itt, ahol a zsidók közül is sokan találtak munkát, ám a távol-keleti konkurencia miatt a nyolcvanas évek végére szinte minden gyárat bezártak. Az üresen álló, hatalmas terekben művészek látták meg a fantáziát és hamarosan magasabb áron keltek el az ilyen épületek, mint Manhattanben.
A hagyományosan zsidó és haszid iparágnak tekintett gyémántipar is egyre kevésbé volt jövedelmező, ezért sokan váltottak ingatlanfejlesztésre, mely csak tovább srófolta a bérleti díjakat és ingatlanárakat a környéken és ez nagyban sújtotta a kevésbé tehetős haszidokat is.
A kétezres évek elejére egyre nőtt a túlzsúfoltság és egyre többen szorultak ki Williamsburg területéről. A közösség vezetői ekkor szigorú, a szatmári fejlesztőkre és tulajdonosokra kötelező érvényű szabályrendszert alakítottak ki, hogy a városrész továbbra is élhető maradjon és haszid jellege ne szenvedjen csorbát.
Ennek volt része a művészvilág további beáramlásának megakadályozása. Bár a beköltözök hatalmas anyagi hasznot hajtottak, olyan kultúrát és szellemet hoztak magukkal, melyet a közösség vezetői igen veszélyesnek ítéltek a haszid ifjúság számára. Míg attól nem tartottak, hogy a környéken élő afrikai és Puerto Rico-i kultúra vonzó lehet a fiataloknak, addig a Manhettenből érkező, fehér, gyakran szintén zsidó hipsterek már komolyabb vonzerővel bírtak a bezárkózva élő, gyakran az angolt sem igen beszélő szatmáriak számára.
A megoldást a „Bizottság Williamsburg megmentéséért” megalapításában látták, mely szigorúan megtiltotta, hogy művészeknek adjanak el vagy ki ingatlanokat, illetve túl magas árat szabjanak meg, mely elérhetetlenné tenné a lakásbérlést a közösség tagjainak. Akik nem hallgattak rájuk, azokat egész családjukkal együtt megszégyenítéssel, bojkottal és akár kiközösítéssel sújtották.
Az árak ezzel együtt folyamatosan növekedtek. A közösség vezetői igyekeztek újabb, olcsó lakásépítési projekteket a negyedbe vonzani, ám már nemigen volt szabad hely és nehezen tudtak politikai támogatást szerezni tervükhöz a városházán. Emellett perekkel is szembe kellett nézniük, melyeket nem haszid csoportok indítottak azt állítva, hogy a haszidok jogtalan előnyökhöz akarnak jutni más csoportok kárára.
Sok fiatal család ekkor úgy döntött, hogy elhagyják az „erődöt” és máshol kezdenek új életet. Ennek legjobb példája a New York államban, vidéken alapított szatmári kisváros, az első rebbe nevét viselő Kiryas Joel.
Eközben a williamsburgi közösség terjeszkedni kezdett déli irányba, a főleg feketék lakta Bedford Stuyvesant és Clinton Hill negyedekbe. A szatmári befektetők sok ingatlant vásároltak meg és sok új épületet húztak fel, létrehozva „Új Williamsburgot”. Ez a folyamat gyakran találkozott a helyi lakosság ellenszenvével, mely a környék jellegének megváltozásától és az árak emelkedésétől tartott. Mindkét oldal rasszizmussal vádolta a másikat.
Napjainkban a közösség tagjainak életét továbbra is megnehezíti a rendkívül magas árszínvonal és a megállíthatatlannak tűnő dzsentrifikáció. A közösség elzárkózó jellegéből fakadóan a szatmáriak nem vesznek részt az alacsonyabb szociális helyzetben lévők lakhatási jogáért küzdő szervezetek munkájában, a problémáikat saját maguk próbálják megoldani. Az elmúlt 75 évben ez sikerült, így tehát joggal bíznak abban, hogy a jövőben is így lesz.
Címlapkép: williamsburgi utcakép, Matthew Rutledge a flickr oldalán.