A hagyomány nem ír elő gyászt házi kedvencek után, de a fájdalom enyhítésére jó cselekedetet végezhetünk, írja Oberlander rabbi.
A zsidó hagyomány nem ismeri a gyász vallási formáit háziállatok elvesztésekor, hiszen állatnak nincs olyan lelke, amely a halál után önállóan tovább élne. Bár a fájdalom és a hiány természetes, a Talmud szerint nem illik az embereknek járó gyászszokásokat alkalmazni állatokra. Kádis sem mondható értük, hiszen az az elhunyt lelkének felemelkedését segíti, ám jó cselekedettel, például adakozással kifejezhetjük emléküket és enyhíthetjük saját veszteségünket, foglalja össze Oberlander Báruch.
Gyakori kérdés a rabbihoz, hogy van-e a zsidó hagyományban előírás a gyászra az elvesztett háziállatok után. Az alábbiakban ehhez kapcsolódó kérdéseket és válaszokat gyűjtöttünk egybe.
Oberlander Báruch: emlékezünk, de nem gyászolunk
Kérdés: A héten el kellett altatni a 15 éves kutyámat. Olyan volt nekem, mintha a gyerekem lett volna. Meggyászolhatom a zsidó gyász hagyományaival?
Válasz: Nagyon sajnálom a fájdalmat, ami a kutyád elvesztése miatt ért téged.
A Talmud (Bráchot 16b., lásd még Jeruzsálemi Talmud, Horájot 3:4.) és a Sulchán áruch (Jore déá 377:1.) egyértelműen lefekteti, hogy egy állat elpusztulása után (ott ökör vagy szamár van említve) nem tartjuk a gyász szokásait és a vigasztalás hagyományos formáit se használjuk, hanem egy másik kifejezéssel fejezzük ki együttérzésünket: „Isten pótolja neked a hiányodat!”.
Az állatnak van lelke
Vagyis abból a szempontból foglalkozunk az elpusztult állattal, amennyiben a gazdáját érinti a hiánya. Az emberek halálakor tartott gyász oka, hogy tudjuk: a teste ugyan meghalt, de az isteni lelke a spirituális dimenzióban továbbra is megmarad, létezik. Ezt az önálló entitásként tovább létező lelket tiszteljük meg a gyásszal, a méltatással, megemlékezéssel (Talmud, Szánhedrin 46b.). Azonban az emberrel szemben az állat a halálakor teljesen megszűnik létezni. Mivel minden létező dolognak van isteni éltető ereje, ezért egy állatnak az élete során van „lelke”. A benne élő isteni erő azonban nem marad meg külön entitásként, hanem visszatér a forrásához és az istenség részeként létezik tovább (lásd Midrás Kohelet rábá 3:18.; Szöádjá gáon: Háemunot vödéot 3:10:3.; Maimonidész: A megtérés szabályai 8:1., A tévelygők útmutatója 3:17.; Igrot kodes Ádmor MáHáRáS 54. fejezet). Így vallásilag, spirituális szempontból nincs kit gyászolni, nincs kiről megemlékezni, mert már csak a mi nosztalgikus emlékeinkben marad fenn. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy az ember ne lehetne szomorú, ne élhetné meg fájdalommal ezt a veszteséget, azonban a hagyományos gyász motívumait nem használjuk.
A Talmud szerint nem illik gyászolni
A Talmud (uo.) hangsúlyozza, hogy nemcsak nem kötelező gyászolni, hanem nem is illik. A Talmud valószínűleg azt akarja hangsúlyozni, hogy tegyünk egyértelmű különbséget ember és állat között, kihangsúlyozva, hogy az ember magasabb spirituális szinten van az állathoz képest, így sokkal inkább kell igyekezni segíteni az embereket és jól bánni velük.
Kádist nem mondunk, de jó cselekedetet végezhetünk
Kérdés: Az elpusztult macskánk után mondhatunk-e Gyászolók kádisát, ha a család részeként tekintettünk rá életében?
Válasz: A fentiek alapján egyértelmű, hogy az elhalt kedvencekért nem mondjuk el a Gyászolók kádisát, mert annak az a célja, hogy segítsük az elhunyt lelkét abban, hogy a túlvilágban magasabb szintre emelkedjen (lásd Niré Gávriél – Ávélut 2. kötet Bevezető a 40. fejezethez) – egy elpusztul állat esetében ilyen túlvilágon továbbélő lélek nincs. Ahogy a gyász hagyományaira, úgy a kádisra is igaz, hogy nemcsak nem kötelező, de nem is illendő elmondani állatokért a kádist.
Azonban plusz jó cselekedetet tenni, pl. adakozni a kisállat elvesztésekor szabad, mert minden jó cselekedet önmagában értékes, különösen, ha az ember fájdalmát is enyhíti.
Oberlander Báruch
Kattintson ide, ha hozzá kíván szólni a Facebookon! További cikkeinket is megtalálja Facebook-oldalunkon.