Dr. Turcsányi Gabriella hosszú ideje áll készenlétben, hogy mentőorvosként segítse Budapesten a bajba jutottakat. A zsidó tematikájú és izraeli filmek magyarországi seregszemléjén, a Zsifin bemutatott film kapcsán írt véleménye különleges nézőpontból vizsgálja a világ egyetlen, kizárólag haszid nőkből álló mentőalakulatának kihívásait. 

Az idei ZSIFI programjában a számtalan tényleg zseniális alkotás mellett volt egy dokumentumfilm, amely a szakmai érdeklődésemet is felkeltette. Igen, természetesen mentésről van szó, méghozzá annak is egy nagyon speciális szeletéről.

A film a Borough Parkban játszódik, a helyszín maga is különleges szerepet játszik a vallásos zsidók körében. Nőkről szól, vallásos nőkről, akik nem is akarnak mások lenni. Csak egy kicsit mégis többet szeretnének: például azt, hogy ne férfiak vegyék körül őket egy szülésnél vagy sérülésnél, hanem nők.

Egy mentőszolgálat, amely kizárólag haszid nőkből áll 

Nem csak a betegségekkel kell megküzdeniük.

A kizárólag férfi mentősökből álló Hatzalah szervezet évtizedek óta végzi munkáját többek között Brooklynban. A szervezet a vallásos zsidó közösséget szolgálja. A vallásos közösségekben férfiak és nők elkülönülnek egymástól, még csak meg sem érintik egymást, ám sürgősségi helyzetekben megengedett, hogy egy férfi megérintsen egy nőt. Ezzel együtt érthető, ha sok nő inkább női segítőket szeretne maga körül látni ezekben a helyzetekben.

Paula Eiselt, az ortodox közösségből származó filmrendező dokumentumfilmet készített arról, hogyan hoz létre egy vallásos asszony kizárólag nőkből álló mentőegységet. A négy év munkájaként létrejött, 93Qeen című film New York és Los Angeles után sok más helyszínen is bemutatkozott az elmúlt években.

A női egység mozgatórugója az a Borough Park-i születésű bírónő, Rachel „Ruchie” Freier, akiről már többször írtunk. Lelkes nőket gyűjtött maga köré, hogy beindíthassa szervezetét, mely – nem meglepő módon – meglehetősen nagy ellenállásba ütközött a közösségen belül, és összeütközésbe került a Hatzalah-val, valamint annak támogatóival. Az ellenzők odáig mennek, hogy bojkottal fenyegetik az asszonyokat kiképző kórházat, és bántó üzeneteket terjesztenek a közösségi médiában.

Ám Ruchie Freier határozott egyéniségével és erejével képes tartani a lelket a nőkben. Az egységet „Ezras Nashim”-nak nevezik, ez egyrészt azt jelenti, hogy a nők segítése, másrészt pedig a nők számára fenntartott helyet jelöli a zsinagógai térben. „A legrosszabb, ha azt mondják nekem, hogy valamit nem tudok megtenni, mert én nő vagyok, vallásos nő” – mondja a bírónő, aki szigorúan vezeti a szervezetet, és nem riad meg attól, ha egyes jelentkezők kilépnek, mert nem felelnek meg az általa felállított szabályrendszernek. Például annak, hogy kizárólag férjezett asszonyok lehetnek tagok. „Rengeteg olyan kérdés van, ami előkerül egy házasságban, és megfelelő mértékű érettséget biztosítanak az ember számára” – indokolja a döntést.

2015-ben az Ezras Nashim nyerte New Yorkban az év Életet Támogató Ügynöksége díjat, és 2016-ban Freiert megválasztották az Egyesült Államok történetének első hászid női bírójának. Eiselt így nyilatkozik a filmjéről: „büszke hászid nők története, akik saját közösségük status quóját kérdőjelezik meg, és nem fogadják el, hogy az elsöprő erejű patriarchátus nemet mondjon nekik”.

Ruchie Freier, az Ezras Nasim nevű „női önkéntes mentőszolgálat” megálmodója, létrehozója, mindenképpen kilóg egy kicsit ebből a közegből, hiszen annak ellenére, hogy a vallásos nők mindennapjait éli, civil szakmája is van, nem is könnyű. Ügyvédként is a határokat feszegeti. Mentőszolgálatával pedig nemcsak a kívülállók, hanem saját közösségének férfitagjai között is szerzett ellenségeket. A haszid közösségen belül eddig is létezett már önkéntes mentőszolgálat (ugyanúgy, ahogy Izraelben, illetve más vallásosok által lakott környékeken), természetesen csak férfiakból. Nők nem kerülhettek be eddig ebbe a közegbe, nem hitték el, hogy alkalmasak lesznek a feladat ellátására. Hiszen a szakmai tudáson felül a mentés kőkemény fizikai munka is. Első lépésként meg kellett szerezni a megfelelő szaktudást, összeszedni a felszerelést – és meggyőzni nemcsak a férfiakat, hanem nőtársaikat is, hogy működni fog. Azt hiszem, nem lövöm le a poént, ha elmondom, hála Freier karizmatikus egyéniségének ez sikerült.

Viszont innentől elszakadnék kicsit a filmismertetéstől, mert elég sok gondolatot vetett fel bennem, a mai magyar valóságra is vonatkoztatva. Amerikában, Izraelben és a világ nagyon sok egyéb részén az átlagembernek nem okoz meglepetést, ha egy mentőegység tagjaként nők vonulnak ki hozzá. Megvizsgálják, ellátják, kórházba viszik. Szükség esetén megfogják a hordágyat vagy birkóznak a részeggel. Pont, mint férfitársaik. Magyarországon ez egy picit másképp volt mostanáig, pedig – és ezzel sem mondok, azt hiszem, újat – igen messze vagyunk a Boro Parkban lakó vallásos közösségtől. Néhány éve döbbenetet okozott a Mentőszolgálaton belül és kívül az első női mentőápolók megjelenése. Nem is igazán értem, miért, hiszen kórházi környezetben a férfi ápolók számítanak ritkának, mint a fehér holló, holott a betegek testsúlya nem változik meg varázsütésre, amikor a hordágyról a kórházi ágyra kerülnek. És még pár évnek el kellett telnie, mire megjelent az első olyan mentőegység, ahol a kormány mellett is nő ül. Szóval hogy is van ez?

Mintha sokkal közelebb lenne mentalitásban Magyarország és Borough Park, mint bárki gondolná.

Közel 30 éve ülök mentőautón, elméletben a szaktudásomra van ott szükség. Gyakorlatban fogtam már a hordágy végét, lógott rajtam 3 táska, defibrillátor, oxigénpalack, miközben eleinte alulról súroltam az 50 kilót. Semmivel nem érzem magam gyengébbnek, mint egy 50 kilós, 160 centis férfi. Arról nem is beszélve, hogy számtalanszor láttam, mennyivel komfortosabban érzik magukat a női betegek egy női orvos/ápoló kezei között. Csak tessék belegondolni….

Szóval a magam részéről Ruchie Freier mellett vagyok teljes mellszélességgel. Igen, szükség van nőkre a mentésben. Azt nem mondom, hogy a történet ennyivel elintézhető, hiszen egy átlagos város átlagos mentőszolgálatánál a betegnek legtöbbször nincs választási lehetősége, hogy nő vagy férfi vonuljon ki hozzá. De még ebben az átlagos városban az átlagos mentőszolgálat irányítói is kerülnek olyan helyzetbe, hogy „válogatnak”, és megkeresik azt a mentőegységet, aminek legalább egy női tagja van.

Egyetlen dologban nem ismerek viszont pardont. Akár nő, akár férfi, aki felül egy mentőautóra ellátóként, annak megfelelő szakmai tudással és gyakorlattal kell rendelkeznie. És ez az, amiről nem győzött meg a film teljesen. Nem azért, mert nem tanulták meg a leckét, hanem azért, mert a létezésért folytatott harc közben, férfiaktól szegregáltan nem igazán volt lehetőségük a megfelelő rutint megszerezni az első éles kivonulás előtt.

Sajnos ez általában minden, önkéntesen szerveződő egészségügyi ellátó szervezetnél gondot okoz, itt pedig a sajátos körülmények még fel is erősítették ezt. Arról, hogy a férfiak által működtetett Hatzolah tagjainak a lelkesedésen kívül mekkora a szakmai tudása, rutinja, nem tudok nyilatkozni, és ez nem is ennek a cikknek a tárgya.

Zárszóként, mindenféle kommentár nélkül, még néhány adalék a film utóéletéről: eredetileg 2014-ben alapították meg az Ezras Nashim mentőszolgálatot, erről szól a bevezetőben említett film. Most, 2019-ben még mindig nincs engedélyük kéklámpa- és hangjelzéshasználatra, így természetesen a kiérkezési idejük is lassabb, mint a férfi önkéntesek által üzemeltetett Hatzolah-é. A legutolsó, 2019 novemberében történt szavazáson többek között ezt is érvként hozták fel, miért nem kellene megadni számukra az engedélyt, miért nincs szükség egy „párhuzamos mentőszolgálatra”, és természetesen nem is kapták meg. Róka fogta csuka….

Megjelent: Egység Magazin 30. évfolyam 126. szám – 2020. január 1.