Volt idő, amikor a mai Óbudán élt a környék legnagyobb zsidó közössége, melynek élén híres rabbik álltak. Hogyan éltek és kik volt az óbudai zsidók? – erre a kérdésre keresi a választ Hrotkó Larissza írása
Rövid bevezetés
Az első óbudai zsidó telepest Jakab Löbnek hívták, aki 1712-ben telepedett le Zichy-család birtokán1. Az 1727. augusztusi népességi összeírás már 24 óbudai zsidó családot sorol fel2. Néhány zavaró esemény ellenére (Zichy Ferenc 1727-ben romboltatta le az első zsidó imaházat családi viszályok hevében) a zsidó közösség többé-kevésbé ütemesen fejlődött. 1732-ben a zsidók szerződést is kötöttek az óbudai hatósággal az új imaház építéséről.3 1752-ben 59 zsidó családot írtak össze Óbudán. Ekkor jelent meg a jegyzékben Abeles, Hollitscher, Koppel, Mandl, Tauss, Trebitsch, Nikolsburger neve.
Az óbudai zsidók legkorábbi adókimutatásai az 1780-as évekből származnak.4 Német nyelvű, kézzel írt lapokon a nevek és a megfizetett adó mértéke olvasható: Juda Boskovitz, 1781–92: f810. 1792. október végétől hátralékban volt5. Nathan David, 1790-1792: f557, Juval (családi neve olvashatatlan) 1791–1792: f319. A 18. század végétől morvai Boskovitz család erősítette az óbudai zsidóság gazdaságát és hírnevét.
Az óbudai zsidó nemesség
Hirschl Boskovitz (Boschkowitz vagy Boschkovith) a 18. század végén egy kékfestő üzemet alapított Óbudán. Üzletei Pesten, Debrecenben, Aradon, Szegeden és Nagyváradon voltak.6 Simon, Hirschl legidősebb fia rőfösáru-nagykereskedőként önállósította magát. A legnagyobb adófizető volt a kereskedők között a maga korában. Simon és családja óbudai lakosként és kereskedőként védelmet kaptak az uraságtól („Schutzjude” státuszt) és Óbudán maradtak, de Löbl József, Simon legidősebb fia Pesten tűrt státusszal is rendelkezett, több lakása, sőt saját pesti háza is volt. A század közepén Bécsbe helyezte át üzleteit, majd 1848 után be is szüntette a pesti érdekeltségét.7 A Boskovitz család óbudai történetét az 1809–1834-es óbudai jegyzőkönyvekből ismerhetjük meg részletesen8. Boskovitz Simon hosszú éveken át a közösség bírája volt. 1826-tól kezdődően Simon gyakrabban hiányzott az ülésekről, mert betegeskedett. 1828. december 8-án először jelent meg a jegyzőkönyvben Joseph Löbl Boskovitz neve, aki ugyancsak bíróként foglalja el apja helyét a közösségben. Simon Boskovitz haláláról az 1829. decemberi jegyzőkönyvekből értesülünk, amelyek a hagyatéki eljárásról, illetve Regina Boskovitz (zsidó néven Ráhel) asszony és gyermekei közötti vagyonmegosztásról szólnak.
A hagyatéki eljárásról készült, december 6-9-i jegyzőkönyveket már Joseph Löbl Boskovitz bíró írta alá. A vagyont Regina (Ráhel) asszony, Joseph Löbl és Emannuel Boskovitz fiútestvérek, valamint nővérük – Schendel-Charlotta – között osztották fel. A végrendelet a közadakozást is tartalmazta, például a „Talmud-Tóra” iskolára Simon évi 80 fl-t (avagy guldent) hagyott. A hagyatéki ren-
dezésről készült jegyzőkönyv néhány további részlete jó példát szolgáltat a vagyonos zsidók anyagi helyzetéről. A Simon Boskovitz által hátrahagyott 60.760 gulden és 26.000 konvertibilis pénzérmet kitevő összegre Joseph Löbl és testvére, Emannuel Boskovicz váltót állított ki Ráhel asszony rendelvényére. A hátrahagyott pénzből a fiútestvérek 65.000 gulden összegre szóló váltót állítottak ki Schendel (Charlotta) nevű hajadon nővérükre. Anyjuk részére a Boskovitz testvérek egy összeget letétbe helyeztek, amelyből évente átalányként 6000 guldent folyósítottak neki. Ráhel asszony és fiai között egy szerződés jött létre az özvegy ellátásáról. Az ötödik pont alatt szerepel egy megegyezés Ráhel asszony és Emannuel nevű fia között az asszony lakásának ügyében.
Apjától eltérően Joseph Löbl nem minden közösségi tanácskozáson jelent meg. Az 1830. márciusi ülésen sem volt ott, de áprilisban ismét visszatért, a májusi és júliusi ülésről viszont hiányzott. A bécsi és pesti üzletei akadályozhatták az óbudai tevékenységét, amelyet még sem adott fel, hiszen december 26-i restaurációra (újraválasztásra) is benevezett. Ez Boskovitz üzleti érdekeltségével magyarázható, ugyanis a vagyonát még nem helyezte ki teljesen Bécsbe.
Az 1831. évi nagy kolerajárvány idején Boskovits Löbl József az óbudai zsidó közösségnek 300 forintot, a beteg katonáknak 100, a keresztény kórháznak 200 forintot adományozott rögtön a járvány kitörésekor. Az 1833. évi restaurációs listán Joseph Löbl már nem szerepelt, helyét ifjú Hirschl Boskovitz vette át.
Joseph Löbl Boskovitz további óbudai életéről nincs adatunk. A pesti zsidó anyakönyvi bejegyzések alapján Joseph Boskovitz 1840-ben Pesten, a József tér 148. szám alatt lakott családjával. A Sterberegister9 XXXVI. fólióján szerepel David, Joseph Boskowitz fia Óbudáról, aki 19 évesen halt meg. Az anyja nevét nem írták be, ami a korai anyakönyvekben elég gyakori volt.
Amint más forrásokból10 tudunk, Joseph Löbl Boskovitz idővel Bécsbe helyezte át üzleti és magán székhelyét. Boskovitz nem támogatta a magyar függetlenségi harcot, ezért 1850-ben hűségi kitüntetésért folyamodott. Az igazsághoz tartozik azonban, hogy 32.000 koronával hozzájárult a szabadságharc után kirótt hadisarc kifizetéséhez. 1857-ben Boskovitz bécsi üzlete csődbe ment.11
Joseph Löblön kívül az újraválasztottak névsorában Abraham Bobelle és Bernhard Hirsch szerepeltek „küldöttként”, akik ezt a tisztséget a néhai Simon Boskovitz idején is betöltötték. Évek óta nem (vagy csak kis mértékben) változott a helyettes testületi tagok listája. A közösség gyámja Nathan Abeles volt, aki 24 vagyon felett őrködött a közösség megbízásából. A tisztségviselők között voltak még a zsinagógai elöljárók is, amiből láthatjuk, hogy az 1848 előtt a zsidó közösség elsősorban önálló adminisztratív egységként működött. Teljesen autonóm a közösség mégsem volt. Hiszen minden elnökségi és közösségi ülésen, valamint tisztújításkor megfigyelőként és a központi hatalom végrehajtójaként jelen voltak a nem zsidó hatóság képviselői.
Női történetek
Azt, hogy a nők nemcsak családtagok, de a közösség tagjai is voltak, a peres ügyek leírásából világosan láthatjuk. Gyakorta a nők éppen a zsinagógai ülések miatt fordultak a közösség bírájához. Nem véletlenül, mert ezek nagy értéket képeztek anno.
1824. augusztus 15-én az óbudai közösség elöljárósága írásban rögzítette, hogy Eszter Teltsch ismételten kérte az 1821. évi beadványának mielőbb. i kivizsgálását. Az ügy az örökös zsinagógai ülés (női karzat 163. számú széke) körül forgott, amelyet az asszony édesapjától, Löbl Granertól kapott nászajándékba. Az ülés már 39 (egy másik levélben 50) éve a család, illetve Eszter birtokában volt. Joseph Gran és Jacob Gran, akik Josif Granichstetter, Eszter bátyjának fiai voltak, vitatták Eszter Telsch jogát az ülésre. Minden érintett fél előadta az indoklását12, majd egy közjegyzőt bíztak meg az ügy formai rögzítésére.
Később Eszter Teltsch azzal pótolta vallomását, hogy az ülést 1779-ben házassági ajándékként kapta meg apjától, aki tekintélyes örökséget hagyott gyermekeire. Amikor Eszter fiútestvére Simon fiai apjuk halála után egymás között osztották örökségüket, Eszter zsinagógai helyét is bele akarták vonni az osztozkodásba. Sajnálatos módon az ülést, ugyanis, egyetlen végrendelet sem említette.
Végül Eszter megtalálta apja egyik levelét, amelyet nem is 1779-ben, hanem 1773-ban írt. A levél nemcsak az ajándékozás tényét rögzítette, de azt is, hogy a testvéreknek 2400 forintot kellett volna Eszter részére kifizetni, amit soha meg nem tettek. A testvérek fiaitól pedig olyan válasz érkezett, hogy a 163. női zsinagógai ülés után járó összeget a családfő halála után azért nem osztották szét Simon, Aberl, Hirsch és Jacob között, mert ezt tartalék családi vagyonként akarták kezelni arra az esetre, ha valamelyik családtag megszorul.
Egyébként a férfisorban is volt egy (266. számú) ülés, amelynek értékét a család ugyanilyen okból nem osztotta szét. Eszternek az ülést csak könyörületből engedték át eddig, és nem azért, mert valóban az övé lett volna.
A bíróság mégis Eszternek ítélte oda az ülést, amiről egy megfelelő okmány is készült. Óbudán 1824-ben még egy hasonló történetet jegyeztek fel a zsinagógai ülések kapcsán. Október 24-én Rebeka, Jesaja Simon-Fleischer leánya Seckel Saintek nagyapja és Jocheved nagyanyja örököseként jelent meg a bíróságon. Nagyapja már 1788-ban, nagyanyja pedig 1814-ben halt meg. Nászajándékként (Morgengabe) a nagyanya egy zsinagógai ülést kapott a nagy zsinagógában, amelyet Rebeka most magának követelt.
Az óbudai zsinagógai ülések körüli viták több dologra engednek következtetni. Mindenekelőtt ezek a viták tanúskodnak a Nepauer Máté által 1767-69-ben épített és hamarosan lebontott zsinagógáról, sőt arról is, hogy ezen a helyen még korábban is állhatott egy nagyobb imaház. Ezt az 1737. szeptember 29-i adás-vételi szerződés is igazolja, amely az óbudai zsinagóga építési telkére vonatkozott13. Ugyanakkor a fenti bírósági ügyek azt is mutatják, hogy 1824-ben már állt az új zsinagóga, amelynek építése a közösségnek rengeteg pénzbe került. A becsült összeg 130012.36 bécsi értékű forintot tett ki.14
A zsinagógai ülések tehát még nagyobb értéket jelentettek ebben az új épületben, mint általában. Ezt Franz Schams is megemlítette, aki vagy tíz oldalon keresztül dicsőítette a pompás óbudai zsinagógát és dicsérte az óbudai zsidók üzleti ügyességét.15 A zsinagóga fenntartását, illetve a melletti lévő kórház működtetését a zsinagógai ülések eladásából fedezték. A licitálás során több ezer guldent is kínáltak egy-egy székért, ami szép összeget hozott a közösségnek.
Nevekkel tölteni fel
Jelen írásommal nem törekedtem az óbudai zsidó közösség teljes történetének bemutatására. A célom − a történelminek nevezett régi épületek „megtöltése” zsidó nevekkel és emberekkel. Főleg az olyan emberek neveivel, akik a történeti könyvekben nem is fordulnak elő.
Most már talán másként tekintenek a régi épületekre és a zsinagógát körülvevő utcákra, ahol egykor jártak Boskovitzék, Eszterek, Rebekák és még sok-sok egyelőre névtelen zsidó, akit még meg kell nevezni. Hiszen az igazi zsidó történetet ezek az emberek „csinálták”.
1 Büchler, 1901.270-328; 2 uo.; 3 Helytörténeti füzetek, 2002.32; 4 BFL V6/XV.20.36-1.2434-2435; 5 f143, ill. 318; 6 Bácskai Vera 1989.91; 7 Bácskai 1989.95; 8 BFL V6/20. 2434-3726; 9 halotti anyakönyv: BFL Izr 423/41; 10 pl. Bácskai Vera, A vállalkozók előfutárai, Bp. 1989; 11 Bácskai Vera 1989. 95; 12 Óbuda V/5, 44; 13 MZSO III. 753/462. sz. bejegyzés; 14 Parczel 1901. 4-5.; 15 Schams 1822. 641-646, Bácskai Vera 1971. 90
Megjelent: Egység Magazin 31. évfolyam 144. szám – 2021. július 1.