Miközben az oroszok hétfőn megújították a támadást Harkivban, Katerina (28, minőségbiztosítási mérnök), Yevhen (27, programozó) és Ludmila (54, jógaoktató) úgy határoztak, hogy elhagyják a várost és egyelőre Lvivbe mennek barátaikhoz. Útjuk öt napot vett igénybe. Azt tervezik, addig maradnak, amíg el nem döntik, hogy hova tovább – ha egyáltalán innen elindulnak valamerre. Néhány rokonuk azonban aggasztó módon Harkivban maradt – derül ki Eldad Beck tudósításából, amely az Israel Hayom oldalán jelent meg.

„Nem tudták, mi a veszélyesebb – maradni, vagy menni” – mondja Katarina könnyeivel küzdve. „Néha sikerül őket telefonon elérni, és úgy tűnik, jól vannak”

– teszi hozzá.

 „Az oroszok két oldalról körbevették a várost”. „A lakásom ablakaiból lehetett látni, ahogy a bombázás egyre közeledik a városhoz, így az egyik szünetben úgy döntöttünk, inkább elmenekülünk”

– magyarázta Ludmila.

„A robbanások olyan erősek voltak, hogy napokig hallottam őket. A helyzet szörnyű, egyszerűen borzalmas” – tette hozzá Yevhen.

A harmincas éveiben járó Jelena egy Lviv központjában lévő ház előtt áll, nyolcéves kisfia kezét fogja, körülötte csomagok, takarók és ruhakupacok, amelyeket az autójából vesz elő. 

„Két napja hagytuk el Kijevet. Nem a forgalom tartott fel minket, hanem hogy az út mentén lévő benzinkutakon már nem volt üzemanyag, csak Lviv körzetben lehetett még benzinhez jutni, így környező emberektől próbáltunk egy kicsit kérni. Szörnyű a helyzet. Nővérem itt [Lembergben] él. A legkisebb lányom Lengyelországban van. Hallottunk a hosszú várakozásról a határátkelőnél. Szerettünk volna átmenni Lengyelországba, hogy nagyobb biztonságban legyünk, de ez nem könnyű. Soha nem gondoltuk volna, hogy ilyen helyzetbe kerülünk”

– mondja Jelena.

A 32 éves Lisiy és a 38 éves Katya mindketten a kijevi repülőtéren dolgoznak, és a közelben laknak. Hétfő este, másfél napos út után, kisgyermekeikkel együtt érkeztek meg Lvivbe. Mindkét férjük önként jelentkezett harcolni „gyermekeik jövőjéért”.

„A nagymamák hátramaradtak, annak ellenére, hogy az orosz erők egyre közelebb kerültek, mert a krumpliszezon épp most kezdődött, és háború ide vagy oda, nem akartak lemaradni róla”

– mondják.

Lviv, Nyugat-Ukrajna legnagyobb városa, az átélt pokol után egyfajta normális érzetet ad az ideérkező menekülteknek. Az időnkénti szirénázások ellenére a várost még nem érte támadás. A háború szele mégis érezhető. A boltok és üzletek többsége zárva van, kivéve a szupermarketeket, italboltokat, gyógyszertárakat és néhány bankot. A legtöbb ATM teljesen kifogyott a készpénzből. Ahol még lehet kivenni, ott pedig hosszú sorok állnak.

A helyiek és az újonnan érkezettek egyaránt teli zacskókban cipelik az élelmiszert és a vizes palackokat. A viszonylagos nyugalom keveredik azzal a nehéz érzéssel, hogy mindennek bármelyik percben vége szakadhat. 

„Nem tudjuk, mi fog történni” – mondja Igod, kijevi televíziós műsorvezető, aki a televízió stábjával Lvivbe települt át.

„Azzal az érzéssel hagytam el kijevi otthonomat, hogy nem tudom, valaha is visszamehetek-e. Borzalmas érzés volt. Senki sem gondolta, hogy az oroszok támadni fognak. Még csütörtök reggel sem, a háború első napján. Nem világos, hogy Putyin mit gondol, és mennyire komoly a nukleáris fegyver bevetésével való fenyegetőzése. Nem tudjuk, mit hoz számunkra a nap”

– mondja Igod.

Max és Roman, két 17 éves lvivi fiatal srác, még középiskolások. Frusztrálja őket, hogy túl fiatalok csatlakozni a háborúhoz. Még a polgári védelem sem alkalmazná őket, pedig nagyon szeretnének hazájukért harcolni. Valószínűsítik, hogy a harcok a következő napokban elcsitulnak, vagy a „béketárgyalásoknak” köszönhetően, vagy azért, mert Putyin ledob egy atombombát.

„Tényleg képes lenne ilyesmire?”

– kérdezte Eldad Beck, az Israel Hayom tudósítója.

„Igen, őrült”

– mondják teljes bizonyossággal a fiúk.

 

Borítókép: @TUMInitiative, Twitter