Családom a moldovai Kisinyevben élt, ott születtem 1946-ban. Bár a zsidó vallás gyakorlása tilos volt, a szüleim mindent megtettek, hogy megtanítsanak minket az alef-bétre és belénk neveljék Izrael földjének szeretetét. Ahogy tudtuk, igyekeztünk megülni a zsidó ünnepeket is.
Egy zsidó család a Szovjetunióban
Másodikos voltam, amikor apámat letartóztatták: minden vagyonát elkobozták és tíz év börtönre ítélték. Bár nincstelenek voltunk, mégis ragaszkodtunk a reményeinkhez és az álmainkhoz.
Végül 1972-ben engedélyt kaptunk a kivándorlásra: férjemmel és fiunkkal, Jicchákkal Izraelbe emigráltunk, majd 1975-ben az Egyesült Államokba költöztünk.
Nem sokkal megérkezésünk után a férjem levelet írt a Rebbének. Ahhoz kérte az áldását, hogy a család többi tagja is elhagyhassa a Szovjetuniót. Válaszul egy rövid üzenetet kaptunk, melyben az állt, hogy rövid időn belül újra együtt leszünk a családunkkal. Pontosan ez történt, mind az én családom, mind a férjem családja el tudta hagyni Oroszországot.
A váratlan telefonbeszélgetés
Miután édesanyám megérkezett, harmadik stádiumú petefészekrákot diagnosztizáltak nála. Mivel nem tudtam magára hagyni, részmunkaidős munkát kerestem. Így kerültem kapcsolatba Kugel asszonnyal, akinek kellett valaki heti néhány óra adminisztratív munkára. Rajta keresztül találkoztam Chájá Muska rebecennel.
Egy nap éppen Kugelék házában dolgoztam, amikor felvettem a telefont.
– „Ki beszél?” – kérdezte egy kedves hang oroszul.
– „Rita vagyok” – feleltem.
– „Freeda nincs itthon. Átadhatok egy üzenetet?”
– „Igen, de később. Előbb meséljen magáról. Honnan jött? Mi a háttere?”
Megkérdeztem: „Szabad tudnom, hogy kivel beszélek?” A rebecen bemutatkozott, és amikor meghallottam, hogy ki ő, egy pillanatra teljesen elnémultam.
Végül több mint húsz percig beszélgettünk, többnyire oroszul. Kérdezett a családomról, a munkámról, arról, hogyan jutottunk ki Oroszországból, vannak-e rokonaink, akik kivándorlásra várnak. Meséltem neki a két fiamról és édesanyámról. A rebecen többet akart tudni. Hogy érzi magát édesanyám? Melyik kórházban kezelik? Van-e bármi, amiben segíthetne? „Mindig számíthat a közösségünkre. Azért vagyunk, hogy segítsünk az embereknek” – mondta. Minden szavából éreztem a törődést és a szeretetet. Aztán hozzátette: „És ami az édesanyját illeti: most ugyan beteg, de nagyon hosszú életet fog élni.” […] Mielőtt befejeztük volna a beszélgetést, áldást kértem tőle a családom számára, hogy megtaláljuk a helyünket ebben az új országban. Mindannyiunkat jó egészséggel, sikerrel, és azzal áldott meg, hogy „minden rendben lesz veled és a gyermekeiddel”.
A rebecen csodája
Miután letettem a telefont, le kellett ülnöm, hogy feldolgozzam mindezt. Amikor később hazamentem, anyám megjegyezte: „Rita, ragyogsz! Mi történt?” Elmeséltem neki a telefonbeszélgetést, és azt is, amit a rebecen róla mondott. Olyan volt a számomra, mint egy mentőöv.
1977-ben a rákkutatás még nem tartott ott, ahol ma, és az orvosok nem titkolták, hogy nem tudnak túl sokat tenni. Én azonban belekapaszkodtam a rebecen nyújtotta mentőövbe, és édesanyám végül még huszonnégy évig élt. Csoda volt, hogy legyőzte a rákot.
Az Örökkévaló ajándékának tekintem, hogy beszélhettem a rebecennel. Szeretetet, törődést és védelmet kaptam tőle.
Rita Milstein
Kattintson ide, ha hozzá kíván szólni a Facebookon! További cikkeinket is megtalálja Facebook-oldalunkon.