Interjú Seres Lászlóval új kisregényérõl, a Láger sztornóról. A cikk az Egység Magazinban jelent meg. 

Nemrég újra a kezembe került Merle-től a Mesterségem a halál, és ahogy átlapoztam a regényt, megrémített (nem először), ahogy az egyes szám első személyű szöveg valami morbid módon hozzákapcsolt a főszereplőhöz.

Amikor kinyitottam Seres László Láger sztornó című kisregényét, valami hasonló kapcsolódás jött létre köztem mint olvasó és a főszereplő mint elbeszélő között. Csakhogy ez a kapcsolat maga a természetesség hiszen – Kiplinget idézve – egy vérből valók vagyunk. Én ugyan már a harmadik generációja vagyok a holokauszttúlélőknek, míg a regény főhőse a másodgeneráció traumáit dolgozza fel, ám – ha a regény alapvetése a transzgenerációs traumákról helyes –, tulajdonképpen nincs nagy különbség a belénk kódolt reakciókban.

– A regény nagyon sok mondata volt ismerős: vagy a saját gondolataim vagy barátaim, rokonaim nekem mondott mondatai köszöntek vissza. Lehetséges, hogy annyira közös a traumánk, hogy ugyanúgy is fogalmazzuk meg?

– Sok ismerősöm keresett meg azzal, hogy olyan ez a regény, mintha helyettük írtam volna meg a tapasztalataikat. Nekem a szüleim voltak a túlélők, még ha az anyukám nem is volt táborban, mint a főszereplőm anyja, de itt voltak a pesti gettóban, nem kell részleteznem, miken mentek keresztül. A szakértők azt mondják, hogy azok, akikkel megtörtént a trauma, azt átörökíthetik, akár több generációra is. Így nemcsak az én generációm érintett ebben, hanem következő generációk is. Egy szakértő azt írta, hogy hét generációig hathat ez a trauma, amibe jobb bele sem gondolni. Az egészen biztos, hogy egy-két generációban nagyon erős nyomot hagyott.

Mennyire önéletrajz a Láger sztornó? Mennyire vagy te András?

– Részben önéletrajzi, részben valós, de nem a családomon belüli élményeket sűrítettem egy szereplőbe. A regénybeli anya nagy részben az én anyukám, de ő nem volt táborban, az a része egy ismerősöm anyukájának a története, akit Ausztriába vittek az utolsó vonattal. András, a főszereplő tagadhatatlanul az én világlátásommal rendelkezik, az én szorongásaimat próbáltam belesűríteni. Mivel régóta hordozom magamban ezt a történetet, nagyon sok beszélgetés tapasztalata szűrődik le benne.

– Ebben tulajdonképpen visszaköszön, hogy ez egy közös traumánk és közös a feldolgozásunk. Egybe vagyunk gyúrva mindannyian.

– Igen, amikor a ’80-as évek végén egyetemre jártam, akkor felfedezés­értékű dolog volt másokban megtalálni, nem csak azt, hogy szintén zsidók, hanem hogy a családok nagyon hasonlókon mentek keresztül. Felbukkantak olyan kulcsszavak, amelyekről azt hittem, csak a mi családunkban jelentenek valamit. A téglagyár volt az egyik ilyen visszaköszönő fogalom, a menetelés, a csomagolás egy alapvető motívum volt ezekben. Gyerekkoromban halálként éltem meg az elszakadást, a búcsút, elköszönést és lassan fölfedeztem, hogy ez sokakat érintett.

– A könyvnek egy része nem a holokauszttal foglalkozik, hanem a rendszerváltás előtti időszakkal, az ott szerzett traumákkal. Olvasás közben felmerült bennem, hogy tekinthetünk-e valamit holokausztregénynek, amikor a cselekmény ilyen messze van már a Soától időben, és amikor annyi más rétege is van a történetnek.

– Az én szempontomból lényegében mindegy, hogy belefér-e a holokausztregény kategóriába mindaz, amit próbáltam megírni. A ’70-es, ’80-as évek nem elsősorban a társadalomkritika miatt volt fontos a könyvben, hanem mert akkor zajlottak le ezek a családi feldolgozások, beszélgetések. Itt gyökerezik a főhősnek a mondhatni skizofrén lét­állapota, ami abból a kettősségből ered, hogy a teljes elhallgatás mellett – hiszen az anyja soha nem beszél róla – folyamatosan ott vannak az egyes apró történetek. Az egyik ilyen, hogy a főhős megálmodik egy történetet, egy nagyon hasonló dolgot, mint ami az édesanyjával történt, amikor a nyilasok eltépték a menlevelét. Ezt a halálközeli élményt, a biztonság elvesztését én is megéltem egy álomban.

 

– Ennek az elhallgatásnak része volt sok családban az is, hogy azt se mondták meg a gyerekeknek, hogy zsidók.

– Én nagyon későn tudtam meg, hogy zsidó vagyok. Rengeteg vitám volt ebben az időben a szüleimmel, mert ők feltétlen hívei voltak a Kádár-rendszernek, én pedig nem bírtam megérteni, hogy hogy tudnak bármi ilyet támogatni azok után, amin keresztülmentek. Ahogy a főhős is megkérdezi a szüleit, hogy az rendben van, hogy hálásak vagytok az orosz katonáknak, amiért fölszabadítottak titeket, de miért kell ezt politikailag támogatni? A ’80-as évek második felében, amikor már elég nagy voltam, akkor szembesültem vele, hogy az egy súlyosan antiszemita társadalmi közeg volt. Az sokkal jobban irritált, mint amikor a rendszerváltás után ez a sok mocsok a felszínre került a szélsőjobboldali pártokkal. Akkor azt gondoltam, a demokrácia ezzel jár, hadd mondják. De amikor ez elfedve ment a ’80-as években, az nagyon undorító volt.

– Ez a korszak emlékekként villan föl a könyvben, ahogy sok szó esik az ún. emlékbetörésekről. Mit tud kezdeni a túlélők többedik generációja ezekkel az emlékekkel? Le lehet tenni, fel lehet dolgozni mások traumáit?

– Ez a legnehezebb kérdés, ami túlmutat a könyvön is. Erre a pszichológusok se tudnak feltétlenül megoldást adni. Nem feldolgozható abban az értelemben, hogy aztán tovább lehessen lépni. El kell fogadni, hogy velünk él. Az a kérdés, hogy mit szűrsz le belőle, mit jelent számodra. Miközben írtam a könyvet, egyrészt nagyon jó volt szembenézni mindazzal, ami sok év alatt fölhalmozódott bennem. Másrészt nagyon jó, hogy a lányommal, aki már 16 éves, tudok erről beszélni és látom, hogy benne semmi nincs ezekből a traumákból. Ha iskolai kirándulásra megy, nincs semmi probléma, míg, ha visszagondolok a saját indulásaimra, elköszönni a szüleimtől, pályaudvarra csomaggal megérkezni, ezek dermesztő traumák voltak nekem. Jó látni, hogy a saját gyerekeimben ez már nincs meg.

– Az egyik legerősebb kontraszt a könyvben András magára maradása, ami szemben áll az átöröklött kollektív emlékeivel.

– Andrásban szerintem részben azért van egy ösztönszerű, idézőjeles individualizmus, mert ez jeleníti meg az ő személyes és társadalmi izolációját. Nagyon korán kezdtem politikai témákban aktív lenni. Ha visszagondolok, a fiatalkori lázadásom, az, hogy anarchista voltam, az nagyon szorosan összefügg ezekkel a családi traumákkal. Hogy nem adhatunk nagy teret egy kormánynak, különben megcsinálhat egy ilyet. Bár már nem vagyok anarchista, továbbra is nagyon szkeptikus vagyok mindennel szemben, ami kollektivista. Ezt próbáltam a könyvben is hangsúlyosan megjeleníteni.

– Azon túl, hogy ki akartad adni magadból, kinek írtad a könyvet?

– Először is önzésből írtam, ahogy mondod, magamból akartam kiadni. Nem volt a fejemben célközönség, Nem egy százhuszadik holokauszttörténetet akartam írni. Inkább egy attitűdöt, egy lelki feldolgozásmódot akartam továbbadni.

– Mennyire dolgozható fel ez a történet egy kívülálló számára? Tele van „belső poénokkal”, utalásokkal, amik nagyon távol állhatnak egy nem érintett olvasó tudásától.

– Ezt nem tudom felmérni. Az olvasótábort eleve nagyon leszűkíti, hogy valamilyen szinten érteni kell, miről szól ez a trauma, amiről olvas. Nem egy tömegkönyvet írtam, ez egy elég speciális téma, egy elég szűk szegmense a társadalomnak, aki érintett ebben. Aki kicsit is fogékony erre, az érteni fogja, de valóban van egy belterjessége a dolognak.

– Időben nagyon messze vagyunk már a történtektől. Mennyire érdekel bárkit a többedik generáció traumája, amikor maga az eredeti történés, mondhatni az „őstrauma” is egyre kevesebb embert szólít meg, ahogy ez a könyvben többször is szerepel.

– A nagyon személyes rétege mellett van egy emlékezetpolitikai vonala a regénynek. Engem mérhetetlenül irritál, hogy mivé lett a „soha többé”. És nem csak abból a szempontból, hogy esetleg hozzáadjuk a szomszédunkban lévő háborút… Hanem az elmúlt évtizedekben évről évre lefutnak ezek a holokauszt rituálék. Kiüresedett, sokszor giccses „jóemberkedések”, ahol mindenki elmondja, hogy soha többé, amin ma már bármiféle kirekesztést vagy a klímaválságot értik. A népirtások közé felvesszük az egyéb atrocitásokat, már minden mindennel egyelő, nem szabad a szenvedések hierarchiáját létrehozni. Túlléptünk Auschwitzon. Ez valahol zsidó felelősség is, bezártuk egy lehetséges zsidó identitás páncélszekrényébe, és nem engedünk ehhez hozzáférést. Ez részben legitim, hiszen sok a relativizálás, viszont akkor mire megyünk az Auschwitzról szerzett tudásunkkal? Kertész Imre, amikor még nagyon bizakodó volt, arról írt, hogy a holokauszt átlényegülhet tapasztalati tudássá, kultúrává. Ezt nem nagyon látom, hogy megtörtént volna.

– Pedig úgy kéne lennie, hogy a trauma emléke nemcsak bennünk öröklődik tovább, hanem az elkövetőknek és a passzív nézőknek is tovább kéne örökíteniük a leszármazottaikra.

– Ehhez ezt a bennünket tágan kéne értelmezni, hogy bennünk, európaiakban. Ehhez képest eltelik pár évtized, és Európa közepén végignéztünk két népirtást, Boszniában és Koszovóban. Áttételesen végignéztük, ami Ruandában történt, szóval nem látom azt, hogy Auschwitz emléke bármit megakadályozott volna. Akkor minden hiába volt, ha egy ilyen üres dolog lett belőle. Egy üres skanzen lesz, korábbi rém­álmok helyszíne. A kistábor még nagyjából áll, de a legtöbb, ami Birkenauban volt, nincs meg. Van egy nagy üres tér… ki fogja majd elmondani, hogy ez mit jelent? A katasztrófaturisták igényeihez fog igazodni ez az emlékezetpolitika, Auschwitz egy anti-Disneylanddé válhat, ahova megyünk borzongani. Nem erről kéne szólnia.

– Miről kéne szólnia Auschwitznak?

– Szerintem teljes tévedés, hogy Auschwitz a túlélésről szól. Nyilván az ember boldog, hogy elég sok ember túl tudta élni, de szerintem a diadalmas „az élet él és élni akar, még saját országunk is van” típusú életérzésnek nem ott van a helye. Annak ellenére, hogy nagyon nagy Izrael-rajongó vagyok és boldog vagyok, hogy létezik. Ahogy Kőbányai János fogalmazott, Auschwitzban az a botrány, hogy megtörtént. És ezzel valamit kezdenünk kell, de ez a valami semmiképp nem az életről szól.

– A láger leírásából elképesztően cinikus kép jön le arról, hogy milyen is egy látogatás Auschwitzban. A holokauszt termékcsalád, a szelfiző párocskák, a masírozó kisnácik lennének a mai valóság?

– Ezeknek egy része fikció – tehát valóban lehet könyveket kapni a boltban, de a holokauszt termékcsaládot én találtam ki, hogy érzékeltessem a fogyasztói magatartás megjelenését és az emlékezetpolitika kiüresedését. A ’90-es évek közepén jártam ott, amikor óriási társadalmi vitát indított, hogy a katolikus egyház fakereszteket akart felállítani a bejáratnál. Akkor kiutaztam, és írtam egy riportot erről. Azóta nagyon sokat változott a világ, a médiafelhasználás, megjelentek az okostelefonok, a közösségi média, és ezzel változik a közönség is. Ez természetes. De rengeteg videót, drónfelvételt, Google utcaképeket néztem erről végig, és valóban van egy rettenetes influenszer hatalomátvétel Auschwitzban.

– Az ajánlásba, amit a nekem szánt könyvbe írtál, azt írtad dátum helyett, hogy itt és most. Gyakorlatilag akkor, amikor a könyv megjelent, kitört a háború Ukrajnában. A világ, ahogy mi ismertük, megint felrobbant és megtörtént, amiről azt gondoltuk, hogy nem történhet meg itt és most. Lenne-e valami, amit másként írnál meg most? Valami, ami fontosabbá vált, amire nagyobb hangsúlyt helyeznél?

– Nagyon nehezet kérdeztél, mert amikor írtam a könyvet, akkor híre-hamva sem volt a háborúnak. Van benne egy politikai fikció, ahol megpróbáltam leírni, hogy vajon mi lenne, ha itt, az EU közepén egy szélsőjobboldali kormány Lengyelországban megpróbálná befejezni a holokausztot. Hogy milyen simán átmenne az EU-n… próbáltam ezt szarkasztikusan végigvinni, de mire a könyv kijött, addigra egy reálisan létező borzalom konkrétan megtörténik a szomszédunkban. Dermesztő látni, hogy egy új fasizálódó akarat viszi keresztül magát Európán.

– Amikor megjelent ez a vonal a könyvben, egy pillanatra elgondolkoztam, hogy ez mire utalhat, valamiről lemaradtam? Egy pillanatra a saját tudásomat is megkérdőjeleztem. Ijesztően reális, amitől marad az olvasóban egy feszültség.

– A realitásérzékünk arról szól, hogy mit hiszünk el. Ebben a gondolatkísérletben nem Lengyelország a lényeg, hanem hogy mi tehető meg Európában, és mi nem. Alapvetően nem írnám meg másképpen, csak talán a hatása más ma már ennek a résznek.

– A könyv egyik feszültségét az adja, hogy Auschwitzba be lehet szabadon menni, lehet méregetni a falakat, kipróbálni a kemencét és a végén ki lehet szabadon jönni. De ez tulajdonképpen csak döntés kérdése, hogy szabadon ki lehet-e jönni, és András azt választja, hogy ő bent szeretne maradni. Mit keres odabent?

– András azért megy be oda, mert eggyé akar válni a táborral, mégpedig azért, mert ő eddig is egy lágerben élt. Sőt, többfélében, Auschwitz mindig ott volt mellette, körülötte, annak ellenére, hogy a családtagjai nem Auschwitzban voltak. De a félelmeken, szorongásokon, napi elhallgatásokon, megfogalmazáso­kon, kötődéseken, elszakadási félel­me­ken keresztül eddig is ebben élt.

Azért megy oda, hogy szembenéz­zen vele, ahogy ezt egyébként a pszi­chológusa is mondja neki. A másik, ami miatt odamegy, és ami miatt fontos, hogy oda bezárassa magát, az az, hogy a valódi munkájában tisztábban láthasson. A va­lódi munkája az, hogy keresi Auschwitz nyomait a mában, amik szerinte fönnakadnak ezen az Ausch­witz-szűrőn. Ezek lehetnek népirtások, kegyetlenkedések, és lehetnek félmosolyok, hidegség, cinizmus és közöny. Ezek kellenek a fasizmushoz. Szerepel a könyvben egy náci háborús bűnös, ő mesél a lelki igényről, hogy rend kell hogy legyen. Nekem ez sokkal inkább a fasizmus. Egy Excel táblázat, egy vasúti menetrend.

Nem annyira a nagy érzések, azok egy pogromra jellemzőek, vagy a Kristályéjszakára. De egy ilyet átgondolni, kivitelezni, teljes közigazgatást, vasúti menetrendet kidolgozni – ehhez valami teljesen más dolog kellett, de nem tudtam rájönni, hogy mi. Csak próbálok tapogatózni.

Megjelent: Egység Magazin 32. évfolyam 154. szám – 2022. május 10.