Az alábbi történetet rabbik és holokauszt-túlélők leszármazottja mesélte apjáról. A történet eredetije az aish.com oldalon olvasható.
Tíz nappal azután, hogy édesapám, Chaim Grosz rabbi elhunyt, levelet kaptam egy New Jersey-ben működő katolikus templomtól, melyben díszes papíron arról értesítettek, hogy hamarosan misét mondanak Chaim Grosz lelki üdvéért. Ezen meglehetősen elképedtem, hiszen apám jól ismert haszid rabbi volt, aki 1944 januárjában született Magyarországon Grósz Ármin néven, majd néhány hónappal később Bergen-Belsenbe deportálták, ahol csodával határos módon megélte a felszabadulást 1945 áprilisában. Akkor már másfél éves volt, a súlya azonban nem volt több egy újszülötténél. A szülei és testvérei is túlélték a deportálást, de képtelenek voltak visszatérni egykori otthonukba, ezért inkább a hontalanok táborában várták meg a kivándorlás lehetőségét. Végül az Egyesült Államokban telepedtek le, ahol nagyapám, Naftali Grosz neves rabbivá lett és a híres bodrogkeresztúri rebbe, Steiner Sájele szellemiségét vitte tovább.
Ahogy a többi, Magyarországról érkezett haszid, úgy ő is hosszú, fekete kaftánt és kalapot viselt. Általában a háta mögött összekulcsolt kézzel sétált és igen tiszteletreméltó megjelenése volt. A környéken élő, idős olasz asszonyok közül sokan katolikus papnak hitték, ezért gyakran megpróbáltak kezet csókolni neki. Nagyapám mindent megtett, hogy elkerülje ezeket a szituációkat, még az öltözetét is megváltoztatta. Bele sem merek gondolni, hogy mit szólt volna, ha meglátja a fia lelki üdvéért szóló mise meghívóját…
Engem is felkavart a dolog, így hát telefonon kerestem meg a levelet küldő katolikus plébániát. A titkárnő nem tudott magyarázattal szolgálni, de megígérte, hogy a tiszteletes úr hamarosan visszahív. Tíz nappal később így is történt. A plébános elmondta, hogy a templom egykor komoly jogi problémával találta szembe magát és apám egyik jogi ügyét precedensként felhasználva tudták megnyerni a pert, amiért örök hálával tartoznak neki.
Ekkor elcsuklott a szavam, mert eszembe jutott a jogi eset, amelyre a plébános utalt. A hetvenes évek közepén nagyapám szívrohamot kapott. Túlélte, de többet már nem volt képes elsétálni szombatonként a zsinagógáig. Vallásos zsidóként az utazás természetesen fel sem merült, a kerekesszékben pedig azért nem tolhatták, mert azon a környéken nem volt éruv, azaz olyan szimbolikus kerítés, amelyen belül megengedett lett volna a szombati cipelés közterületen. Nagyapám azonban mindenképpen közösségben szeretett volna imádkozni szombatonként, ezért nem volt más választásunk, mint a házunkban berendezni egy stibelt, azaz kis imaszobát. Attól fogva a hét egy napján már nem úgy viselkedtünk, mint egy tiszteletreméltó amerikai család: szombaton egy csapatnyi idős holokauszt-túlélő jelent meg nálunk, akik mind egy kis haszid hangulatú imádkozásra, Slivovitz pálinkára és sós heringre vágytak. Ennek a tizenöt, többségében tetovált számot viselő embernek legalább annyira fontos volt egymás társasága és a régi, boldog békeidők felidézése, mint az imákon való részvétel.
Három hét elteltével azonban a szomszédok türelme elfogyott és feljelentést tettek. A Miami Beach-i önkormányzat megtiltotta, hogy tovább folytassuk a péntek esti és szombat reggeli istentiszteleteket, hiszen a törvények szerint egy lakóövezetben nem lehet efféle eseményeket rendezni. Apámat elöntötte a méreg. Ő, aki élete első másfél évét egy rongydarabbal a szájában töltötte, hogy az őrök meg ne hallják a sírását, ezt követően nem tűrte, hogy elhallgattassák. Ráadásul szeretett apjáról volt szó, így dühödten harcba indult a házi zsinagógáért.
„Ez itt Amerika! Ki tilthatja meg, hogy tizenöt öregember összegyűljön egy szobában?”
– mennydörögte. Ügyvédet azonban nem talált. A törvény egyértelműen fogalmaz, az ügy megnyerhetetlen. Apám persze nem fogadta el a helyzetet és elhatározta, hogy saját magát képviseli a bíróságon. Ehhez tudni kell, hogy haszid gyerekként apám csak az iskola első négy osztályában tanult angolt és világi tárgyakat, azt követően a tóratanulás töltötte ki az életét. Nem véletlen, hogy tizenhét évesen már rabbioklevelet szerzett az egyik legnagyobb haszid közösség rebbéjétől. Apám úgy vélte, hogy a talmudi jogon csiszolt elméje elegendő lesz a győzelemhez. Vásárolt egy írógépet és engem tett meg a titkárnőjének. Hamar beletanultam az olyan szakkifejezések használatába, mint alperes, felperes, stb. Ha elakadtunk, a jogi szótárat ütöttük fel.
A pert első körben elvesztettük. A törvényben világosan állt, hogy zsinagóga nem működhet lakóövezetben. A tárgyaláson meglehetősen kemény szavakkal szállt szembe a bíróval, ezért hatvannapos felfüggesztett szabadságvesztésre ítélték.
1979-ben ismét harcba indult. Egy bírósági elmarasztalással, a zsidó vallásjog néhány kötetével, Hershy unokaöccsével és az általam írt fellebbező levelekkel érkezett Florida állam legfelsőbb bíróságára. Szokásától eltérően öltönyt és nyakkendőt viselt, de 160 cm-es termetével eltörpült a magas államügyész mellett, aki azzal vádolta, hogy megszegte a törvényt, amikor zsinagógát nyitott egy lakóövezetben. Apám az alkotmányra hivatkozott. Annak első kiegészítésében az áll, hogy mindenkinek joga van a szabad vallásgyakorlathoz és a békés gyülekezéshez. Megemlítette a 14. kiegészítést is, amely részletezi a békés gyülekezéshez való jog szabályait. Az ügyész erre felkért egy szakértőt, hogy magyarázza el egy zsinagóga működését. Ezután apám a pulpitusra helyezte a nála lévő zsidó jogi kódexeket és arra kérte a szakértőt, hogy olvassa fel belőlük a zsinagógára vonatkozó törvényeket. A szakértő azonban erre nem volt képes, mert kiderült, hogy nem tud héberül olvasni… Erre apám így fordult a bíróhoz:
„Tisztelettel kérdezem, hogy lehetne ez az ember a zsinagógák szakértője, ha még a zsidóság eredeti nyelvén sem képes olvasni? Még az Egyesült Államok alapító atyái is tudtak héberül! Hogyan nevezhetnénk valakit a zsidó jog szakértőjének, ha nem érti a zsidó jog nyelvét?”
A bíró elfogadta apám érvelését és az ügyész tiltakozása ellenére elbocsájtotta a „szakértőt”. Ezt követően apám elmagyarázta, hogy mi különbözteti meg a mi imacsoportunkat egy szokásos egyházi intézménytől: nincs tagsági díj, nincs profit, kizárólag hétvégén működik, senki sem érkezik autóval, hiszen szombaton az tilos, így nem lehet a megnövekedett forgalomra sem hivatkozni, ráadásul sohasem haladta meg a résztvevők létszáma a tizenötöt. Ez nem más, mint egy egyszerű, vallásos indíttatású találkozó, amelyet az alkotmány első és tizennegyedik kiegészítése véd, a szabad vallásgyakorláshoz és gyülekezéshez való jog címszavai alatt.
Apám megnyerte a pert, és erről hírt adott a Miami Herald, továbbá az ABC, az NBC és a CBS tévécsatorna. Hatalmas győzelmet arattunk, hiába álltunk szembe a városházával, Florida állammal és az államügyésszel, aki egyébként később az Egyesült Államok legfőbb ügyésze lett.
Apám győzelme precedenst is teremtett, amit az említett, New Jersey-ben működő katolikus templom is felhasznált, ahogy egy Hawaii koreai templom, egy Hialeah-ban álló santeria templom és még több száz egyéb vallási közösség is, amikor a bíróság előtt kellett védeni az igazukat.
Az apám emlékére tartott mise meghívóját a mai napig őrzöm. Egy olyan embernek állít emléket, akit csecsemőként deportáltak, másfél évig nem hagyhatta el hang a száját, majd épített egy kis zsinagógát a betegeskedő apjának és végül az amerikai bíróságon vitte győzelemre az ügyét, melynek eredményét vallási közösségek százai élvezik a mai napig.
Fotó: aish