Egyszer volt…
Miért vonakodott elhagyni Magyarországot 1943-ban
Reb Áron Rokéách, a belzi csodarabbi?
A zsidó naptár szerinti 5704-es (1943) évet írják. Magyarország egét is elborítják a szürke felhők. Európa németek megszállta részéből zord hírek terjengenek zsidók millióinak sorsáról; krematóriumokról suttognak.
Budapest akkor lengyel és galíciai zsidók ezreinek szolgált menedékül. Közülük, mint fénylő nap sugara, tűnt ki egy testvérpár, a belzi rebbe, reb Áron Rokéách és öccse, a bilguráji rabbi, reb Mordecháj. A bochniai gettóból érkeztek, kalandos körülmények között.
De Budapesten számukra a rettegés napjai következtek. Hain Péter, a rendőrség vezetője berendelte őket a külföldieket ellenőrző osztályára (KEOKH). A kettőjük között lezajlott fél órás beszélgetés során a rendőrfőkapitány németül közölte vele: „A németek nyomást gyakorolnak a magyar kormányra, hogy tartoztassuk le Önt, aki engedély nélkül hagyott el egy a nácik által meghódított területet… Hosszú ideig képtelenség visszatartani a parancs kiadását. Javasolnám, hogy mihamarabb hagyja el Magyarországot, addig talán várhatunk a végrehajtatással.”
Azon az estén titkos gyűlést hívtak össze a rebbe lakóhelyén. Öccsén, Mordecháj rabbin kívül még hárman voltak jelen. Mindannyian egyetértettek abban, hogy a testvéreknek olyan gyorsan el kell hagyniuk Magyarországot, ahogy csak lehet. Igen ám, de a belzi cádikmindenki legnagyobb meglepetésére kijelentette: „Egyelőre nem mozdulok Magyarországról”.
Az akkor még „biztonságosnak” számító Budapesten az foglalkoztatta a rebbét, hogyan lehetne kihasználni minden alkalmat és lehetőséget Lengyelországból Magyarországra átszökött, átcsempészett zsidók megmentésére. Rengeteg pénzbe került egy-egy lélek megmentése. És ki fizetett? Azok a zsidók, akik nem bírták elviselni, hogy testvéreik ezreinek ontsák a vérét. És ki gyűjtötte össze ezeket a csillagászati összegeket?
A „szervezet” vezetősége négy bátor zsidóból állt. Ők teremtették elő a pénzt sok száz ember átszöktetésére, és igen bőkezűek voltak, amikor Áron Rokéách rabbi és testvére, Mordecháj kerültek sorra.
A kiterjedt hálózat munkájának híre azonban eljutott a németek által terrorizált magyar kormány fülébe is. Több szervezőt és csempészt letartóztattak, köztük a szervezet négy vezetőjét. Ekkor úgy határoztak, hogy beszüntetik tevékenységüket.
A rebbét mély aggodalom töltötte el, amikor hírt kapott a letartoztatásokról. A pesti zsidóság latba vetette minden létező befolyását. Magas személyiségeket próbáltak elérni, de minden erőfeszítésük hiábavaló volt.
A rebbe tisztában volt azzal, hogy őt magát is letartoztatás fenyegeti. Ennek ellenére azt mondta: „Nem mozdulok Budapestről, amíg az a négy ember, aki szívét-lelkét áldozta a zsidó nép megmentéséért, börtönben sínylődik.”
A jelenlevők tudták, hogy a rebbe elhatározása megmásíthatatlan. Ekkor úgy döntöttek: elhívják magukhoz azt a vallásos zsidót, aki a kormányzatnál igen nagy befolyással bírt.
Heinrich Méir volt ő, aki híres magyar rabbi dinasztiából származott, és kis szülővárosát hátrahagyva Budapesten tevékenykedett.
Méir meghallgatta a kérést. Tudta, tanulta: nagy micvá megmenteni olyan zsidókat, akik készek lelküket adni Izraelért.
– Mit tehetnék? – aggodalmaskodott Méir. – Ma már senki nincs, aki meg hallgatna engem.
Ekkor kinyílt az ajtó és belépett rajta a rebbe. Méirhez fordult: „Én személyesen bízlak meg a négy ember megmentésével!”
Méirnek most már nem maradt választása, elfogadta a küldetést.
Méir reménytelennek látta a helyzetet. Gyalog indult el a találkozóról és csak hamar gondolataiba merülve a pesti Duna-parton találta magát. Már az egyik Budára vezető hídon járt, amikor belebotlott egy szembejövőbe. A magyar királyi honvédség magas rangú tisztje áll előtte.
„Miki, édes öregem!” – kiáltott rá a tiszt elérzékenyülten. „Hát nem ismersz meg? Én vagyok az a Szilágyi István, akivel együtt koptattad az iskolapadot a városi elemiben” – mondta a főtiszt, majd megölelte őt. Beszélgetésük hosszúra nyúlt, melynek során elmesélték egymásnak életük alakulását.
– Milyen jó, hogy pont most kellett összefutnunk! – mondta Szilágyi. – Ma este ugyanis partit adok a barátaimnak börtönigazgatói kinevezésem alkalmából… Mint hajdani iskolai padtársam nem hiányozhatsz most sem mellőlem.
– Ott leszek – mondta hevesen verő szívvel Méir. És természetesen a belzi rebbére gondolt.
A Szilágyi házban rendezett ünnepség távol állt Méir megszokott életvitelétől, de tudta, hogy kénytelen lesz betartani a „másik” világ játékszabályait. Mindenesetre az este során megtalálta az alkalmat, hogy bizalmasan szót válthasson a magyarországi börtönök újonnan kinevezett főparancsnokával.
– Négy barátomat nemrég börtönbe vetették. Csak azért, mert meg akartak menteni néhány zsidót a náci gyilkosok elől. Engedd futni őket… Örök életemre hálás lennék neked érte…
Szilágyi István ilyet nem tehetett; az esküjét szegte volna meg.
De Méir, azaz Miki barátja nem tágított. A végén kialakult a nagy terv. Szilágyi beleegyezett, hogy egy oldalajtón az éjszaka leple alatt kivigyék a négy foglyot. De mi történjen, hogy odabent ne tűnjön fel a hiányuk? A börtön mellett egy elmegyógyintézet működött. Csak pénz kérdése volt, hogy onnan négy embert áthozzanak. Akár így, akár úgy az akció – Szilágyi parancsnok részéről – nem volt kockázat nélküli.
Áron Rokéách végül is – a testvérével – 1944 februárjában nyugodt szívvel hagyta el Magyarországot az akkori Palesztina felé. Barátai ugyan szabadok voltak, de új rabság várt rájuk. Március 11-én a nácik megszállták Magyarországot.
Bár nem szoktam ilyen leveleket írni, de most mégis túllépve önmagamon kiállítom ezen igazolást ennek a nagyszerű és különleges istenfélő embernek stb. reb Méir Heinrichnak, aki Cvi Heinrich néhai székesfehérvári főrabbinak fia, és mindig készségesen szolgál minden jó és hasznos ügyet, kérésemre megmentett nyolc embert és ezzel eleget tett a pidjon svujim (foglyok kiváltása) kötelezettségnek, ami nagyon értékes. Mint írva vagyon a Sulchán Áruchban a pidjon svujim célra fel lehet használni a már más rendeltetésre előzőleg összegyűjtött adományt is. És mindezt nagy micvának nevezik. Az Isten, áldott Ő, megáldotta a tetszetőséggel és ő a szegény szenvedő zsidó hittestvéreink pártfogója, jó neve ismert. Fáradozásáért köszönetet mondok. Áldásomat adom rá, hogy munkásságát folytatni tudja a zsidó testvéreink érdekében, és megláthassa népünk mihamarabbi megváltását.
A belzi rebbe mindenesetre érzékenyen búcsúzott Méirtől. Attól a férfiútól, aki a saját bőrén érezte a cádik emberfeletti képességeit. De úgy érezte, talán ő is kérhet valamit a rebbétől. Pár sort, rövid igazolást, hogy mi is történt. Arra gondolt: a szentéletű belzi soraival, áldásával a zsebében biztosan túléli a háborút. A rebbe ezt nem tehette meg, de a testvére, reb Mordecháj igen. Az 1944. január 11-i levél másolata itt látható.
Méir épségben vészelte át a háborút és Amerikába költözött. Szép öregkort ért meg.
Lejegyezte: Chájim Freimovics
(Bámáchne Háchárédi, Jerusalem, 1996)
Megjelent: Egység Magazin 8. évfolyam 33. szám – 2014. július 30.