Micvalakoma és dróse a bár micvákon

A zsidóságban létezik egy fo­galom, a szöudát micvá, micvalakoma. Ez egy olyan ünnepi han­gulatú étkezés egy micva teljesítése kapcsán (lásd Chávot Jáir responsum 70. fejezet), amelynek során mindenképpen kell kenyeret fogyasztani, és ezenfelül kötelező, de legalábbis illik húst is enni (Mágén Ávrahám 249:6.). Ilyenek pl. a szombati étkezések (Sulchán áruch OC 274:4.), a körülmetélést (SÁ JD 265:12.) vagy az esküvőt követő lakoma (lásd SÁ EH 64:1–2., 4.; Nité Gávriél – Niszuin 1. kötet 39:10.) stb.

Ezeken kívül a bár micvá ünnepséghez is kapcsolódik micvalakoma, ahogy Slomó Luria (1510–1573) lublini rabbi (Jám sel Slomo, Bává kámá 7:37.) ezt a Talmudból levezette. A talmudi történet szerint (Kidusin 31a.) Ráv Joszéf így szólt, miután megvakult: eredetileg azt mondtam, hogy ha valaki bebizonyítja, hogy a háláchá elfogadja azt a véleményt, miszerint a vak ember fel van mentve minden tórai micva alól, akkor nagy ünnepséget rendezek Izrael bölcseinek, annak örömére, hogy hiába vagyok felmentve, önkéntesen mégis teljesítem a micvákat. Miután azonban megtudtam, hogy nagyobb dolog, ha olyan teljesíti a micvákat, akinek az kötelezettsége, mint ha olyan teljesíti, akiknek nem, úgy döntöttem, hogy inkább akkor rendezek ünnepséget, ha valaki meggyőz engem arról, hogy a háláchá nem fogadja el a fenti véleményt. Ebből következik az, mondja Luria rabbi, hogy amikor valaki eléri a 13 éves és egynapos kort és bármicva lesz, vagyis kötelezetté válik a micvák megtartására, akkor ezt ünnepséggel kell összekötni, ezért tartanak micvalakomát. Az ilyen ünnepségeknek ősrégi hagyománya van: az első bár micva lakomát, amiről tudomásunk van, Simon Bár Jocháj rabbi, a híres talmudi bölcs és kabbalista rendezte fia számára, aki később Elázár rabbiként vált híressé (Zohár chádás 18b.végén).

A bár micva ünnepség étkezését csak akkor tartjuk micvalakomának, ha aznap ünnepel­nek, amikor a gyerek nagyko­rú­vá válik és kötelezett lesz a micvákra, vagyis a születés­nap­ján. Ha azonban valami miatt nem lehet azon a napon tartani a bár micva ünnepséget, akkor már nem számít micvalakomának, kivéve, ha tórata­nu­lás­sal van egybekötve – így például, ha a bár micva fiú drósét mond, vagyis tóramagyarázatot tart (Mágén Ávrahám 225:4., lásd még SÁ OC 670:2.).

Az elterjedt szokás szerint a bár micva fiú mindig mond drósét, függetlenül attól, hogy a születésnapjára esik-e az ünnepség (Nité Gávriél – Bár micvá 17:1.) (a családok mindig is igyekeztek arra a napra szervezni és nem is illik halasztani [Likuté szichot 35. kötet 278. oldal]). Ezt jiddisül psetlnek, más szóval pilpulnak nevezik, ami egy, a Talmudból vett háláchikus diskurzus kifejtéséből és megvilágításából áll (NG uo. 2.).

Nagyon sok esetben ez a téma kapcsolódik a tfilinhez (uo. 3.), de ez nem kötelező, az én bár micvám psetlje pl. az eljegyzésről szólt. A lubavicsi haszidoknál inkább egy haszid tfilinről szóló diskurzust mondanak el, amit a negyedik rebbe írt 1892-ben fia, a későbbi ötödik rebbe bár micvájára (lásd Ásif minhágim vöhánhágot 14. fejezet 34. és 61. paragrafus).

Van egy olyan meglepő szokás, hogy nem engedik a bár micva fiúnak, hogy végigmondja a mondandóját, hanem énekléssel megszakítják a drósét (NG uo. 4.). Ennek talán az az alapja, hogy könnyíteni akarnak azoknak a fiúknak, akik nem rendelkeznek olyan kiemelkedő képességekkel. Mások szerint ez csak egy vadhajtás, nem pedig elfogadott szokás (uo. 4–5.). Emlékszem, hogy mesterem, Grünwald József (1903–1984) pápai rabbi mindig arra bíztatta a bár micva fiút, hogy ne törődjön a közbeszólókkal, hanem folytassa a dróséját és lecsendesítette az éneklőket is.

A lubavicsi Rebbe kompromisszumos javaslatként azt tanácsolta, hogy ott, ahol mindenáron ragaszkodnak ehhez a szokáshoz, a bár micva fiú mondja végig a dróséját, majd, miután befejezte, kezdje elölről, és ekkor szakítsák őt félbe (Ászif uo. 62.).

 A dróse olyan lényeges része lett a bár micva ünnepségeknek, hogy az ajándékot, amit a vendégek szoktak adni a bár micva fiúnak – ez vallásos közösségekben főleg vallási témájú könyv –, azt doron drásának, dróse ajándéknak szokták nevezni (NG uo. 17.), ahogy azt a könyvbe írt ajánlásban meg is szokták említeni az ajándékozók.

***

Fiam, Cvi (Hers) Méir bár micváját jövő héten kedden ünnepeljük, kívánom neki a hagyományossá vált Chábád kívánsággal (Ászif uo. 57.), hogy nőjön fel egy igazi ל׳׳יח (CHáJáL, katonaként), amit ebben az összefüggésben mozaikszókánt értelmezünk: chászid, jöré sámájim (istenfélő), lámdán (nagy tóratudós).

 

Oberlander Báruch

 

  • Küldés emailben