Megbánta-e Isten a száműzetést?

A Lubavicsi Rebbe tanítása alapján

 

Négy dolog van, melynek megteremtését minden nap megbánja az Örökkévaló. Az első a száműzetés… (Babilóniai Talmud, Szukká 52/b.¹)

 

Ha isten megbánta, miért létezik továbbra is?

Azt állítani, hogy Isten megbán valamit, nyilvánvalóan ellentétben áll a mindenhatóságába és végtelen bölcsességébe vetett hitünkkel. A megbánás azt jelenti, hogy már tudunk valamit, amit korábban még nem tudtunk. Azt is, hogy a korábbi döntéseink vagy cselekedeteink hibásak voltak vagy hamis információn alapultak. A megbánás feltételezi továbbá, hogy mostanra elég éretté váltunk ahhoz, hogy elutasítsuk vétkes múltunkat.

A fentiek közül természetesen egyiket sem vonatkoztathatjuk Istenre. A Tóra² így ír: „Nem ember az Isten, hogy hazudjék, sem emberfia, hogy meggondolja magát.”

A megbánást Istenre vonatkoztatni egy további problémát is felvet: Ha Isten megbánja valaminek a megteremtését, hogyan létezhet az a dolog továbbra is? A haszid mesterek tanítása szerint a teremtés folyamatos isteni cselekedet. Amikor a Tóra azt írja: „Legyen világosság! És lett világosság.”, akkor nem egy egyszeri, a világ teremtésének első napján megtörtént eseményről szól, hanem azt közli velünk, hogy az a jelenség, amit mi fénynek ismerünk, az Isten azon vágyának folyamatos megtestesülése, hogy legyen világosság. Az idő minden egyes pillanatában Isten „kimondja”, hogy „Legyen világosság!” és ez az isteni kijelentés az, amely folyamatos létezésben tartja a fizikai világosságot. Nincs olyan dolog vagy jelenség, mely Isten állandó, teremtő működésétől függetlenül tudna létezni³.

Van egy történet, mely egy fiatalemberről szól, aki hosszú évekre elhagyta otthonát, hogy a híres haszid mesternél, a mezricsi Dov Ber rabbinál⁴ tanuljon. Amikor hazatért, egyik barátja ezt kérdezte tőle: „Miért hagytad el a családodat és a közösségedet, hogy egy távoli településre menj tanulni? Amit Mezricsben tanultál, azt nem sajátíthattad volna el a mi tanházunkban, a helyi rabbiktól?”

„Mondd meg nekem” – szólt a fiatalember, „Hiszel te Istenben?”

– „Persze, hogy hiszek”!

„És ha Isten nem akarná, hogy ez az asztal létezzen, mi történne? „

„Micsoda kérdés ez? Isten bármit megtehet! Ha nem akarná, hogy ez az asztal továbbra is létezzen, egyszerűen megsemmisítené.”

„Mégis, mire lenne képes?”

„Mire lenne képes? Amire csak akar! Lecsaphatna egy tűzoszloppal, és egy pillanat alatt elégethetné.”

„De ha Isten elégetné az asztalt, a hamu még továbbra is megmaradna…”

„Isten képes lenne olyan hatalmas tüzet küldeni, hogy semmi sem maradna az asztalból.”

„Ha így gondolkodsz Istenről, jobban tennéd, ha magad is a tűzbe ugranál az isteneddel együtt. Mi ez az asztal, ha nem Isten megtestesült akarata? Abban a pillanatban, hogy Isten már nem akarja a létezését, nyomban megszűnik létezni!” – felelte a mezricsi mágid tanítványa.

Ha tehát Isten nap mint nap megbánja a száműzetés megteremtését, miért vagyunk még mindig a gálutban? Hogyan létezhet a száműzetés, akár csak fogalom szintjén is, Isten folyamatos teremtő akarata nélkül?

 

A „megbánás” egy metafora

Amikor Istennek tulajdonítunk különböző dolgokat, az meglehetősen eltér attól, mint amikor emberekkel kapcsolatban említjük azokat. Amikor például azt mondjuk, hogy Isten „meghallja” az imáinkat, valóban arra gondolunk, hogy a hangszálaink kiváltotta rezgések eljutnak az isteni dobhártyáig, mely üzenetet közvetít az isteni agynak, és az Örökkévaló így hallja meg az imáinkat? Valóban azt hisszük, hogy Isten az imáinkból értesül attól, hogy miben szenvedünk hiányt? Isten, aki még azelőtt ismeri minden gondolatunkat és vágyunkat, hogy azokkal magunk is tisztában lennénk, sőt még az előtt, hogy megszülettünk volna? Természetesen nem. Amikor azt mondjuk, hogy Isten „meghallja” az imáinkat, akkor a „hallás” kifejezést csak átvitt értelemben használjuk, és azt értjük alatta, hogy „felfigyel rá”, „figyelembe veszi”, és, remélhetőleg, „megválaszolja”.

Amikor Istenről beszélünk, elkerülhetetlen, hogy olyan kifejezéseket használjunk, melyek saját, térben és időben korlátozott, emberi tapasztalatunkban gyökereznek. Csak akkor kerülhetnénk el ezt, ha egyáltalán nem beszélnénk Istenről⁵. Tehát, amikor ezeket a kifejezéseket használjuk, figyelnünk kell arra, hogy elválasszuk azokat a fizikai világ körülményeitől, és pusztán azok tiszta, szellemi értelmében világítsuk meg Isten szerepét a saját létezésünkben.

Így tehát, amikor a Tóra azt mondja, hogy Isten megbán valamit, akkor elvárja, hogy a »megbán« kifejezés lényegi jelentésére összpontosítsunk, és megszabadítsuk azt minden olyan tulajdonságától, mely a hibákkal, a tudatlansággal és magával az idővel kapcsolatos.

 

Megbánni annyit tesz, mint elutasítani

A megbánás számunkra egyszerre kívánatos és elutasított dolgot jelent. Kívánatos a múltban és elutasított a jelenben. Az időtől függetlenül létező Istennel kapcsolatban a megbánás fogalma egyszerre jelenti ezt a két ellentétes kifejezést: valami lehet egyszerre kívánatos és elutasított. Kívánatos a távoli múlt dimenziójában és elutasított a mostani, jelen való dimenzióban.

Ez Isten hozzáállása a gáluthoz „napról napra” – beleértve azt a napot is, amikor lerombolta szent templomunkat és kiűzött minket a Szentföldről.

Isten egyszerre akarja és utasítja el száműzetésünket. Akarja annak pozitív hatásait, az abból eredő lelkierőt, a kihívásaiból fakadó mély hitet és az egész világra kiterjedő lehetőséget, hogy a „népek fénye⁶” lehessünk.

Ezzel együtt az Örökkévaló irtózik a gálut mindennapi realitásától: a minket érő fizikai szenvedéstől és a spirituális hontalanságtól. A száműzetés pozitívumai az abból való megmenekülésünk idején válnak világossá, akkor azonban már nem kell száműzetésben élnünk. A gálut az az állapot, melyben az élet külsődleges jellegzetességei eltakarják annak belső tartalmát. Ezért a gálut állapota maga a megbánás állapota, ahol a nem kívánatos elemek jelen vannak, míg a kívánatos elemek a távoli és homályos múlthoz tartoznak.

Mivel egy dolog létezése nem más, mint az isteni akarat kifejeződése, a gálut igen korlátozott módon létezik, csupán annyira, amennyire Isten kívánja.

Csak azon elemei rendelkeznek valódi létezéssel, melyeket az Örökkévaló kívánatosnak tart. Nem kívánatos elemei – legyenek azok látszólag sokkal nagyobbak és jelen lévőbbek – valójában nem rendelkeznek valódi létezéssel, s nem többek, mint a valóság megtévesztő árnyai, melynek a jelenben homályos, ám pozitív funkciói vannak.

 

Két tanulság

A gálut manapság már nem ugyanaz, mint ami egykor volt. Bár to­vábbra is szenvedünk a száműzetés spirituális gyökértelenségé­től, annak durva jellegzetességei kezdenek elhalványulni. Manap-

ság egy zsidó szinte az egész világon szabadon és jómódban élhet.

Ha azonban valaki kényelmesen érzi magát a gálutban, az maga a legnagyobb gálut. Ha valaki kellemesnek, élhetőnek, sőt akár kívánatosnak tartja a száműzetés állapotát, az szembehelyezkedik Istennel, aki nap mint nap bánkódik a gálut miatt. Az a zsidó, aki harmóniában él együtt Istennel, mindig visszataszítónak és elutasítandónak érzi száműzetést⁷.

Mindemellett tudjuk, hogy a gálut egyáltalán nem tükrözi az isteni akaratot és nincs is valódi létezése, bármilyen rettenetes arcát is mutatja a számunkra. Tudjuk azt is, hogy a gálut folyamatosan a megsemmisülés szélén egyensúlyoz, kívánatos oldala bármelyik pillanatban testet ölthet, és a múltba lökheti a gáluti valóságot, oda, ahová valóban tartozik⁸.

 

¹ A „minden nap” kifejezés a Talmud Dikduké Szofrim kötetben idézett változatában szerepel; ² 4Mózes 23:19.; ³ A folyamatos teremtés koncepciója a Midrás Tehilimben (119:89) szerepel , de Jiszráel Báál Sém Tov rabbi volt az, aki tanításának középpontjába állította ezt a gondolatot és a ljádi-i Sneur Zálmán rabbi fejtette ki részletesen Tánjá című művében. Későbbi haszid mesterek, s különösen a Lubavicsi Rebbe tanításában kiemelt fontossága van az isteni természet megértésével kapcsolatban. ⁴ A haszid mozgalom második vezetője, mh.: 1772; ⁵ Ez pedig nem lenne helyes, hiszen Isten nemcsak azt parancsolta meg, hogy higgyünk létezésében, hanem azt is, hogy az emberi elme képességének határain belül megismerjük Őt.; ⁶ Jesájá 42:6.; ⁷ A Hágádá elbeszéli, hogy Jáákovot isteni parancs kényszerítette arra, hogy Egyiptomba költözzön, s így megkezdje az első gálutot. Ezt elsőre ellentétesnek érezhetjük bölcseink azon megállapításával, mely szerint Jáákov az isteni akarat „szekere” volt, aki minden pillanatban, minden egyes testrészével az isteni akarat megvalósulását szolgálta, a fizikai valóságtól függetlenül. Hogyan lehetne ezt a „szekeret” kényszeríteni egy isteni rendelet végrehajtására? Valójában az történt, hogy Jáákov éppen amiatt érzett kényszert e rendelet teljesítése kapcsán, mert annyira összhangban létezett az isteni akarattal. Istenhez hasonlóan ő is megbánást érzett a száműzetés miatt, elutasította, és negatív érzéseket táplált iránta, azzal együtt, hogy kész volt teljesíteni a parancsot és kihasználni a gálutban rejtőző pozitív erőket.; ⁸ Ennek alapja a Rebbe 5741. támuz 2-án és 9-én (1981. július 4. és 11.) és más alkalmakkor elmondott beszédei (lásd: Likutéj Szichot, 24. kötet, 167-176.) A gálut hamis valóságának elve áthatja a Rebbe írásait és beszédeit. Számára ez sokkal több puszta elméletnél. A Rebbében olyan embert láthattunk, aki a fenti esszé utolsó paragrafusában leírtakat megélte és megtapasztalta.

 

A megváltás az ébredés

„… Vannak, akik csodálkoznak (bár érthető okokból nem mutatják nyilvánosan meglepettségüket): Miként lehetséges, hogy valaki hétről hétre megjelenik a nyilvánosság előtt és ismételten ugyanarról a témáról, a messiás eljöveteléről beszél? Ráadásul ez a személy mindig kihangsúlyozza, hogy nem csak általánosságban beszél erről a dologról, hanem a messiás valódi eljöveteléről, itt, a fizikai világban, méghozzá azonnal, ezen a napon, Pinchász szombatján, az 5744. évben? Ezenfelül arra biztatja az embereket, hogy minden alkalommal énekeljék el, az »Épüljön fel a Szentély mihamarabb, a mi napjainkban« kezdetű dalt, kiemelve, hogy a »mihamarabb, a mi napjainkban« nem azt jelenti, hogy hamarosan, talán holnap, hanem még ma, a mai napon! Egyértelmű, hogy minden zsidó hisz abban, hogy a messiás bármelyik pillanatban eljöhet. Végül is az, hogy „várok rá minden nap, hogy elérkezzen« a zsidó hit egyik alaptétele.  Mégis vannak, akik azt érzik, hogy a messiás azonnali elérkezése nem illik bele mindennapi világunkba. Miért van akkor, hogy ez az ember szüntelenül erről beszél minden alkalommal, hatalmas intenzitással, mintha erővel akarná beleverni álláspontját a hallgatóság fejébe? Arra a meggyőződésre jutnak, hogy egy szép álomról van szó csupán (és imáinkban is azt kérjük, hogy »minden álmom kedvezően valósuljon meg a magam és egész Izrael számára«). Egy szép álomról, mely nem igazán reális. Akkor hát mi az oka annak, hogy ilyen hosszan és ilyen gyakorisággal beszél valaki az álmáról? Az igazság azonban éppen ennek az ellenkezője. Egy máámárban (haszid tanítás) a ljádi-i Sneur Zálmán rabbi így magyarázza a következő zsoltárverset (126:1.): »Amikor Isten visszahozza Cion száműzötteit, olyanok leszünk, mint az álmodozók«: a gálut jelenlegi állapota olyan, mint egy álom, melyben az ember képes felfogni a legellentmondásosabb és leginkább irracionális dolgokat is. Más szavakkal, a jelenlegi realitásunk valójában egy álom, a messiás világa pedig maga az igazi valóság. Egy adott pillanatban mindannyian felébredünk a gálut álmából és megpillanthatjuk létezésünk igazi valóságát, a messiás tökéletes világát. Mindenki … rendelkezik azzal az erővel, hogy azonnal felébressze magát ebből az álomból, hogy még ma … ebben a pillanatban, kinyissa szemét és megpillantsa a messiást, a maga fizikai valójában, itt, ebben a szobában!”