Gondolatok a Vidéki zsidó hitközségek Magyarországon című műről

A holokauszt nagy pusztítása eltörölte szinte a teljes zsidóságot a vidéki Magyarországon és nagyrészt Budapesten is. Az idő előrehaladtával, ahogy egyre fogyatkoznak az élő szemtanúk, egyre fontosabb rögzíteni ennek a kiirtott zsidóságnak az emlékeit. Nem szabad megelégedni azzal, hogy rögzítjük, hány zsidót pusztított el a nagy gyűlölet, hanem meg kell örökíteni a számok mögött lévő sorsokat. 

 

Mára a Jád Vásem maga is rájött erre, és igyekeznek minél több nevet adni a számadatokhoz. Ez sem elég azonban: le kell írni, milyen volt a zsidó élet, hogy nézett ki egy sábesz, egy esküvő, egy iskola, mit tett a rabbi és így tovább. Mert a számok mögötti emberek zsidóként éltek, zsidóként ünnepeltek, zsidóként üzleteltek.

Cseh Viktor kultúrtörténész most megjelent könyve, a Vidéki zsidó hitközségek Magyarországon hiánypótló abból a szempontból is, hogy a tényadatok rögzítése mellett igyekszik bemutatni ezt az életet is.

 

A magyar nyelvű források feldolgozása

A zsidó emlékek megőrzéséről azt írta Scheiber Sándor professzor1: „Ebben a pillanatban három helyen foglalkoznak behatóbban a magyar zsidóság történetének kutatásával: Izraelben, Amerikában és Magyarországon. Izraelben egyre-másra jelennek meg hitközségi monográfiák és az elpusztult községekről szóló emlékkönyvek, héber és magyar nyelven egyaránt. Az utóbbiaknak ritkán van tudományos célkitűzésük. Leginkább a fasizmus és a nagy katasztrófa adatait szedik össze és a mártírok névsorának összeállítására törekszenek. A monográfiák értékét szerzőik személye és igényessége szabja meg. Legtöbbször az a hiba, hogy kevés forrás áll rendelkezésre, a magyarországi levéltári anyagot nem használják fel… Érthetően a legjelentősebb munka Magyarországon folyik…”.

Scheiber Sándor azzal, hogy Magyarországon folyik a munka legnagyobb része, arra utalt, hogy itt van hozzáférés olyan levéltári anyagokhoz, amik külföldön nem elérhetőek, és a személyes visszaemlékezéseken alapuló – szintén nagyon fontos – rögzítése a múltnak nem tudja helyettesíteni ezeknek az adatoknak a feldolgozását.

Ezen a területen is fontos Cseh Viktor nagy műve. A könyv nem csak a felölelt anyagban nagy: a 789 oldalas, nagyalakú kiadvány 134 várost és települést dolgoz fel az ország egész területéről. Már ebből is jól látszik, hogy minden településről bőségesen találunk anyagot a több éves kutatómunka eredményeként megszületett műben. A könyv gazdag anyaga nem csak levéltárak és könyvtárak adataiból áll össze: a szerző személyesen kereste föl a helyszíneket az elmúlt években. Ezeknek a kutató-utaknak a mementója a szerzőnek az évek során megjelent túrakönyvei is, melyek egy-egy szűkebb régió zsidó vonatkozású látnivalóira fókuszálnak.

A könyvet szép és bőséges kép­anyag is gazdagítja, zsinagógákról, rabbikról, a megemlített rabbik műveinek a címlapjairól, jesiva osztályokról stb. Dicséretre méltó, hogy a könyv legtöbb illusztrációja jó minőségben szerepel. A képi dokumentáció nemcsak illusztrálja a leírtakat, hanem közelebb is hozza az olvasóhoz a múltat.

Fontos kiemelni, hogy Cseh Viktor munkájában párját ritkító módon, méltó helyet kapott a vallásos, ortodox zsidóság és a hangsúly nem csak a kultúrára és a zenére van helyezve, ahogy sajnálatos módon az más műveknél előfordul. Példaként említeném a Szemtől szemben – Képek a szombathelyi zsidóság történetéből című 656 oldalas vaskos, nagy méretű albumot2, amelyben az ortodox zsidóságról nincsenek képek, mintha nem egy komoly, pezsgő ortodox élet lett volna a városban a háború előtt.

 

Sajtótermékek kutatása

Cseh Viktor igyekezett minden elérhető információt begyűjteni a hitközségekről, amik elsősorban magyar nyelvű forrásokban lelhetőek fel. Az egyik újdonság, amivel ez a mű szolgál, az, hogy a hajdani zsidó sajtóból is bőségesen idéz: nem csak az adatokat veszi át, hanem teljes cikkeket, amelyek segítségével megjeleníti a korszak miliőjét. Ezek az írások a kortársak szavain keresztül adnak betekintést a zsidó életbe.

A könyvből látható, hogy a szerző ezeket és más újságokat alaposan áttanulmányozta és sok értékes anyagot közöl belőlük, melyeken keresztül olvasmányos formában nagyon sok információhoz juttatja az olvasót.

A héber és jiddis nyelvű irodalom hiánya

Ahogy Scheiber professzor fönt említett idézetében is jelezte: a külföldi magyar gyökerű zsidók között alig található ma már olyan szerző, akinek meglenne a nyelvi jártassága magyar nyelvű anyagok kezeléséhez, hiszen napjainkban már a kutatók többedik generációja, a holokauszttúlélők unokái, sőt déd- és ükunokái foglalkoznak a témával. Ha beszélnek is valamelyest magyarul, nincsenek birtokában kellő nyelvtudásnak. Miközben a magyar kutatóknak és történetíróknak tagadhatatlan előnye, hogy hozzáférnek a magyar nyelvű anyagokhoz, aközben a külföldi kutatóknak a magyar zsidóság más fontos történelmi forrásaihoz van hozzáférésük: a héber és jiddis nyelvű visszaemlékezésekhez, levéltári anyagokhoz, a magyar ortodox rabbik responsum köteteihez és más műveihez, valamint sajtótermékekhez, ami ugyancsak tagadhatatlan előnyt jelent, hiszen ezekben szintén nagyon fontos történelmi anyag található. Ezenkívül a magyar nyelvű kutatási anyagokon sokszor érezhető, hogy írója nem jártas az ortodox hagyományokban, nem ismeri a belső viszonyokat, ezért nem veszi észre a nüanszokat. Bár jelen könyv szerzője nem járatlan a vallási életben, művének hasonlóképpen vannak hiányosságai, mivel a magyar nyelvű forrásokra koncentrált.

Példaként említhető a 16. oldal található 3. lábjegyzet, melyben szerepel, hogy „A kecsege fogyasztásának kérdése eljutott… a prágai Jehezkél Landauhoz, aki hosszas fejtegetés után… kósernak fogadta el a kérdéses halat”. Csakhogy a héber nyelvű levél, ami a Nodá biJehudá responsum kötetében megjelent3 a kérdésről mindössze harmincnégy sorból áll, ami egyáltalán nem egy hosszú fejtegetés.

 

A könyv nyelvi alapvetései

Mielőtt azonban továbblépünk a részletekhez, érdemes áttekinteni a könyv deklarált alapelveit. Az Előszóban4 szerepel, hogy az „előforduló héber bibliai idézeteket a számomra leginkább autentikus zsidó forrásokból vettem, így a tórai idézeteket dr. Bernstein Béla főrabbi fordításában (Budapest: Schlesinger József, 1902)… közöltem”. Noha én feltétlen híve vagyok az autentikus zsidóság megismertetésének, ebben mégsem értek egyet a szerzővel, és nem értem miért választotta a Bern­stein-féle, 120 éves fordítást a ’40-es években készült Hertz-féle bibliafordítással szemben, ami egy sokkal modernebb, a mai olvasó számára könnyebben érthető nyelvezetű és nem kevésbé hiteles fordítás.

Érthető a szerző törekvése a korabeli beszédmód rögzítésére: „héber magyarra történő átírásában az akkori környezetnek megfelelő legautentikusabb formáját használom, így például a tanházat nem »bét midrás«-ként írtam, hanem az orthodox közegben használatos »bészmed­res« formában, vagy a »bét din«-t »bész din«-ként”. Ugyanakkor sajnálatos, hogy ezt nem viszi következetesen végig, így pl. a bár micvát nem bár micvónak vagy bár micvének írja, a haszidot hószednek vagy a Chátám Szofér nevét nem a korban széles körben elterjedt5 Chaszam Szoferként említi. Ugyancsak furcsa, hogy a „rabbi” szót két b-vel, a „rebe” szót egy b-vel írja, pedig mindkettő ugyanabból a héber szóból ered: בר/יבר. (Ezen szavak átírásához a háború előtt keletkezett és ma reprint kiadásban elérhető Jiddis-magyar szógyűjtemény adhat útmutatást6.)

A szerző a „könnyebb olvashatóság kedvéért” a héber chet (ח) és cháf (כ) hangok esetében szokásos ch-val jelzett kemény h hang használatát: „a ’het’-et sima h-ra, míg a ’káf’-ot kh-ra írtam át, tehát például a Chájim helyett Hájim, vagy a Báruch helyett Bárukh” szerepel. Bár teljesen megértem, miért nem használja a ch-t, nem vi­lágos számomra, miért fontos fone­tikus átírásban megkülönböztetni a chetet a cháftól, ha nem különbözteti meg az ugyancsak álefot az ájintól (א-ע), a számechot a szintől (ס-שׂ), a vétet a vávtól (ב-ו) stb. Úgy vélem, mivel kiejtésben nincs különbség köztük, a fonetikus átírásban a ch hangnál sem szükséges, sőt zavaró a különbségtétel.

 

Félreértések a haszidizmus kapcsán

A nagyon hasznos és értékes műben egyes részletek javításra vagy pontosításra szorulnak.

Elsőként a haszidizmus leírásában és történelmében szeretnék rámutatni néhány dologra. A kiterjedt haszid dinasztiákat nem mindig könnyű követni, így pl. a könyvben nem „A cánzi vagy Halberstam-dinasztia” részeként7 szerepel „A sinevai udvar”8, holott Jechezkél (nem: Jehezkiél) Srágá rabbi a Halberstam dinasztia szerves része volt a cánzi rebbe legidősebb fiaként.

A haszid életet bemutatva a szpinkai rebbéről írja9, hogy „külön tiseket, vagyis nagy lakomákat tartott”. Az asztalt jelentő jiddis tis szó azonban nem nagy lakomát jelent, hanem azt, hogy a rebbe nem otthon, egyedül étkezik, hanem a közösség jelenlétében: a haszidok többnyire állva követik figyelemmel a rebbe szombati étkezését és vele éneklik a szombati dalokat, majd kiosztják köztük a maradékot, a sirájimot.

A galíciai zsidókról az szerepel10, hogy „nem mutatkoztak elég nyitottnak a haszidizmusra” – ez a kijelentés nagyon furcsa annak fényében, hogy Galíciában köztudottan elterjedtebb volt a haszidizmus, mint Magyarországon. Az ugyanitt közölt információ, miszerint a máramarosszigeti haszidok „egészen egyedülálló módon a status quo ante irányzatot választották” volna, szintén félreértés. Teitelbaum Jekutiél Jehudá rabbi (1808–1883) ugyanis, bár aktívan munkálkodott a kettéválás megvalósulásán, azon az állásponton volt, hogy Máramarossziget egy magasabb szinten van, mint más közösségek, mivel ott az egész hitközség ortodox. Azonban haszidokként nem akarták alávetni magukat a „sima” ortodoxiának, mert attól féltek, hogy le fogja ez húzni őket11. Fontos hangsúlyozni, hogy Teitelbaum rabbi 1883-as halála után ez is helyreállt, és beléptek az ortodox szervezetbe.

Bár a későbbiekben az szerepel12, hogy unokája Teitelbaum Joél rabbi (1887–1979) „több erdélyi állomás után 1911-ben Ilosvára tette át székhelyét”, ám valóságban ez volt az első rabbinikus állomása, ahogy az az állítás sem felel meg a valóságnak, hogy az ekkor mindösszesen 24 éves rabbit „az ilosvai csodarabbiként tartották számon”. Feleségéről, Álte Fége rebecenről írja13, hogy „előfordult, hogy a zsinagógában – ráadásul a férfirészlegen – beszédet tartott” – tartok tőle, hogy ez így nem fordult elő, hisz magam is jól emlékszem rá, hogy egyáltalán nem tartott beszédeket.

Napjainkra áttérve, a szatmári New York-i településről azt írja14: „Ma körülbelül 25 000 haszid lakja, akiknek mintegy 20%-a vallja magyar (származású)nak magát”. Nagyon csodálkoznék, ha egy olyan településen, ahol ott lakók mintegy 98 százaléka magyar származású és az idősek ma is beszélnek magyarul, csak a lakók ötöde ismerné be családja eredetét.

 

Rebbe vagy rabbi

A könyvben találtam egy olyan alapvető félreértést, ami aztán újra meg újra felbukkan, ez pedig a „rabbi” és a „rebbe” fogalom összemosása, felcserélése. Pl.: „A [galiciai] belzi haszidok – más haszidokkal ellentétben – egymás közt nem mint reb[b]ére hivatkoznak szellemi vezetőjükre, hanem »rúv«-ként , vagyis rabbi­ként említik”15. Ezt mindenképp ér­demes tisztázni. Rebbének nevezzük a haszidok szellemi vezetőjét, míg a rabbi egy hitközség vallási vezetője. Galíciában a rebbék a városuk rabbijai is voltak. Ezzel szemben az orosz és az ukrajnai rebbék, mint a lubavicsi, a csernobili stb. a haszidokat vezették, de nem töltöttek be rabbi funkciót egy hitközségben. Magyarországon általában a rabbik Galíciához hasonlóan rabbinikus funkciót is betöltöttek. Két kivétel volt ez alól, a bodrogkeresztúri Steiner Sáje rabbi, vagyis Reb Sájele (1852–1925), valamint az újfehértói rebbe, Sálom Eliezer Halberstam rabbi (1862–1944), a fent említett cánzi rebbe fia. Ezért elterjedtebb a magyar haszidok között a rabbit jelentő „rúv” megnevezés, és ritkább a rebbe.

Ugyanez a nyelvi félreértés érhető tetten máshol is16, ahol az olvasható: „A szatmári haszidok ezek után további ágakra szakadtak… Teitelbaum Zálmán Léb (1951–) a szigeti rebbeséget kapta, és egy ideig a Jeruzsálemben élő, csekélyebb számú szatmári haszidok reb[b]éje is volt, majd 1999-ben visszaköltözött New Yorkba, és a williamsburgi szatmáriak reb[b]éje lett”. Zálmán Léb apja életében, vagyis 2006-ig nem rebbe volt, hanem a hitközség rabbija, és nem rebbeséget kapott, hanem rabbiságot, mi sem mutatja ezt jobban, mint hogy nem a Grand Rebbe (ahogy a könyvben szerepel) hanem a Grand Rabbi címet viseli a mai napig.

Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy egy másik kifejezést is megemlít17, amikor az obervisevei „admúr”-ról ír: az admúr [helyesssebben: ádmor] pedig mást nem jelent, mint rebbét.

A makói rabbiról azt írja18, hogy „a tudását a bűdszentmihályi (ma: Tiszavasvári) gáon jesivájában és a rácferti (újfehértói) reb[b]e mellett mélyítette el”, azonban itt megint összekeveredtek a dolgok. A rabbi, azonkívül, hogy a bűdszentmihályi jesivában tanult, még a fent említett újfehértói Halberstam rabbihoz is utazott mint haszid a mesteréhez – de ilyenkor nem a tudás elmélyítése volt a cél, hanem az, hogy a cádik közelében magának is feljebb emelkedjen a szentsége az istenszolgálatban.

 

Az olaszliszaki rabbi és a bodrogkeresztúri rebbe

A föntebb említett bodrogkeresztúri Reb Sájele kapcsán azt írja a szerző19, hogy a „reb[b]e annyira kötődött tanítványához, hogy utódjául Reb Sájelét óhajtotta” – a rebbe itt az az olaszliszkai csodarabbira utal, aki szintén elsősorban hitközségi rabbi volt, így nem lehetett az utódja Reb Sájele, mivel ő nem a rabbisági pályát választotta20.

Reb Sájeleről azt is írja a szerző21, hogy „legalább havonta egyszer, újholdkor (ros hódes)” felkereste mestere sírját. Kabbalisztikus szokás, hogy újholdkor csak kivételes esetekben járunk temetőbe22, ezért a fenti kijelentés pontosításra szorul: újhold előtti napon ment a sírhoz23. 

És ha már Bodrogkeresztúron járunk, érdemes megemlíteni, hogy a település látnivalói között fel van sorolva24 a Kossuth utca 30.-ban illetve 61.-ben található zsinagóga és rabbiház, de nem tesz említést a település  másik zsinagógájáról, ahol az év majd minden napján van közösségi ima (ez talán Debrecenen kívül az egyetlen ilyen zsinagóga vidéken) és zarándokházról, amelya Sipos köz 3. szám alatt található.

 

Vorhand rabbi, a makóiak csodarabbija

Családi érintettség okán több közösség beszámolóját is különös érdeklődéssel néztem át, az alábbiakban a makói hitközség leírásával kapcsolatos néhány észrevételeimet gyűjtöttem össze.

Vorhand Mózes rabbi (1862–1944) „beiktatásakor ellenségei gyászkeretes röplap formájában adtak hangot »fájdalmuknak«”25. Ezek az ellenségek a haszid közösség tagjai közül kerültek ki, akik a következő oldalon meg vannak említve. Anyai nagyapám családja, a Rubinsteinék, a haszid közösség tagjai voltak, anyai nagyanyám családja, Gombóék pedig Vorhand rabbi zsinagógájához tar­toztak. Vorhand rabbi azonban érkezése után gyorsan kézbe vette a helyzetet, és a hivatalos szétszakadás hamarosan megszűnt.

Vorhand rabbiról azt is írja, hogy „Makóra kerülésével a jesiva vezetését is átvette” – pontosabban létrehozott Makón egy jesivát elsősorban azokból a diákokból, akik korábban nála tanultak a nyitrai jesivájában26.

A szerző említi27, hogy ma a makói közösség külföldön „Makova néven ismert” – helyesen azonban Mákeve-ként kell átírni, hasonlóképen, ahol „Puppa”-ként nevezi28 a pápai haszidokat, helyesen ezt Pupe-ként kell írni.

„Ráv Vorhandot csodarabbiként tisztelték29.” – Érdemes tisztázni a fogalmat, a csodarabbi kifejezést általában haszid rebbékre szokás használni, akihez a hívek más városokból és az egész országból jöttek áldásért. Vorhand rabbit nem ilyen jellegű csodarabbiként tisztelték, hanem Makón, a helyi közösségen belül volt olyan híre, miszerint természetfölötti képességekkel is rendelkezik.

„…ide minden évben eljönnek Vorhand rabbi jórcájtjakor, de az is szokássá vált, hogy a közösség fiatal tagjai itt tartják a bár micva ünnepségüket30.” Egyszer-egyszer valóban előfordult, ahogy más régi magyar közösségek elszármazott tagjainál is, hogy már hoztak ide bár micvó ünnepséget, de nem jellemző mint szokás.

A makói ortodox zsinagóga

FORRÁS: WIKIPEDIA

A kötet értéke

Ezek az észrevételek, amelyeket olvasás közben jegyzeteltem magamnak, nem vették el a kedvemet az olvasástól, mivel mindezek ellenére nagyon hasznos, értékes és valóban hiánypótló munkáról van szó. Ajánlom mindenkinek, aki meg akarja ismerni az egykor volt vidéki magyar zsidóságot, különös tekintettel a magyarul kevésbé dokumentált ortodox világra. Nagyon remélem, hogy készül egy vagy talán még több további kötet is, melyek lefedik egész Magyarországot, igazi emléket állítva a vidéki zsidóságnak, akik ilyen kegyetlenségben pusztultak el.

 

1 Évkönyv 1971/72 245. és 248. oldal; 2 Szombathelyi, 2016.; 3 Tinjáná JD 28. fejezet; 4 XIII. oldal; 5 Lásd a 36. oldalon található illusztráció; 6 Lásd még írásom: Egység 135. szám 14–17. oldal; 7 24. oldal; 8 29. oldal; 9 Uo.; 10 30. oldal; 11 Lásd erről írásom: Heichal HaBesht folyóirat 17. szám 174–176. oldal. Jacob Katz a Hákerá sölo nitáchá-ban [A végzetes szakadás] is van egy rövid említés erről (328. oldal 27. lábj.); 12 Uo.; 13 31. oldal; 14 Uo.; 15 24. oldal; 16 31. oldal; 17 32. oldal; 18 409. oldal; 19 70. oldal; 20 A Mofét hádor című könyv (2. és 4. fejezet), ami Reb Sájele élettörténetét írja le, nem említett ilyesmit; 21 71. oldal; 22 Nité Gávriél – Ávélut 2. kötet 83. fejezet 1–3.; 23 Lásd még Mofét hádor 44. oldal; 24 76. oldal végén; 25 408. oldal; 26 Jesivot Hungárjá 1. kötet 251. oldal; 27 410. oldal végén; 28 527. oldal; 29 410. oldal; 30 410–411. oldal.