A Lubvicsi Rebbe és felesége orvosának lánya, Sarah Shemtov személyes emlékein keresztül idézi fel a rebecennel kialakult különleges kapcsolatát, amely még a jövőjére is prófétai erővel hatott.
Sarah Shemtov gyermekként került közel a Chábádhoz, miután apja 1977-ben a Rebbe szívrohamakor orvosi segítséget nyújtott. Évekkel később a rebecennel folytatott beszélgetése nemcsak a párválasztásban adott útmutatást, hanem jövőbeni családi életére is áldást hozott. A megható történet egyszerre mutatja be a rebecen személyes figyelmességét és a közösség iránti szeretetét.
Így lett Sarah édesapja a Rebbe orvosa
A Tennessee államban fekvő Nashville-ben nőttem fel, ahol apám orvosként dolgozott. Ebben a városban kerültünk közel a Chábád-mozgalomhoz.
1977-ben mindannyian Brooklynba utaztunk, hogy a lubavicsi központban tölthessük az őszi ünnepeket. Ez volt az az év, amikor smini áceret ünnepén a Rebbe szívrohamot kapott. A zsinagógában hatalmas pánik uralkodott el, mindenki kiabált, apám pedig – orvos lévén – azonnal a Rebbe segítségére sietett. Ezután napokig nem láttuk, mert kollégáival együtt egy mini kórházat hozott létre a helyszínen, hogy a Rebbe megfelelő ellátásban részesülhessen.
Egy évvel később, amikor a Rebbe kezdett felépülni, a szüleim felszámolták nashville-i életünket és átköltöztünk Brooklynba. Apám lett a Rebbe orvosa, majd egy idő múlva a rebecen kezelését is átvette. Nagyon közeli kapcsolatot alakított ki a rebecennel, ezért amikor 1983-ban megszületett a húgom, Rivky, elvitt minket hozzá. Akkor találkoztam vele először.
Az első komolyabb beszélgetés a Rebecennel
1987-ben, amikor tizenkilenc éves voltam, apám egyszer nem ért rá elvinni Rivkyt a rebecenhez, ezért engem kért meg erre. Meghagyta, hogy figyeljek oda a húgomra és lássam el mindennel, nehogy a rebecennek kelljen fáradoznia. Ez volt az első alkalom, hogy igazi beszélgetést folytathattam vele. Mivel akkoriban kezdtem el a párválasztáson gondolkodni, megkérdeztem, hogy beszélhetünk-e erről a témáról. Szívesen vette az érdeklődésemet és számos jó tanáccsal látott el. Segített megértenem, hogy arra kell koncentrálnom, ami valóban fontos és amit igazán szeretnék a férjemben látni.
Megemlítette, hogy a Rebbe a világ számos pontjára küldött jesivatanulókat, és talán közöttük fogom megtalálni a vőlegényemet. „Elképzelhető, hogy a jövendőbelid éppen egy bizonyos helyen állomásozik épp” – mondta, majd megemlített néhány országot, többek között Marokkót is. Később kiderült, hogy a férjem akkor éppen Marokkóban volt!
Az örömhír elújságolása
Egy évvel később megismerkedtem a vőlegényemmel és eljegyeztük egymást. Mivel a rebecentől kértem tanácsot ez ügyben, úgy éreztem, hogy meg kell osztanom vele az örömhírt. Fontos volt a számomra, hogy tőlem halljon először az eljegyzésről, ne másoktól tudja meg. Emlékszem, erre svát hó tizedikén, 1988. január 29-én került sor, csupán tizenkét nappal a rebecen váratlan elhunyta előtt. A találkozóra elkísért apám és a húgom is.
A rebecen cukorkával kínálta Rivkyt. A húgom elmondta az áldást, a szájába vette a cukorkát, majd odasúgta nekem, hogy nem tudja hová tenni a csomagolást. A rebecen felfigyelt erre és megkérdezte, hogy mi a probléma. Elmondtam, mire megmutatta, hogy hol találjuk a szemetest a konyhában és megdicsért Rivkyt, amiért ilyen jól nevelt. Ezt követően mondtam el a rebecennek, hogy megtaláltam a páromat. Az illemnek megfelelően harmadik személyben fogalmaztam: „Amikor vőlegényt kerestem, a rebecenhez jöttem tanácsért. Istennek hála, megtaláltam, akit kerestem. Most fogunk írni a Rebbének, hogy az áldását kérjük. Azért jöttem, hogy személyesen oszthassam meg a jó hírt a rebecennel”.
A jiddis nyelv megőrzése
„Mi a fiatalember neve?” – kérdezte. „Levi Yitzchak Shemtov” – feleltem. „Csak nem Bentzion Shemtov unokája?” – tudakolta. „De igen” – erősítettem meg. Ekkor a rebecen elmosolyodott és így szólt: „Nagyon örülök, mert így biztos lehetek benne, hogy jiddisül beszéltek majd a gyermekeitekkel”.
Felteszem, azért tette ezt a megjegyzést, mert az én családom már meglehetősen amerikaivá vált és ezért a rebecen is mindig angolul beszélt velünk. A vőlegényem családjában azonban még a jiddis volt használatban, ezért a rebecen tudta, hogy ez a nyelv majd nálunk is nagy szerepet kap. A jiddis megőrzése nagyon fontos volt a számára.
Az esküvő után sok év telt el, mire várandós lettem. Nehéz időszak volt, de nem bizonytalanodtam el, hiszen a rebecen azt mondta, hogy majd jiddisül beszélünk a gyermekeinkkel. Más szóval, tudtam, hogy bizonyosan várandós leszek. Sőt, mivel többes számot használt, azt is tudtam, hogy nem csak egy utódra számíthatunk. Így is lett. Gyermekeink születtek, akikkel a mai napig jiddisül beszélünk.
A Rebecen is ezt akarta volna!
Még 1988-ban, két nappal a rebecennél tett látogatásunk után, felhívott telefonon. Megszámlálhatatlan áldással árasztott el. Többek között azt is mondta, hogy szerető nagymamaként gondol ránk. Nagyon szerettem volna elvinni hozzá Levi Yitzchakot, de sajnos erre már nem volt lehetőség. Hirtelen leromlott az egészségi állapota és kórházba szállították.
Apám kezelte és hihetetlen módon, lelkének távozta előtt néhány órával nem a saját állapota felől érdeklődött az orvosánál, hanem rólunk kérdezgette: „Hogy van az ifjú pár? Minden rendben velük? Boldogok? Mikor lesz az esküvő?”
A rebecen elhunyta és a gyászhét letelte után apám ellátogatott a Rebbéhez, aki szintén érdeklődött felőlünk. Amikor apám elmondta, hogy a történtek miatt egy szolidabb eljegyzési partit tervezünk, a Rebbe így szólt: „Minden úgy legyen, ahogy eredetileg eltervezték, ne tartsanak kisebb ünnepséget. Sőt, ha lehet, legyen nagyobb! Ne otthon tartsák, hanem egy rendezvényteremben, nagy vidámság közepette, élő zenével! Azért tegyenek így, mert a rebecen is ezt akarta volna”.
Sarah Shemtov dr. Robert (Moshe) Feldman, a Rebbe és felesége orvosának lánya. Férjével a Riverdale-ben működő Chábád-központot vezeti 1992 óta. Az interjú 2008 januárjában készült. Forrás: myencounter
További cikkeinket is megtalálja Facebook-oldalunkon.