„Ha zsidónak lenni azt (is) jelenti, hogy ezzel a tehetetlenséggel kell együtt élni, azzal, hogy mi vagyunk azok, … akiket állatokként vagoníroztak be százezer szám… akkor én nem bírok zsidó lenni. Nem erre születtem, és nem is tanítottak meg rá…”. – Így fejezi be cikkét Bodansky György (Nem bírok zsidó lenni – ÉS, 2013. április 5.).
Írása megérintett. Borzasztó érzés a kiszámíthatatlanság és a bizonytalanság és az ezekből fakadó kiszolgáltatottság érzése. Ez az a lelkiállapot, amelyet talán a legjobban igyekszünk elkerülni életünk küzdelmeivel. Az anyagi biztonság, egészségünk épsége, családi békénk, társadalmi megbecsültségünk, mind-mind a kiszámíthatóságról, a biztonságról és a kiszolgáltatottság érzésének elkerüléséről szólnak. A Holokauszt élménye – akár személyesen, akár családtagjaink vagy honfitársaink elbeszélésein keresztül átélve – így válik a legkézenfekvőbben ma is mindennap átélhető fájdalommá. „Tökéletesen kibírhatatlan” – ahogy Bodansky írja. A teljes megsemmisülés, a bizonyos bizonytalanság. Rettenetes és félelmetes.
Mégis érdekes Bodansky végkövetkeztetése, de a cikk címe számomra meglehetősen félrevezető. Azt írja: „nem bírok zsidó lenni. Nem erre születtem, és nem is tanítottak meg rá”. Nem erre tanították. Nem bírja. Inkább behunyja a szemét „és várja, hogy a sötétben kiosonjon”. Pedig ezzel éppen a szülőktől tanultakat manifesztálja, ismétli meg… Azt a mély, kényszeres hallgatást, az égbe kiáltó csendet, amely – véleményem szerint – éppen ezt a félelmet gerjeszti. A csend azért hallgat, mert felfoghatatlan, mert képtelenség lenne elmondani. „Nit far dem kind”, mert még a szülő sem tud megbirkózni vele. A „nem bírok zsidó lenni” éppen a hitleri, hámáni pusztítás önmegtestesítése, a szerencsétlen zsidó kápók és hullaégetők lelki szenvedése. Ez önmagunk elhallgattatása, öncenzúra, mely lelket és testet egyaránt gyötör és kínoz generációkon át.
Félreértés ne essék: a Holokauszt felfoghatatlan, megérthetetlen. Az emberi állapot romlandóságának legalja. Maga az isten-gyilkosság. Nincs jogunkban, nem feladatunk és nem is lennénk méltók rá, hogy bármilyen módon ítélkezzünk azok felett, akik ezeket a borzalmakat átélték és közben, majd utána ilyen vagy olyan döntéseket hoztak. Csak hálát adhatunk Istennek, hogy nekünk nem kellett ezt fizikailag átélni, hiszen még az elbeszélés átélése is elviselhetetlen.
Ugyanakkor hetven évvel a borzalom után talán megengedhetjük magunknak, hogy a hallgatás és elhallgatás aktusánál többet tegyünk. Attól hogy letakarjuk szemünket, a többiek még látnak, és mi is látjuk önmagunkat. Ha azt mondom „nem bírok zsidó lenni” – attól még ugyanúgy zsidó maradok. Sőt! Zsidóságom kényszer szülte lehasításával hajtom végre a holokauszt utáni zsidó lét legvisszásabb aktusát: megtagadom magamat, hagyományaimat és egyben mindazt, amiért 6 millió embernek el kellett pusztulnia. A félelem és az émelygés meg csak növekszik.
Ahogy a kanti kérdés fogalmazza: „mit kell tennem”? Mi az erkölcsi kötelességem (és a kézenfekvően adódó őrület elkerülésének módja)? Meggyőződésem, hogy zsidóságunk, identitásom nem a Holokausztban és az antiszemitizmus elleni folyamatos belső és külső küzdelemben gyökerezik, nem rettegésünk folyamatos megerősítésére korlátozódik. Ha történelmünket, a zsidó történelmet kellő távolságból, annak teljes, négy évezredes perspektívájából figyeljük, a vallás és a hagyomány sok nemzedék által ránk örökített bölcs keretét tesszük magunkévá. Ha a közösség által adott nagy családot magunkénak tekintjük, ha a zsidó nép és Izrael csodáját nem szűzlányos távolságtartással, hanem igenis sajátunknak (is) tekintjük, és ha a sok ezer éves bölcsességből mindig újra meg tudunk újulni. Nos, akkor – ha a fizikai fájdalom talán nem is – de a lelki bizonytalanság, a kiszolgáltatottság őrült kínja enyhülni fog.
A Bodansky György által hiányolt „pozitív identitás” megtapasztalásához – különösen, ha „senki nem tanított” meg rá – sokat segíthet a hagyomány, a közösség és a vallás, melyek olyan kereteket biztosítanak, hogy a pozitív identitás mégis a sajátunkká válhat. A hagyomány jelentősége éppen abban rejlik, hogy személyes egyediségünket a tradíció nemzedékről nemzedékre tovább tökéletesített mesterműveként tehetjük elévülhetetlen részévé. Egyéni, személyes gondolataink a tradíció végtelen láncát bővítő további láncszemként teljesülnek ki. A közösség, amely lehetőséget ad arra, hogy hagyományaink számára jelent teremtsünk, hogy a hagyományt ma teremtő emberekként összetartozzunk, hogy erényeinket megosszuk másokkal, és másokéiban mi is részesülhessünk. Hogy egymásra számítva együttes erővel többet tudjunk elérni. Hogy a nagy könyv külön álló betűiből egy sokat mondó üzenetté válhassunk. A vallás, amely személyes, belső intimitásunknak, spiritualitás utáni vágyunknak, a nemes célok és önmagunk keresésének ad keretet. Évezredek útkeresőinek léptei által kitaposott útként ad irányt arra, hogy megtaláljuk a belső hangot és a kapcsolatot a transzcendentálissal.
Tudom, érzelmekkel nem lehet vitatkozni. Megértem és átérzem azokat az emóciókat, melyekről Bodansky ír. De mégsem tudom elfogadni. Mert szerintem zsidónak lenni jó. Tud jó is lenni. Ha nem hagyjuk, hogy a félelemmel és a megaláztatás érzésével azonosuljon tudatunkban… Ha zsidóságunkat nem valamivel szemben (antiszemitizmustól való félelem vagy a holokauszt rémálma és saját tehetetlenségünk) határozzuk meg, hanem a ,,zsidó” pozitív jelentését ismerjük meg és éljük meg tudatosan. Megismerjük és azonosulunk a zsidóság több évezredes üzenetével, amely a közös bibliai alapokra épülve tulajdonképpen az egész emberiség nagy részének alapértékeit is adja.
A hagyomány szerint, épp a napokban ültük meg 3325-ik alkalommal Peszach, a kivonulás ünnepét. Nem kevés vér folyt ebben a történetben. És nem, nem csak a történet végének nürnbergi perére, az egyiptomiakat sújtó tíz csapásra gondolok, hanem „saját” vérünkre, Jákob fiainak két évszázados testi és lelki szenvedésére. Arra, ahogy a mi huszadik századi történetünkhöz kísértetiesen hasonlóan, a megbecsült egyiptomi alkirályt adó héberekből, hogyan lett jogfosztott, utolsó rabszolganép, olyan embertömeg, akiknek élete semmit sem ér. „Izrael fiainak népe több és hatalmasabb nálunknál. Nosza, legyünk okosak, hogy el ne sokasodjék, mert lesz, ha háború támadna, ő is csatlakoznék ellenségeinkhez, harcolna ellenünk” – olvassuk Fáraó érvelését (2Mózes 1:9-10.) és fülünkbe cseng „egy demokratikusan megválasztott párt” nemes képviselőjének, félreérthetetlen érvelése a „nemzetbiztonsági kockázatokról”.
És mégsem illetlenség a részünkről hogy mindezek után minden évben összeülünk és a kivonulásról, isteni csodákról beszélünk, megesszük az év legjobb vacsoráját és még négy pohár bort is iszunk. Azért teszünk így, mert épp ezáltal nyerjük el igazi, elvehetetlen és korlátozhatatlan szabadságunkat.
Bodansky György, Miért nem bírok zsidó lenni? cikkét itt olvashatja el