A holokauszt magyarországi áldozatainak emléknapján (április 16.) való megemlékezés keretében április 9-én három budapesti gimnázium diákjai különleges történelemórán vehettek részt az Óbudai zsinagógában. A Budapest-Fasori Evangélikus Gimnázium, a Piarista Gimnázium és a Lónyay Utcai Református Gimnázium tanulói Köves Slomó vezető rabbi előadását hallgathatták, amely a magyar zsidóság 1944-es megsemmisítésének emlékét idézte fel.
A program célja volt, hogy a fiatalok személyesebb formában ismerhessék meg a vészkorszak tragikus eseményeit, különös tekintettel a magyarországi zsidóság sorsára. Köves Slomó előadásában nemcsak a történelmi tényeket ismertette, hanem három különleges személyes történetét is megosztotta a diákokkal.
Köves Slomó az Óbudai zsinagóga történetéről mesélt
Köves Slomó rabbi rendhagyó történelemóráján három meghatározó történetet osztott meg az Óbudai zsinagóga diák közönségével. Az első történet magának az épületnek a sorsát követi végig – és ezzel a közösség történetét is elmeséli.
Az Óbudai zsinagóga 1821-ben épült, és a második világháború előtt virágzó zsidó közösség imádkozóhelye volt. A holokauszt idején több mint 3000 óbudai zsidót deportáltak, közülük csak tíz százalék tért vissza. A zsinagóga a háború után rövid ideig még működött, de a kommunista állam 1959-ben államosította. A Magyar Televízió 1970-es évektől stúdióvá alakította: itt forgatták többek közt a Süsü, a sárkányt is.
A rabbi személyesen emlékezett vissza arra a pillanatra, amikor 2009-ben megtudta, hogy eladásra kínálják az épületet:
„valaki fölhívott, és azt mondta, tudom, hogy a rabbi úr nagyon aktív, nem akar-e vásárolni egy zsinagógát”.
Az EMIH végül előbb bérbe vette, majd megvásárolta az épületet, és újra zsinagógává alakította. 2010 szeptemberében kétezer ember részvételével nyílt meg újra, köztük sok idős emberrel, akik még gyerekként jártak ide.
„Ez volt az első zsinagóga Magyarországon, amelyet a holokauszt és a kommunizmus után vissza tudott kapni a zsidó közösség” – mondta a rabbi.
Visszatalálás a gyökerekhez
A második történet egy K. Péter nevű idős amerikai férfiról szólt, aki 1952-ben ebben a zsinagógában tartotta bár micvóját, majd 1956-ban disszidált az Egyesült Államokba. Évtizedekkel később egy újságcikkben olvasta, hogy az Óbudai zsinagóga újra megnyílt, és felhívta Köves Slomó rabbit. A telefonban ennyit mondott: „Jó napot kívánok, én egy rossz zsidó vagyok.” A rabbi akkor még nem értette, miért mondja ezt magáról, de egy későbbi személyes találkozás alkalmával fény derült a történetre.
Első látogatása során K. Péter elmesélte, miért tartotta magát „rossz zsidónak”: gyermekként elvesztette szüleit a holokausztban, nagybátyja elvette a család vagyonát, őt és testvérét pedig a bejárónő nevelte fel. Bár micvóját nagybátyja kényszerítette ki, és a rossz emlékek, valamint a személyes fájdalom miatt később már nem járt zsinagógába. Egy évvel később azonban az Óbudai zsinagóga akkori rabbija felismerte benne az édesapját, és kérlelte, hogy legalább az őszi nagyünnepekre térjen vissza.
Amikor végül rászánta magát, és elment a zsinagógába, a bejáratnál a sámesz megkérdezte tőle: „Hol van a templomi jegyed?” Mivel nem volt jegye, és hosszú beszélgetés után sem engedte be, ez az élmény mély nyomot hagyott benne.
„Eldöntöttem, hogy soha többé nem fogok zsinagógába menni – és ezt 50 évig be is tartottam” – mesélte később.
A személyes találkozás mégis fordulópontot hozott az életébe. Kapcsolatban maradt a közösséggel, többször visszalátogatott, és halála után jelentős adománnyal támogatta a zsinagóga felújítását, többek között ólomüveg ablakokat is adományozott.
„Egy szó is elég ahhoz, hogy valaki örökre eltávolodjon – vagy épp visszataláljon”
– zárta a történetet Köves Slomó rabbi.
Az elmaradt bár micvótól a Siratófalig
A harmadik történet egy pesterzsébeti túlélőről szólt, aki 1944. március 25-én, szombaton tartotta volna a bár micvóját. Március 19-én azonban megszállták az országot a németek, és néhány héttel később a családját Auschwitzba deportálták. Ott elvesztette édesanyját, édesapja túlélte ugyan, de soha nem tudott lelkileg felépülni.
A férfi 70 évvel később, 83 évesen kérte Köves Slomót, hogy pótolhassa a bár micvóját. A rabbi fia, aki akkoriban maga is a saját bár micvójára készült, hetekig járt felkészíteni a bácsit. Az ünnepség a Siratófalnál zárult, ahol a 13 éves fiúk mellett ott állt a 83 éves Gyuri bácsi is.
Ez a három történet – a zsinagóga visszavásárlása, a majdnem egy életen át hordozott sértettség feloldása, valamint egy 70 évet váró bár micvó – mind azt példázza, hogy a zsidó közösség tagjai mindig visszatalálnak gyökereikhez, ha útjuk máshova is sodorja őket rövidebb, hosszabb időre. A vallás és a közösség ereje képes életeket és sorsokat formálni – akár évtizedek múltán is.
Ahogy Köves Slomó fogalmazott:
„Nem az a kérdés, mit tett velünk a történelem, hanem hogy mit teszünk mi az emlékezettel, amit kaptunk.”
A rendezvény a TEV – Tett és Védelem Alapítvány támogatásával valósult meg. A rabbi köszönetet mondott Szalai Kálmánnak, az alapítvány elnökének, valamint Dr. Negyela Lászlónak a szervezésért és a közreműködésért.
Az előadás után a diákok kérdéseket tehettek fel Köves Slomó rabbinak, és sokan éltek is a lehetőséggel: hosszú sor alakult ki, hogy személyesen beszélhessenek vele. Volt, aki arról érdeklődött, hogyan csatlakozhatna a zsidó közösséghez, mivel nagyapja zsidó volt, és ő maga is szeretne zsidóvá válni, betérni. Mások a jesivai élet mindennapjaira voltak kíváncsiak: milyen ott tanulni, voltak-e kétségei a rabbinak diákévei alatt, illetve minden jesivában tanuló rabbi lesz-e végül. Akadt olyan is, aki azt kérdezte, hogyan kell megszólaltatni a sófárt – sőt, saját maga is megpróbálkozott vele.
Az esemény nemcsak a holokauszt emlékezetének megőrzését szolgálta, hanem a fiatal generációk érzékenyítését is: célja az volt, hogy a történelmi ismeretek mellé személyes élmények és hiteles tapasztalatok is társuljanak.
További cikkeinket is megtalálja Facebook-oldalunkon.