Mit jelent a zsidó művészet a hagyomány tükrében? Lehet-e egyszerre hűséges a halachához és mégis alkotó módon szólni a spiritualitásról, emberről és Istenről? Báruch Náchson festőművész története erre a kérdésre ad példamutató választ. Egy izraeli kisfiúból, akit a mennyezet üres fehérsége inspirált, a Lubavicsi Rebbe biztatása révén a kóser zsidó művészet megteremtője lett.
A Rebbe egyszer azt mondta Báruch Náchsonnak: „Hiába váltják egymást a nemzedékek, kóser zsidó művészet még nem jött létre. Ön azonban megteremtheti.” Ez a mondat nemcsak egy életpályát indított el, hanem új utat nyitott a vallásos művészetben is. Báruch Náchson művészete a haszid világ fényét festette meg – szó szerint. Egy különleges életút következik gyermekkortól a lubavicsi Rebbéhez vezető úton át, egészen a nemzetközi elismertségig.
Gyermeki rajztehetség és mennyezeti víziók
Először az óvodában figyeltek fel a rajztehetségemre, még a negyvenes években, Haifában. Eleven gyerek voltam, akit nem igazán kötöttek le a szokványos játékok, ám ha papírt és ceruzát tettek elém, akkor már nem volt velem több probléma. Az iskolában egy dolog érdekelt igazán: a mennyezet. Az ugyanis egy nagy, üres és fehér felület volt, ahová bármit oda tudtam képzelni. A vallásórák hidegen hagytak. A tanár nem igazán a próféták lelkével és üzenetével törődött, sokkal inkább a bibliakritika eszközeivel elemezte a szöveget. Tizenegy éves voltam, amikor apán elvitt Slomó Narinszkihez, a fotóművészhez. Ő véleményezte a festményeimet, melyeket a közeli mezőkön vagy a Kármel-hegyen festettem.
Találkozás a haszidizmussal és a Rebbe útmutatása
A gimnázium elvégzése után Kerem Bejávnében folytattam a tanulmányaimat, egy vallásos-cionista jesivában. Egy nap egy barátom javaslatára elutaztunk Kfár Chábádba. Még sohasem jártam ott, de nagyon kíváncsi voltam. Egy hászid összejövetelen vettünk részt, ahol olyan dalokat hallottam, melyek a szívem legmélyére hatoltak. „Mindig is erre vágytam” – gondoltam magamban. Nem sokkal később átiratkoztam a közeli Lodban működő lubavicsi jesivába, ahol megismerkedtem a hászid tanításokkal, melyek kiszélesítették a látókörömet és segítettek az belső elmélyülésben.
Levelezni kezdtem a Rebbével, akitől tanácsokat és útmutatást kértem. Mindig részletes válaszokat küldött. Amikor megismerkedtem későbbi feleségemmel, elmondtam neki, hogy a legnagyobb vágyam, hogy személyesen láthassam a Rebbét. A tervemről persze a Rebbének is írtam, aki a következőt válaszolta erre: „Nem hiszem, hogy helyes lenne ide utaznia, ám mivel már kétszer is kért fogadólevelet, intézkedtem, hogy küldjenek önnek”. A fogadólevélre azért volt szükség, hogy az amerikai hatóságok tartózkodási engedélyt adjanak. Az ezt követő évben a feleségemmel az utazásra gyűjtöttünk. Hajójegyre spóroltunk, mert a repülés elérhetetlenül drága volt.
Kóser zsidó művészet teremtése
1964 nyarán, háromhetes hajóutat követően érkeztünk meg az Egyesült Államokba. Azonnal a Chábád központjába indultunk. Épp leraktuk a bőröndjeinket, amikor egy igen tiszteletreméltó ember haladt el mellettünk mosolyogva. „Szerintem ő volt a Rebbe” – mondtam a feleségemnek. Akkoriban ugyanis mindössze egy nyilvános fénykép volt róla.
A következő napon már a Rebbénél voltam, aki három órán át beszélgetett velem. „Miért utazott ide?” – kérdezte. Olyan volt, mint egy szerető apa. Nem dorgált meg semmiért, hanem szerető mosollyal hallgatott. Minden aggodalmamat elébe tártam.
A találkozó vége felé a Rebbe mondott valamit, amit örökre a szívembe véstem: „Hiába váltják egymást a nemzedékek, kóser zsidó művészet még nem jött létre. Ön azonban megteremtheti”. Úgy éreztem, hogy hatalmas teher nehezedik a vállamra. Vajon képes leszek létrehozni valamit, amire eddig még nem volt példa? Hogyan?
Amikor megkérdeztem, hogy mit jelent pontosan a kóser művészet, a Rebbe azt mondta, hogy konzultáljak egy rabbival. Felajánlotta, hogy fedezi egy évre a megélhetési és tanulmányi költségeimet, hogy továbbképezhessem magam. Azt javasolta, hogy inkább a technikai fejlődésre koncentráljak, ne a művészettörténeti tanulmányokra. Mivel nem beszéltem angolul, ajánlott valakit, aki majd eligazít.
Miután konzultáltam Zalman Shimon Dvorkin és Yosef Eliyahu Henkin rabbival, megértettem, hogy a zsidó jog elvárásai alapján mi számít kóser művészetnek. Bemutattak egy zsidó művésznek, Chaim Grossnak is, aki felajánlott számorma egy ösztöndíjat a kurzusaira, azonban miután beszélgettem vele, kiderült, hogy az elvei nem teljesen egyeznek azzal, amit a rabbik felvázoltak. „Köszönöm, de ezt nem tudom elfogadni” – mondtam Grossnak, aki így felelt: „Fiatalember, a Lubavicsi Rebbe a zsidó jog mestere, Chaim Gross pedig a művészeté”.
Ezzel együtt vissza kellett utasítanom, mert éreztem a Rebbe által rám ruházott küldetés súlyát, és megértettem, hogy ez áldozatokkal jár. Évekkel később ismét találkoztam Gross-szal, aki – látva a műveimet – elismerte a Lubavicsi Rebbe igazát. „Mivel az égből szerzi az inspirációit, magára nem vonatkoznak a tanárok által felállított szabályok. Maga egy szabad ember” – mondta. A szavai többet értek a számomra, mint bármilyen diploma.
Zsidó művészet a Rebbe szemével
Végül a Manhattani Vizuális Művészetek Iskolájában találtam magamnak egy megfelelő programot. Két év elteltével a Rebbe közölte, hogy ideje hazatérnünk Izraelbe. Így is lett, és a hatnapos háború után Hebronban telepedtünk le.
Továbbra is festettem, de ez nem biztosított megélhetést az egyre növekvő családunknak. 1978-ban meghívást kaptam a londoni Chábád közösségtől, hogy rendezzek náluk kiállítást. Akkor merült fel, hogy a képeimet esetleg New Yorkba is el lehetne vinni. Amikor megkérdeztem a Rebbét, hogy elvigyem-e neki néhány képemet, ő így felelt: „Miért csak néhányat?”. Azt javasolta, hogy rendezzek kiállítást a Chábád főhadiszállása mellett, melyet ő fog megnyitni.
Amikor már minden kép a helyén volt, a Rebbe körbejárt és ötven percen át nézte, kommentálta és véleményezte a műveimet. Az egyiknél megjegyezte, hogy a kerubok szárnyainak fedniük kellene a frigyládát, mert az felel meg a zsidó hagyományoknak, továbbá fiatal arccal kell ábrázolni őket. Egy másik képen egy cádik küzdött a sötétség erőivel. Ott azt jegyezte meg, hogy jobb lenne, ha a cádik helyezkedne el felül. „De itt a száműzetés idejét ábrázoltam” – mondtam erre. „Az nem számít, egy zsidó mindenen felül áll” – felelte.
A Rebbe a technikai részletekre is odafigyelt. Észrevette például, hogy egy kézre hat ujjat festettem, egy fejre való tfilinről hiányzott a rovátkolás vagy egy félhold fordított helyzetben volt. A Salamon király palotáját ábrázoló képen észrevette, hogy egy alak asszír stílusú ruhában volt egyiptomi helyet. Végül megkérdezte: „És hol vannak a táncoló hászidok?”. Később ezt a motívumot gyakran használtam.
A zsidó lélek megfestése – Náchson öröksége
A kiállítás végén a Rebbe megkérdezte, hogy sikerült-e eladnom néhány képet. „Amikor meglátták az árakat, elájultak” – válaszoltam. „Hát, akkor egészséges emberekkel kössön üzletet” – mondta erre, majd megkérte a titkárát, Yehuda Krinski rabbit, hogy segítsen egy katalógus összeállításában. Azt is javasolta, hogy próbáljak meg litográfiákat értékesíteni.
Nagyon meghatott a Rebbe emberséges hozzáállása. A későbbi években számos kiállítást rendeztem világszerte és nagy örömöt okozott, hogy a műveim fellelkesítik az embereket. Igyekeztem tórai témákat festeni, a midrásokban és a hászid történetekben található értelmezésük alapján. Talán erre gondolt a Rebbe, amikor azt mondta, hogy hozzak létre kóser zsidó művészetet.
Báruch Náchson (1939–2021) nemzetközi hírű festőművész és a hebroni zsidó közösség egyik alapítója volt. Az interjú 2010 júniusában készült. Forrás: My Encounter
Kattintson ide, ha hozzá kíván szólni a Facebookon! További cikkeinket is megtalálja Facebook-oldalunkon.