1985. március 28-án, 38 éve hunyta le a szemét örökre az egyetemes és a zsidó művészet egyik legnagyszerűbb alakja, Marc Chagall. Chagall és a lubavicsi haszidizmus kapcsolatáról Mordechai Lightstone rabbi írt elemzést.
Mose Szegál, a későbbi Marc Chagall 1887-ben született Vityebszkben, egy lubavicsi haszid család legidősebb gyermekeként. Bár mind ő, mind felesége, a hasonló hátterű Bella Rosenfeld eltávolodott a hagyományoktól, alapvető életélménye, kifejezésmódja, tematikája a zsidó gondolkodás, érzelmek, a stetl és a zsidó hagyomány legnagyszerűbb ábrázolójává tette. Chagall maga így nyilatkozott erről:
„Ha nem lennék zsidó, nem lennék művész sem”.
Festészetében a haszidizmus életigenlése, a világ szépségeire és csodáira nyitott hozzáállása jelenik meg, párosulva az egyszerű,
tanulatlan zsidó őszinte istenszeretetével és tiszta hitével. Chagall kezdetben zsidó iskolába járt, a világgal való találkozásának meghatározó eleme volt egészen kicsi korától a hászid életforma és életszemlélet. A haszidizmus spiritualitása, a mélyebb értelem feltárására való törekvés egész művészetét meghatározta.
Chagall önéletrajzában elbeszéli, hogy hogyan látogatta meg egyszer szülővárosát, Lioznát, amikor az ötödik rebbe, a Rásáb (az ő halálozási évfordulója is ebben az időszakban, niszán hó másodikán van) a városban tartózkodott. Sokan fordultak a rebbéhez gyermekáldásért, egy-egy talmudi szakasz értelmezéséért vagy életvezetési tanácsért. Bár Chagall nem volt vallásos, a rebbét ő is tisztelte, és szerette volna kikérni a véleményét egy bizonyos kérdésben: „Az egész térségből jöttek hozzá, hogy beszéljenek vele… De bizonyosan soha egyetlen művész sem volt a látogatói között…” Miután a rebbe elolvasta a kérdést, a festő leírása szerint így felelt: „Szóval Pétervárra szeretnél menni, fiam? Úgy gondolod, ott jó életed lenne. Legyen így, fiam, megáldalak. Menj oda.” Ám a kételkedő művészt nem nyugtatta meg a válasz: „De rabbi, inkább Vityebszkben maradnék. Tudja, itt laknak a szüleim, a feleségem szülei…” – „Rendben fiam, mivel inkább Vityebszkben maradnál, megáldalak, menj oda”. Chagall még számos kérdést szeretett volna feltenni a rebbének a művészetről, a saját művészetéről, ám erre nem nyílt lehetőség. Le is vonta a következtetést: „Azóta akármilyen tanácsot is kapok, annak éppen az ellenkezőjét csinálom. Maradhattam volna abban a faluban, ahol vakon követhettem volna a rabbit… Ám a háború közbeszólt…”
Valójában igen érdekes beszélgetés alakulhatott volna ki kettejük között a művészetről, ha Chagallnak lehetősége lett volna feltenni a kérdéseit. Az ötödik rebbét ugyanis nagyon érdekelte a művészet. Egy leveléből kiderül, hogy a rendkívül feszes napirendet tartó rebbe 1884-ben több órát töltött a Louvre-ban. A Rásáb úgy vélte:
„Egy kép megalkotásának három útja van. A mentális kép, mely mély gondolkodás útján jön létre. A beszéd, amikor az ember szavakkal ír le egy képet. A festés, amikor fizikai kép jön létre. A képalkotás e három formája három különböző módon hívja életre a képet. A gondolatban létrejövő kép az egyes ember elméjében hozza létre az élményt. A beszéd által mások számára válik megélhetővé a mentális kép. A festéssel, a tettek mezején maga a kép kel életre.” A rebbe ezt követően részletesen leír három, a Louvre-ban látott Raffaello festményt, majd hozzáteszi:
„Hosszú ideig álltam és szemléltem a festményt, képtelenül arra, hogy továbblépjek. Amikor végül megmozdultam, le kellett ülnöm, hogy megpihenjek. Egészen zárásig maradtam ott, és háromszor is visszamentem megnézni a képet, olyan nagy hatást tett rám… nagyon sokat adott ez az istenszolgálatomhoz. A Báál Sém Tovtól tanultuk, hogy minden, amit egy zsidó ember lát és hall tanítás számára az istenszolgálat útján.”
Az ötödik rebbe számára a művészet a spirituális emelkedés és a magasabb szférákhoz való kapcsolódás eszköze volt.
Hogy mi történt volna, ha Chagall Lubavicsot választja Pétervár és utána Párizs helyett, sosem tudjuk meg. Az viszont bizonyos, hogy a maguk módján mindketten óriási hatással voltak a következő nemzedékekre.