Az Örökkévaló pedig hullatott Szdomra [Szodoma] és Ámorára [Gomora] kénkövet és tüzet, az Örökkévalótól az égből. És felforgatta a városokat, meg az egész környéket, a városok összes lakóit és a föld növényzetét. És felesége hátratekintett és sóoszloppá lett.(M.I. 19:26)
Így írja le a Vájérá hetiszakasz Ávráhám unokatestvére, Lót feleségének végét. Az asszony menekülés közben az angyalok figyelmeztetése ellenére visszanézett egykori otthonára, melyet kénkövekkel és tűzzel pusztított el az Örökkévaló lakóinak szörnyű bűnei miatt, és a látványtól sóoszloppá vált. A Holt-tenger partján számos ilyen sóoszlop áll, és az egyikről úgy tartja a hagyomány, hogy az Lót sóvá dermedt felesége. (A helyszínről ebben a cikkben írtunk.)
A só több helyen fontos szerepet tölt be a zsidó hagyományban. A midrás úgy meséli, hogy miután a teremtés során az Örökkévaló szétválasztotta a felső és az alsó vizeket, az alsó vizek panaszt tettek Nála. Azt kifogásolták, hogy míg a felső vizek közel vannak az Éghez, addig ők, az alsó vizek örökre távol vannak onnan. Ezért az Örökkévaló sóssá tette a tengerek vizét, és azt mondta: A tengerekben levő sót teszik majd népem fiai az áldozatokra, és amikor kellemes illatként felszáll hozzám az áldozat, akkor abban benne lesz a só is. Így kerülnek majd a tengerek vizei közel Hozzám.
Ennek megfelelően mindent, ami az oltárra került, meg kellett sózni. Így olvashatjuk a Tórában a „só szövetségének” parancsát:
És minden ételáldozatodat sóval sózd meg és ne hagyd el a sót, Istened szövetségjelét ételáldozatodról; minden áldozatodon áldozz sót. (M.III. 2:13)
A só, mely soha meg nem romlik, a lerombolhatatlanságot, a tönkretehetetlenséget jelképezi, vagyis Isten és az Ő népének örök kapcsolatát fejezi ki.
Ma, amikor nincs Szentély, az otthonunk olyan, mint egy miniatűr Szentély (mikdás meát), asztalunk pedig olyan, mint az oltár. Ennek emlékére sóba mártjuk a kenyeret is fogyasztás előtt. Kabalista szokás szerint egyenesen háromszor mártják sóba a kenyeret, mivel a kenyér – héberül lechem –, illetve a só – héberül melách – szó számértéke éppen háromszor annyi, mint a négybetűs istennév, a jud- hé – váv – hé számértéke. A tartósításra nagyon alkalmas sóval azt is kifejezzük, hogy étkezésünk nem csupán egy múló pillanat, hanem az örökkévalósággal való összekapcsolódás.
A Tóra ezen felül azt írja a Berésitben (3:19): „Arcod verejtékével edd a kenyeret” – a só arra is emlékeztet, hogy az első emberpár bűne miatt a mai napig keményen meg kell dolgoznunk a kenyerünkért.
A só egy további felhasználása a kóserolás. Nem elegendő ugyanis, hogy egy állat kóser legyen, megfelelő módon kell levágni és a vérét, mely a Tóra szerint a lélek, teljesen kifolyatni. Erre a durva szemű só a legalkalmasabb, mivel az utolsó vércseppet is kiszívja a húsból, ami ilyen módon kóser, vagyis megengedett lesz a számunkra. Régebbi korokban ezt mindenki otthon végezte el, napjainkban azonban a kóser termékeket árusító üzletekben általában kikóserolt hús kapható. Ez viszont azt is jelenti, hogy a kóser hús mindig egy kicsit sós, érdemes ezt a főzés során figyelembe venni.
Mai receptünk tehát, mi is lehetne más, sóágyon sült csirke.
Csirke sóágyon
glutén- és tojásmentes
1 egész csirke
kevés olaj
1 kiló durva szemű só
A csirkét megmossuk. Egy jénai tálba beletöltjük a sót, ráfektetjük a csirkét. Egészen vékonyan megkenjük olajjal, alufóliával letakarjuk, majd másfél órára 180 fokra felmelegített sütőbe tesszük, lehetőleg légkeveréssel (ha nagyobb csirkét sütünk, több időre is szükség lehet az elkészüléshez). Amikor már majdnem elkészült, levesszük az alufóliát, és további negyed órán át pirítjuk a húst. Ha nem azonnal sütés után tálaljuk, érdemes sütés után egy másik tálba áttenni a csirkét, mert a só ágyon felmelegítve nagyon sós lesz.