Az elmúlt hónapban az EMIH két új kóser helyet is nyitott. Május elején Szentendrén nyitotta meg kapuit a Cháj Galéria, ahol a kiállítótér – és a már korábban is működő zsinagóga – mellett egy kellemes udvarral összenyitott kávézó is várja a kultúrára és kóser gasztronómiára éhes helyieket és turistákat. Június közepén pedig a Zsilip zsidó központ bővült egy fantasztikus kóser hellyel, a Brooklyn Bagellel. A megnyitókról már részletesen értesülhettek a zsido.comról és a Gut Sábeszből is. Most pedig a két helyhez egy képzeletbeli, ám a valóságban bármikor megvalósítható élménydús programmal igyekszünk kedvet csinálni.  

 

Egy június közepei pénteken, amikor már korán reggel lehetett látni, hogy szép napsütéses napra virradnak, s erre a telefon időjárásjelző applikációja sem cáfolt rá, Jutka és Eszter úgy döntöttek, hogy amíg gyermekeik az óvodában vannak, ők végre „kivesznek” egy napot, s azt a szabadban töltik.

Bár a pénteki kirándulás meglehetősen „unortodox” választásnak tűnhet, Jutka és Eszter már csütörtök este előkészültek a sábeszre. Korai előkészületeik fő oka az volt, hogy hittek abban, hogy az ízek így még jobban összeérnek, de egyébként sem szerettek kapkodni, jobb’ szerették a kész ételeket a melegítőre rakni péntek este…

Jutkáék értek először a Bét Mená­chembe, s miután bekísérte a gyerekeit, beugrott a szomszédos kóser boltba, mert kitalálta, hogy még a kirándulás előtt összedob egy-egy ízletes bagelt. Már a kosarában volt az ötdarabos gyorsfagyasztott amerikai bagel, s a krémsajtok között válogatott, amikor Eszter megjelent mellette. Jutka gyorsan elkezdte előadni a tervét, ám még mielőtt befejezhette volna, a barátnője leintette: „Jucikám, hát nem hallottad, hogy a Zsilipben megnyílt a kóser bagelező? Pont olyan, mint amilyenből Brooklynban szinte minden sarkon van egy! Úgyhogy ne viccelj, hogy ezek után még mi fogunk bagelt sütni. Fizess gyorsan, feldobjuk hozzátok, aztán irány a Zsilip!”

Jutka nem is mert ellenkezni, de nem csak a szavak győzték meg, hanem a gondolat, hogy a meleg sütő helyett egy hűtött, kényelmes helyen ehetnek. Jutka gyorsan felugrott a lakására lepakolni, lekapott egy vékonyka könyvet a polcról, majd zárta az ajtót, s már futott is le a lépcsőn.

A Zsilipnek már eddig is rendszeres látogatói voltak, nemcsak a zsinagóga miatt, de a fantasztikus játszóház miatt is, ahol az idő csak úgy repült szülőknek, gyerekeknek egyaránt. A Brooklyn bagelező megnyitásával pedig a Zsilipet tényleg valóságos zsidó központnak lehet nevezni, mely központi lokációjának köszönhetően, nem csak Újlipóciáé, de az egész fővárosé, illetve mindenkié, aki oda betér!

S a bagel… tényleg olyan, mint ahogy hirdetik: ízig-vérig New York-i. Ha pedig valakinek eddig nem volt még szerencséje bagelt kóstolni az amerikai metropoliszban, akkor próbálja ki a Zsilipét, a kulinaritás tekintetében meglesz a teljes élmény!

Közben a két barátnő elhatározza, hogy a Margitszigetnél kicsit messzebbre kirándulnak, és felkeresik a zsidó élet egy másik új helyszínét: a szentendrei Cháj Galériát. Még gyorsan az otthoniaknak is csomagoltatnak némi kóstolót, aztán irány a HÉV. Vagy várjunk csak! Eszternek jobb ötlete támad:

– „Ezer éve nem ültem hajón… a MAHART-on az van, hogy a Vigadótól fél óra múlva indul egy hajó Szentendrére. Azt pont elérjük, ha levillamosozunk a kettessel.”

– „De az hosszabb. Ne felejtsd, hogy vissza kell érni háromra a gyerekekért!”

– „Én azt tanultam, hogy ha az út az élmény része, akkor az nem kidobott idő! Egyébként is még fél tíz sincs. Meglátod, jót nézelődünk majd!”

– „Na jó, de akkor engedd szabadjára a benned lakozó idegenvezetőt, és mesélj sokat.”

– „Oh, ezzel nem lesz probléma, ne aggódj!”

A Duna hűsítő fuvallatai kellemesen simogatják a fedélzeten bámészkodókat. Az eklektikus bérpaloták ablakain és a hotelek hatalmas üvegtábláin csak úgy szikrázik a víz fodrozódása. A város lassan sodródik el a hajó mellett, vagy inkább fordítva, de a tűző napsugarak és a permetes szellő egyvelege különös illúzióként borul a nézelődőkre.

– „Látod ott a sarkon azt a timpanonos monstrumot? Tudod, mi az?”

– „Valamelyik minisztérium? Talán a külügy?”

– „Nem, az a másik oldalon van. Ez a belügy. De nem az a lényeg, hanem, hogy mi volt előtte! 1905–1950 között ez volt a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank épülete. Persze az épületet és a bankot is zsidók csinálták. Quitt­ner Zsigmond tervezte és Ullmann Móric vezetésével alapították meg 1840-ben. Mellette a Gresham-palota az egyik kedvenc épületem. Azt is a Quittner tervezte, igaz, abba már a Vágó-fivérek is besegítettek… Tudtad, hogy a Vágók eredetileg Weinbergerek voltak? Nagyanyám is Weinberger volt, de ő Virágra magyarosított. Na mindegy, hol is tartottam?… Jah, a Greshamnél! Szóval a biztosítótársaság épülete volt, de nem is az a lényeg, hanem hogy a földszintjén volt a kávéház, ahol a Gresham-kör is összegyűlt. A Bernáth Aurél fogta össze őket és a nagybányai művésztelep hagyományait akarták feléleszteni. Vagyis nem csak akarták, ha engem kérdezel, túl is szárnyalták őket. Főleg impresszionisták voltak, közöttük pár zsidó is, mint a Berényi Róbert vagy a Farkas István. A Farkas egyébként Wolfner volt. Szellemes fordítás, nem? Viszont nem a híres újpesti bőrgyáras Wolfnerektől, hanem a könyvkiadóktól származott. Tuti nektek is van Singer és Wolfner kiadványotok otthon.”

– „Jaj, mindig összeszorul a szívem a cipőknél… De amióta három éve a Zsilip megnyitóját itt kezdték a tóraavatással, némi öröm is kapcsolódik a helyhez. Nagymamám egyébként is mindig azt mondta, hogy nem elég túlélni, de élni is kell.”

– „S milyen igaza volt neki…! Látod, milyen szépen felújították az egykori Wellisch-bérpalotát? A magas teteje versenyzik a parlamentével… Zala György Andrássy szobráról pedig csak kevesen tudják, hogy azt Róna József öntötte bronzba, akinek ott szemben, a vár udvarában áll a Savoyai herceg lovas szobra.”

Közben megy tovább a csevegés erről-arról, mire Eszter a Zsilipre mutat, s fennhangon folytatja – mert most már a fedélzeti utasok többsége őket hallgatja:

– „A Palatinus Építő Rt. két nagy­ágyúja Grünwald és Schiffer kérték fel a zseniális Vidor Emilt, hogy tervezze meg nekik a Duna-parti látkép új elemét. S amellett, hogy meglehetősen csinosra sikerült, a lakásai az elképzelhető legnagyobb luxussal voltak felszerelve… Volt központiporszívó-rendszere, de ami még ennél is extravagánsabb, hogy a fürdőszobákban volt egy külön csap, melyből a Margitszigetről folyt a termálvíz… A két szárny között eredetileg franciaudvar volt, aztán a szocializmus alatt pártétkezdének építették be, ami most pedig a világ egyik legmenőbb zsidó vallási és kulturális központja.”

A Szent István park magasságában Jutka előveszi a könyvecskét, amit otthon még gyorsan bedobott a táskájába. Szerb Antal, Budapesti kalauzából kezd felolvasni:

– „Mikor fiatal voltam, ez a városrész kerítésekből állt. A kerítések alól kutyák ugrottak ki féltesttel, ugatásuktól az ember megcsúszott a út jégén, felkelt és szégyellte magát. De azért szép volt és messze ki lehetett sétálni, Újpest felé, amelyet csak a mesékből és félelmekből ismertem. Ma itt vannak a leglaposabb modern paloták. A palotákban fiatal pszichoanalitikusok teregetik ki egymás lelkét a díványokon, a bridzs délceg amazonjai ábrándoznak hófehér fürdőszobák mélyén, rendkívül intelligens magántisztviselők Moszkvát fogják a rádión. Téli vasárnap az egész városrész hosszú fadarabokkal zarándokol a Svábhegy felé, otthon csak az elözvegyült borbély marad. Minden modern és egyszerű és tárgyilagos és egyforma itt.” (26. old.)

Majd még hozzáteszi:

– „Azért az utóbbi hangulatból maradt még majd’ száz évvel későbbre is. Az itteni Bauhaus házak miatt lett Tel-Aviv egyik testvérvárosa Budapest, nem? Egy regényben olvastam, hogy a Dunapark Kávéház épületét a cukorkirályok, a Hatvany-Deutsch család építette, és hogy a háború után egy ideig itt lakott Hatvany Lajos is, akinek az ötödik emeleti lakása valóságos átjáróház volt, a korszak krémje, mint a Heltai Jenő, Karinthy Ferenc, Szép Ernő vagy a Kéthly Anna adta egymásnak itt a kilincset. Mondjuk arra nem emlékszem, hogy ki tervezte…”

– „Domány Ferenc és Hofstätter Béla tervezték. Két tragikus sorsú építész. Domány még harminckilencben lett öngyilkos Londonban, bár a család szerint csak véletlenül adagolta túl az altatót. Hofstättert meg negyvennégy decemberében végezte ki egy nyilas csürhe. Úgyhogy jegyezd csak meg a nevüket, hiszen lenyűgöző emlékeket hagytak maguk után…”

– „Olyan harmonikus, hogy Újlipóciában még a tekintélyt parancsoló klasszicizáló templom is Bauhaus elemektől válik könnyedebbé. Egyébként sokáig azt hittem, hogy múzeum, de aztán mondták, hogy református templom, aminek az alagsori altemplomában negyvennégyben zsidó családokat is bújtattak” – mondja révedező hangon Jutka.

Aztán Újpest után – ahol Eszter hosszasan beszélt arról, hogy azt a 18. század közepén zsidó gyarmatnak is nevezték, miután 1835-ben Lőwy Izsák tímár felépítette az első házakat és bőrgyárat, öt évvel később pedig ő lett a község első bírája is – a hajó a Duna bal szakaszára kanyarodik. S kétoldalt a folyó fölé hajló fák hűs zöldje után Szentendre belvárosában kiköt a hajó.

A kikötő és a Cháj Galéria között rövid út vezet, igaz, a kacskaringós utcákban könnyű elveszni. Azonban a szabálytalan utcák útvesztője kellemes dezorientáltságot okoz. A belvárosban szinte akármelyik utca feltűnő házában vagy rejtett zugában egy-egy művész képtárát vagy múzeumát találjuk.

A Cháj Galériához vezető út leágazásaiban például rögtön három zsidó képzőművész emlékhelyét is meglátogathatjuk. Pár száz méteren belül van Vajda Lajos, Kovács Margit és Czóbel Béla múzeuma is. Ezekben kiváló állandó kiállításokat találhatunk, a Cháj Galériában pedig izgalmas időszaki kiállításokat rendeznek be. Május 5-én Bernáth Aurél egy tanítványának, Szilárd Klára festő képeivel nyitották meg ünnepélyesen a szentendrei zsidó kiállítóteret.

– „De honnan olyan ismerős nekem Szilárd Klára neve?… Várj, megvan! Tudod, a Dohány zsinagóga mögött ő csinálta azt a hatalmas ólomüveg kompozíciót a holokauszt 60. évfordulójára.”

– „Komolyan? Azt hittem, hogy ő Izraelben élt. Na várj… Itt azt írják, hogy Budapesten született huszonegyben, és a Veres Pálnéba járt, na pont, mint anyu… Egy textilvegyésszel házasodott össze, de házasságuk csak alig hat hétig tartott, mert a férjét munkaszolgálatra vitték. Azt hitte, meghalt. A holokausztot Svájcban élte túl, ott újraházasodott és ötvenegyben Izraelbe mentek. Majd’ kilencvenben vendégkiállítása volt a Vigadóban, ahol… hát ezt nem hiszem el… mindjárt elsírom magam… a kiállításon újra találkozott a halottnak hitt első férjével, Füsti Pállal. Alig bírtak megszólalni, majd a Klára annyit mondott: »Pisti, hozz egy konyakot, mert megáll a szívem.« Aztán újból összeházasodtak, Szentendrén is vettek egy házat, ahol berendezett egy műtermet. Azt írják, hogy élete legboldogabb tizennégy éve következett. Majd férje elvesztése után, rokonok hiányában, már csak a művészetnek élt. Tizenhétben hunyt el… Elképesztő történet.”

Jutka és Eszter a képek egzotikus színkavalkádjában teljesen elveszve sétálgatnak a képek előtt, aztán felfrissítik magukat a galéria kóser kávézójában, s elhatározzák, hogy még megnézik az Ámos Imre – Anna Margit Emlékmúzeumot. Egy másik, micsoda tragikus sorsú művészpáros, akik rengeteget adtak a magyar festészethez. Talán nincs még egy olyan magyar festő, mint Ámos, akinek a képei jobban visszaadnák a vidéki zsidó élet hangulatát. Anna Margit sírja végső kívánságának megfelelően az udvaron van, oda mindketten tesznek egy-egy kavicsot.

Aztán, élményektől túlcsordulva, irány vissza a kikötőbe. Indul a hajó. Az utazók egy része megegyezik a délelőttiekkel, ők mosolyogva üdvözlik a két asszonyt, s újabb szórakoztató és információkban gazdag történeteket remélve köréjük helyezkednek el.

Most a Buda felőli oldalra ülnek, mert ahogy írta Szerb: „A Dunának két partja van, mint a folyóknak általában. Azt hiszem, az is normális, hogy a két part itt is két más világ. Mint Párizsban. A pesti parton zenés kávéházak nyitnak és csuknak, a budai parton gesztenyefák.” (12. old.)

A hajó motorja szinte alig jár, inkább finom tempóban úszik a sodrással. Az Árpád híd után hamarosan feltűnik az Óbudai Zsinagóga ódon épülete. Elképesztő a kontrakaszt, ami a kétszázéves imaház és a panelrengeteg között feszül.

„Valamikor itt lakott Izrael tizenkét törzse […]” (23. old.) – olvassa Jutka Szerb Antal „Marslakóknak” írt útikönyvéből. – „Találó, hiszen Budapest zsidó bölcsője ringott itt, s a vészkorszak után ki gondolta volna, hogy egyszer lesz még olyan pezsgő zsidó élet, mint annak előtte. Münz Mózesek, budai Goldbergerek büszkén nézhetik az örökségük gondos ápolását.”

Közben a hajó balra kanyarodik. Fél háromkor kiköt a Vigadó téren, nem kell sietni, kényelmesen van idő visszasétálni a Dohány utcai oviba. A gyerekek vidáman mutogatják a heti alkotásokat, ki hogy színezte ki, ki mit tanult a párásáról.

„Ez nagyon jó volt. Legközelebb menjünk az egész családdal és nézzük meg a Skanzent is. Annak is van egy-két zsidó érdekessége.

„Mindenképpen! Gut sábesz nektek!”

„Gut sábesz, sziasztok!”

*A menetrend és a nyitvatartási idők változhatnak, kérjük, tájékozódjanak indulás előtt.

Megjelent: Egység Magazin 32. évfolyam 155. szám – 2022. június 14.