Kevesen gondolnák, hogy a csárdás megalapítóját, a hegedűst, akinek nyitányával nyitották meg a Nemzeti Színházat, a halhatatlan Rózsavölgyi Márkot (1789–1848) úgyis emlegették még otthon Balassagyarmaton, hogy a „muzsikus Mordecháj”, vagy jiddisül: „Mordchele klezmer”.
De mi is az a klezmer?
A klezmer a jidiskájt egyik alapfogalma, amely az évszázadok és évtizedek folyamán változó gyakorisággal került előtérbe, pont olyan ütemben, ahogy a klezmer éppen virágzott, alig, hogy csak létezett, vagy akár teljességgel megszűnt. A klezmer kutatói nagyjából megegyeznek abban, hogy a fogalom és vele a zsidó zenének e formájú művelői az 1970-es években tértek vissza a köztudatba.
| A Tórában a hangszerek megjelölésére a klé szó van használatban, míg az énekkísérethez használt hangszereket klé-zmernek hívja a rabbinikus irodalom. A hangszerek klezmer megnevezését pedig idővel átvették a hangszer megszólaltatóira is, a cambridge-i Trinity College egyik 16. századi kódexében a „cele-semorim” már egyértelműen nem a hangszert, hanem a zenészt jelöli. |
A klezmer elsősorban az Elbától keletre terjedt el és azokra a muzsikusokra értették, akik a különböző zsidó eseményeken, de elsősorban esküvőkön, körülmetéleseken, illetve purimi ünnepségeken szolgáltatták a vidám talpalávalót. Népszerűségük az idővel hullámzóan változott, elsősorban a stetl-világban és a hagyományőrzőbb közösségekben volt igény rá. Az asszimiláltabb közösségekben, vagy csak átfogóan a polgári vagy annál magasabb osztályokban, a megbecsülésük igen csekély volt.
A klezmerek minimális megbecsüléséről tanúskodik a lengyel születésű, Josef Tal (szül.: Grünthal, 1910–2008) világhírű izraeli zeneszerző önéletrajzi visszaemlékezésében, melyben leírja, hogy amikor 1934-ben először lépett fel hegedűsként egy kibucban, lekezelően így fogadták: „Nur a klezmer is gekimen.” Vagyis: „Csak egy klezmer.” – akárcsak mintha egy másodrendű zenész lett volna.
Amit ma az autentikus, azaz a vészkorszak előtti klezmerről tudható, elsősorban az ukrán születésű, később amerikai klarinétos Dave Tarras (1895–1989) interjúiból és Mose Beregovszki (1892–1962) folklorista 1937-ben megjelent Zsidó hangszeres népzene című művéből ismerhető.
 Augusztus 28-án, a már hagyományosnak számító Sóletfesztivállal indul el az EMIH rendezvénysorozata a Zsinagógák Hete, amelyen egészen szeptember 7-ig, változatos zenei és kulturális programokkal várják az érdeklődőket Budapesten és vidéki helyszíneken. Többek között, meghallgathatják a Budafoki Dohnányi Zenekar, Magyarország egyik legsokoldalúbb szimfonikus zenekarának koncertjét is. |
Scheiber Sándor (1913–1985) rabbi kutatásai szerint Magyarországon a 17. század közepétől kezdve voltak klezmerek. Hazai klezmerészek nevét pedig a 18. század első felétől kezdve ismerünk, így például 1735-ben Aradon egy Isac nevű férfi, Nagymartonban pedig Hirschl Elias zenélt. 1767-ben Apostagon két klezmer is megélt: Hersel Isac és Salamon Mojses, ugyanígy és ugyanekkor Óbudán David Aron és David Konn zenéltek. Bonyhádon pedig 1795-ben három klezmert is összeírtak Marcus Licht, Philip Haj és Marcus Kellert személyében.
Ismerve a zsidókat korlátozó különböző törvényeket és rendeleteket, melyek számos foglalkozástól eltiltották őket, és sokáig kizárták a céhekből is a zsidókat, – nem is különösebben meglepő, hogy sok közösségben akadt egy-két férfi, aki kereseti forrásának a zenélést választotta, hiszen tehetségén kívül csak hangszerére volt szüksége. Habár néhány feljegyzés arra is felhívja a figyelmet, hogy a klezmerek működését időnként a hitközségek is korlátozták, s így ez sem számított könnyű szakmának.
A klezmer leggyakoribb hangszere a hegedű és a cimbalom volt. Beregovszki feljegyzései között a 20. század elején készült legidősebb interjúalanya úgy emlékezett vissza, hogy az 1800-as évek végén még minden számot egy „»takszim«-mal kezdtek, ami egy, a makám bravúrjaira vagy rögzült skálára és dallamtípusokra alapozott, a közel-keleti klasszikus zenére jellemző szabad ritmusú nyitány. Több hegedűt használtak, és egy balkáni típusú balabanon vagy dobon is játszottak. Fuvolásokról is szólnak feljegyzések.”
Érdekesség, hogy a háromhúros lapos hidas kontrát, más néven brácsát vagy basszprímet az erdélyi cigány zenészek „zsidó hangolású hangszernek” nevezték. De figyelemre méltó a klezmer zene és a működési területük zenei sajátosságainak fúziója. A világhírű Szól a kakas már… című dal is egy haszid nigunból vagyis dallamból és egy magyar népdal találkozásából született meg.
A klezmer hangszerekben kardinális változást hozott a 20. század eleje, a háborúk kora. Rengeteg zsidót hívtak be katonának a 1904–1906 közötti zajló orosz-japán háborúban, majd később az első világháborúba is. A jelentékeny számú zsidó katona között volt sok klezmer is, akik bekerültek a hadseregek zenekaraiba, ahol sokszor ők lettek többségben, s az egy másik kérdés, hogy az ő játékuk milyen hatással volt az ezredük jókedvére, viszont, ami a téma szempontjából érdekes, hogy a leszerelésüket követően sokan hazavitték trombitájukat, tubáikat stb.
Ahogy Bob Cohen klezmer zenész írja le a hadi zenekarok hatását: „A vezető hegedű helyére a klarinét, a combalom helyére a xilofon, a zongora vagy a bendzsó, a nagybőgő helyére a tuba lépett.” De ezt a változást erősítette az 1910-es években az Egyesült Államokban beindult klezmer lemezfelvételek is, ugyanis az akkori kezdetleges felvevőgépek sokkal jobban tudták rögzíteni a rezesbandákat, mint a lágyabb és halkabb húros hangszereket.
Jól érzékelhető a hangszerváltás a 20. század egyik legjelentősebb klezmer zenészénél, Naftule Brandweinnél (1884–1963). Brandwein az ukrajnai Premislánban született, s már apja is klezmer zenész volt, a sztretini haszid közösség tagja. Az ifjú Naftule apjához hasonlóan még hegedűn kezdte meg karrierjét, ám, miután 1909-ben a családjával az Egyesült Államokba költözött, szinte már csak klarinéton játszott, s mint klezmer klarinétos híresült el.
Európában már a húszas évektől, az Egyesült Államokban pedig a negyvenes évektől kezdve indult hanyatlásnak a jiddis – igaz Amerikában még akkoriban is tudott egy-egy jiddis nyelvű, alapvetően klezmer kísérettel felvett dal popslágerré válni. A holokauszt viszont hosszú időre teljesen eltörölte a zene művelőit és hallgatóit is.
A téma kutatói szerint a hagyományos klezmer zene „elbocsátó levelét” a Hegedűs a háztetőn című musical 1964-es broadwayi sikere, illetve a néhány évvel korábban a Hává nágilá című héber dal újbóli, izraeli feldolgozásai adták ki. Ám nem sokáig!
A hatvanas évek Amerikájában egyre több fiatal lett a különböző népzenei mozgalmak lelkes támogatója, 1974-ben pedig a kaliforniai Berkely-ben egy addig balkán zenét játszó zsidó zenéscsoport elhatározta, hogy „The Klezmorim” néven klezmer együttest alapít. Azóta mondhatni nincs megállás.
Magyarországra 1990-ben a Budapest Klezmer Band megalapításával tért vissza a jiddis zsidó zene és dallamvilág, s őket azóta több más hazai együttes is követett.
Klezmer a Felvidéken
Az 18. század közepén szinte elképzelhetetlen volt zsidó lakodalom a Felvidéken, de Lipótszentmiklóson biztos, ahová ne hívták meg volna a város híres hegedűsét Móselét. Mósele Klezmerről Herzog Emil tanár, a város szülöttje a következőt jegyezte fel:
„Azon zenekarról is kell ez alkalommal megemlékezni, mely ez idő tájt [1730–1776 között – Cs. V.] a községben működött és melynek első hegedűse Mósele »klezmer« (zenész) volt. Szívesen elmerengtek a sírva-vígadó zsidók az öreg Mósele mélabús nótáin, melyek Izrael évszázados fájdalmát elkeseregték. Az öreg zenész oly népszerű volt, hogy a hitközség leányai dalt költöttek, melyben őt egyenesen aposztrofálják és melynek első szakasza így szól:
Mósele klezmer un Joszefle Bass
Spielt mir mein Liedel nit af de Gass’
Spielt mir das Liedel schen still in Haus
Mein Dreid is nit far de Gass da drausz’.”
A 19. század első harmadában még meglehetősen népszerű volt a klezmer zene zsidó és nem-zsidó környezetben egyaránt, melyet alátámaszt egy későbbi, lipótszentmiklósi beszámoló:
„Mósele Klezmer örökségét hosszantartó szünet után a fiatal Jákev Klezmer vette át, ki nemcsak zsidó, hanem keresztény lakodalmak alkalmával is ragyogtatta »művészetét«. A fehérnép eszét veszti, ha nótáját megereszti Klezmer hegedűje. Ritka ügyességű mesternek bizonyult, ha a »Trávnica«, egy manapság is a Felvidéken nagy kedveltségnek örvendő tót népdalnak mélabús dallamát »solo« executálta. Ilyenkor félbeszakadt a tánc és kipirosodott arcú leányok halk éneke kísérte a »művész« előadását, melyet mindig viharos taps követett.”
Ugyanakkor, szintén Lipótszentmiklósról ismerjük, hogy az 1840-es években már egyre kevesebb igény mutatkozott a klezmerre. Lipótszentmiklós utolsó klezmer zenészétől, Unger Dávidtól is elfordult a szerencse, ráadásul a kevés megrendelői között a nemesség olyan időpontokban is igényt tartott játékára, amikor a háláchá azt nem engedte volna: ilyen volt például egy ros hásánai alkalom, melyet Bär Jicchák rabbi csak azzal a feltétellel engedett meg, hogy a tisztét teljesen díjtalanul végezze. Nehéz helyzetben volt tehát Dávid Klezmer, hiszen ha nem vállalja a zenét, többet nem hívják, viszont játékáért pénzt sem kapott… „Nyirettyűje kopik, de lassan; keresik még, de ritkán.” – írták róla egy korabeli visszaemlékezésben.
Fotó: Wikipédia
.png){kind=link}
Források
|