Amikor az embernek kétóra áll a rendelkezésére, hogy eldöntse, mit visz magával a háború elől menekülve, akkor előfordulhat, hogy nem a házasságlevele lesz az első, amit becsomagol. Mi történik, hogy egy ostromlott városban marad a ketubá? 

 

Séjne, a feleség ápolónő, férje, Pinchász zenész és az egyik kijevi közösség helyettes rabbija. Nagyon kedves emberek, akikkel jókat beszélgettünk. Ebéd közben Séjne egyszer csak egy háláchikus kérdéssel fordult hozzám, hogy mi a teendője az alábbi helyzetben: bár nagyon hirtelen kellett indulniuk, időben eszébe jutott, hogy elrakja a házasságlevelét. Azonban két héttel később, amikor a kezébe vette a ketubát és belenézett, rájött, hogy a kapkodásban minden igyekezete ellenére rossz dokumentumot hozott el, nem a házasságlevelét.

 

A ketubá elhelyezése

Ahhoz, hogy megértsük az aggodalmát, tudni kell, hogy a ketubá nem csak az esküvői szertartás része, hanem a házasság teljes időtartama alatt a feleség birtokában kell hogy legyen1. Ez nem azt jelenti, hogy mindig magával kell vinnie: még ha messzi útra utazik is, elég, ha tudja, hogy hol van. Ehhez a ketubát egy biztonságos helyen kell tárolni, ahol mindig a rendelkezésére áll2. A talmudi bölcsek megtiltották a házaspár együttlétét, ha nincs meg a feleség házasságlevele3. A Sulchán áruch szerint4, ha elveszett a ketubá, akkor a férj köteles újat írni a felesége részére5.

Kérdés, hogy minek számít az, ha a ketubá abban a kijevi lakásban van, ahonnan a házaspárnak el kellett menekülnie.

 

Különbség a megszállás és a kiűzetés között

A RöMÁ a Sulchán áruchban6 azt írja, hogy „ha van egy város, amit megszállt egy idegen hadsereg vagy ahonnan kiűzték a zsidókat, és a nőknek elveszett a ketubájuk, akkor kötelező újat írni, noha esetleg feltételezhető, hogy elő fog kerülni a ketubá, vagy esetleg vissza fogják engedni a zsidókat a városba. A ketubá az adott pillanatban elveszettnek számít, ezért kötelező újat írni”.

Ha elmélyülünk a szövegben, akkor rájövünk, hogy az „elveszett a ketubájuk” rész nem egy bizonyított, konkrét elvesztés jelent, hiszen akkor nem lenne értelme a második mondatrésznek. Mi adna okot arra, hogy a megkerülésében reménykedjünk?

A Sulchán áruch forrását vizsgálva7 kiderül, hogy arról a helyzetről van szó, amikor a zsidók kiűzése után a helyiek a hátrahagyott vagyont elkezdték széthordani. Ettől a perctől kezdve minden hátrahagyott irat elveszettnek számít, mert nagy esély van rá, hogy már nincsenek a helyükön. Erre a szituációra mondja a Sulchán áruch, hogy ilyenkor már nem lehet kijelenteni, hogy majd megtaláljak a helyén.

Egy másik helyen azt írja a RöMÁ8, hogy ha egy hadsereg megszállja a várost, akkor azonnal úgy tekintjük, hogy valószínűleg minden irat elveszett, még akkor is, ha nincs konkrét tudomásunk arról, hogy a zsidó vagyont elkezdték fosztogatni. Ezek szerint van különbség a megszállás és az elüldözés között. A Talmud a szomorú tapasztalatok alapján azon a véleményen van, hogy ha egy hadsereg megszáll egy várost, akkor a legrosszabbra kell számítani, gyilkolásra és erőszakra9, ha pedig már az emberek sincsenek biztonságban, akkor a vagyonuk még annyira sincs.

Ketubá Görögországból, Korfu szigetéről (1819)

A hátrahagyott iratok státusza

Ezért, ha tudjuk, hogy egy várost megszálltak, akkor innentől minden irat elveszettnek számít, beleértve a ketubákat is.

Ha azonban „csak” elüldözték a zsidókat, akkor onnantól számít elveszettnek, ha hírét vesszük, hogy fosztogatások zajlanak.

A fentiek alapján tekintsük át az ukrajnai zsidók helyzetet:

  1. ha egy zsidó család pl. Herszonból menekült el, amit az orosz hadsereg megszállt, akkor a ketubá elveszettnek számít, és rögtön újat kell íratni.
  2. ha a család megszállt városból menekült el, de kapcsolatot tart ott maradt ismerősökkel, szomszédokkal, akik megerősítettek, hogy a megszállás ellenére az otthonukat nem fosztották ki, akkor szerintem nem számít a ketubá elveszettnek, feltételezhető, hogy a helyén van.
  3. ha a család nem megszállt városból menekült el és nem jutott el hozzájuk olyan hír, miszerint elkezdték fosztogatni az elmenekültek hátrahagyott vagyonát, akkor nem számít a ketubá elveszettnek, feltételezhető, hogy a helyén van. Ez áll a mi esetünkre: mivel Kijevet nem szállták meg az oroszok (adja az Örökkévaló, hogy minden ott élő biztonságban legyen), annak ellenére, hogy ostrom alatt van, továbbra is feltételezhető, hogy a ketubá a megőrzött helyen van, nem kell újat írni. (Pinchász beszélt a lakásuk tulajdonosával, aki megnyugtatta, hogy az továbbra is rendelkezésükre áll és várja őket.)
  4. ha olyan hírek érkeznek, miszerint, ne adj Isten, egy városban az ostrom következtében megromlott a közbiztonság és megkezdődött a fosztogatás, akkor onnantól a ketubá elveszettnek számít, és újat kell írni.

Érdekes, hogy a kommentátorok nem hegyezték ki olyan pontosan a válaszukat a különböző helyzetekre, mint ahogy én a fentiekben megtettem. Ennek valószínűleg a történelmi környezet az oka: soha azelőtt egy háborús övezetből nem álltak rendelkezésre ennyire naprakész információk. Emellett figyelembe kell venni azt is, hogy korábban nem lehetett ilyen hamar biztonságba jutni: akár hónapokig is tarthatott a menekülés, ezért nem kellett ilyen pontosan kidolgozni a szcenáriókat. Azonban a háláchá még az ilyen új helyzetekre is iránymutatással szolgál.

 

Miért nem írunk újat?

Felmerülhet a kérdés, miért ragaszkodunk a kijevi lakásban található ketubához, amikor minden további nélkül lehetne egy újat írni sábesz után. Először is, mivel sábeszkor merült fel a kérdés, amikor nem lehet semmiképp új ketubát írni, azonnal megoldást kellett találni nekik, hogy továbbra is kettesben maradhassanak a lakásban. Ezenkívül ebben a nehéz és bizonytalan helyzetben nem akartam azt az érzést kelteni, hogy háláchikusan már minden vagyonuk teljesen elveszettnek számít és megtörni a szívüket azzal, hogy reménytelennek tűnik a helyzetük és elbúcsúzhatnak az összes vagyonuktól. Inkább olyan – még reálisnak tűnő – megoldást igyekeztem találni, amitől megnyugodhatnak ők és mások is, hogy biztonságban vannak az irataik és van esélyük visszakapni őket10.

 

A hadászat változásának hatása

Miután a fentieket megírtam magyarul és részben megjelent a Gut sábesz magazinban11, elkészítettem a héber változatát is és elküldtem több rabbinak. Az egyik tudós barátom, miután elolvasta a cikkemet, meggyőzött arról, hogy a fent idézett sulchán áruchi szabályt a megszállt városokról nem lehet a mai helyzetre alkalmazni, mert ezen a téren nagy változás történt.

Régen egy csata végének „természetes” velejárója az volt, hogy a győztes fél zsákmányt szedett. Erre bizonyos szempontból egyfajta jutalomként tekintettek12. Eszter könyvében13 kétszer is ki van emelve, hogy a királyhoz eljutott annak a híre, hogy a zsidók védekeztek, de nem nyúltak a zsákmányhoz. Ebből is látjuk, hogy mennyire természetes velejárója volt a háborúnak a zsákmányszerzés, hogy a győztes hadsereg elvisz mindent, ami mozdítható a városból. Ma azonban – legalábbis elméletben – nemzetközi egyezmények és a hadseregek belső szabályai garantálják a fegyveres összecsapások helyszínén élő civil lakosság jogait és ezek tiltják a fosztogatást is14.

Ezért ma, ha joggal feltételezhetjük, hogy a támadó hadsereg betartja ezeket a normákat, akkor még ha egy várost meg is szálltak, továbbra sincs okunk feltételezni, hogy a család otthonát kifosztották és a ketubá nincs a helyén, ezért ilyen esetben sem kell újat írni. Természetesen, ha kiderül, hogy az adott hadsereg folytatja a fosztogatás „hagyományát”, akkor vissza kell térnünk az eredeti megállapításunkhoz a megszállt városokban hagyott ketubákról.

A mai hadviselés egy másik szempontból is különbözik a régitől. A repülőgépek előtt, amikor ostromoltak egy várost, akkor azt csak kívülről tudták lőni, így csak a város külső részét rombolták le. Ma, amikor repülőgépekből bombáznak, anélkül lehet egy város bármelyik részét teljes egészében lerombolni, hogy az ellenséges katonáknak be kellene tenni oda a lábukat. Ilyen például a délkelet-ukrajnai Mariupol város esete, ami talán a legnagyobb veszteségeket szenvedte el ebben a háborúban.

Felmerül a kérdés, hogy kell-e új ketubát írni azoknak, akiknek a rendkívül súlyos károkat szenvedett városban maradt a házasságlevele. A válasz, hogy még ilyenkor is feltételezzük, hogy megvan az irat a város megmaradt részében, amíg nincs konkrét tudomásunk arról, hogy megsemmisült15.

Ennek kapcsán meg is kérdeztem régi kedves ismerősömet, Mariupol lubavicsi rabbiját arról, hogy hol van az ő ketubája. A rabbi, aki még éppen el tudott menekülni a családjával a városból és most Izraelben tartózkodik, elmondta, hogy a házasságlevelük mairupoli otthonukban van. Bár a lakásuktól száz méterre lévő zsinagóga teljesen megsemmisült, a házuk még áll, annak ellenére, hogy a teteje megsérült és az ablakai mind kitörtek. Így egyelőre nem kell új ketubát írniuk, mert az továbbra is megvan – ahogy egyébként erről meg is győződött az a nem-zsidó ismerőse is, aki a zsinagóga Tóráit biciklivel menekítette ki a városból. 

Ketubá Rómából (1797)

Amíg nincs bizonyíték, nem tekintjük elveszettnek a ketubát

A fentiekből azt látjuk, hogy csak akkor tekintjük elveszettnek vagy megsemmisültnek a ketubát, ha konkrét tudomásunk van arról, hogy nincs az általunk ismert helyén vagy megsemmisült. Ugyanezt látjuk Jechezkél Róth (1935–2021), magyar származású New York-i rabbi döntvényében16, akitől azt kérdezték, hogy ha egy házban sábeszkor tűz ütött ki, az ott élő családnak el kellett menekülnie és mások fogadták be őket, akkor hogyan kell tekinteni a ketubára: mint ami megsemmisült vagy mint ami megvan. Róth rabbi szerint ha nem az egész ház égett le, akkor nyugodtan támaszkodhatunk arra, hogy más dolgokkal együtt a ketubá is megmenekült.

Hogyan feltételezhetjük valamiről, amiről nem tudunk semmit, hogy létezik? Kicsit Schrödinger macskájának az esetére emlékeztet a kérdés: a híres gondolatkísérlet szerint egy dobozba zárt macska egyszerre élő és halott, ha nem figyeli meg senki, hogy ténylegesen mi van vele. A háláchá azonban sokkal praktikusabb ennél. Az ún. cházáká fogalmát használja erre a helyzetre, ami azt jelenti, hogy egy ismert tényt addig igaznak fogadunk el, amíg az ellenkezőjéről meg nem bizonyosodunk17. Vagyis például ha van egy mikve, amiről megállapították, hogy kóser, akkor azt kósernek tekintjük, és teljes nyugalommal használhatjuk. Ha egy hónappal később, amikor már száz ember megmerült benne, kiderül, hogy kevés benne a víz, akkor úgy vesszük, hogy ettől a pillanattól nem kóser, mindezidáig megfelelő volt18.

Vagyis a cházáká elve alapján, amíg nem tudjuk biztosan egy ketubáról, hogy megsemmisült vagy elveszett, addig azt kell feltételeznünk, hogy még megvan ott, ahol hagytuk.

Adja az Örökkévaló, hogy hamarosan eljöjjön a megváltás, véget érjen minden háború és a világ népei békében éljenek!

 

1 Sulchán áruch EH 66:1., 3.; 2 Lásd Divré Málkiél responsum 6. kötet 10:2.; Hitorörut tesuvá responsum 4. kötet 33. fejezet; 3 uo.; 4 Uo.; 5 Lásd részletesen A rabbi válaszol 1. kötet 58. fejezet; 6 Uo. 3.; 7 MáHRIK responsum116. fejezet, a RáSBÁ responsumját idézve, 1. kötet 634. fejezet; 8 SÁ CM 41:4. végén; 9 Lásd SÁ EH 7:10.; 10 Lásd még Heárot ubiurim folyóirat 1213. szám 48–50. oldal; 11 24. évfolyam 29. szám; 12 Lásd 5Mózes 20:4.; 1Sámuel 30:24.; 13 9:10., 15–16.; 14 Pl. az 1949. augusztus 12-én Genfben kötött Egyezményeket kiegészítő és a nemzetközi fegyveres összeütközések áldozatainak védelméről szóló, Genfben 1977. június 8-án kelt Jegyzőkönyv (I. Jegyzőkönyv) II. cím 4. és 8. cikke; 15 Lásd MáHáRáSDáM responsum CM 309. fejezet; 16 Márot Jechezkél 674. oldal és a 6. lábjegyzetben; 17 Lásd részletesen Talmudic Encyclopedia (héber) 13. kötet 506–963. oldal; 18 Lásd Kidusin 66b. eleje.

 

Fotók forrása: Izraeli Nemzeti Könyvtár, ketubá-gyűjtemény

Megjelent: Egység Magazin 32. évfolyam 153. szám – 2022. április 10.