“KERESS MEG MINKET ÉS MI SEGÍTÜNK”

Az 1970-es években a gyermekeikért aggódó szülők gyakran hívták fel, nem sajnálva a pénzt a hosszú távolsági beszélgetésekre, Chájim Yitzchák Drizin rabbit, a kaliforniai Berkeley lubavicsi sáliáchját. Legtöbben abban kérték segítségét, hogyan kutathatnák fel gyermekeiket, akik különböző szekták vagy kommunák tagjai lettek, vagy valahol a szabadosságáról hírhedt Nyugati-parton csatangoltak.

Éppen ezért cseppet sem lepődött meg a rabbi, amikor egy aggódó apa, bizonyos Friedman úr telefonált New Yorkból arra kérve őt, hogy segítsen neki kapcsolatot teremteni Adina nevű lányával.

– Gyönyörű lány, a Columbián tanul… – Friedman úr szavai zaklatottságról árulkodtak. – Most Immigrant Gapben van a barátjával, Kaliforniában… A mi családunk szombattartó, de Adina színes bőrű barátja misszionárius… Holnap este Hawaiiba viszi a lányomat, hogy keresztény hitre térítse. Azt hiszem, Adina csak a fiú kedvéért akar kitérni. Segítsen, kérem!

A rabbi megígérte, hogy megteszi, amit tud. De már péntek volt, és abban sem volt biztos, hogy megtalálja Immigrant Gapet.

Tétováztam… – emlékszik vissza Drizin rabbi. – A város neve ismerősen csengett: emlékeim szerint valahol Sacramento közelében lehetett. A szülők nem tudták megadni a pontos címet. Nem akartam a szombatot idegenben tölteni. Abban sem voltam biztos, hogy egyetlen rövid találkozóval befolyásolni tudnám egy vadidegen lány döntését, főként ilyen fontos dologban.

Mégis útnak indultam. Úgy véltem, ha két órát szánok a beszélgetésre, elegendő időm lesz az oda-vissza útra, s még marad egy órácskám, hogy felkészüljek a szombatra. Ösztönösen átsiettem a chábád házba, és magamhoz vettem a tálitomat. Kifelé jövet megláttam a szombat esti program plakátját, és ismét eszembe jutott, hogy estére feltétlenül vissza kell érnem.

Miután elindultam, kiderült, hogy elszámítottam magam. Immigrant Gap messzebb volt, mint gondoltam, de már túl nagy utat tettem meg ahhoz, hogy visszafordulhattam volna. Fél hatra értem oda, néhány órával napnyugta előtt. A kis település lakói nem ismerték a keresett leányt. Rájöttem, hogy itt kell töltenem a szombatot, ezért hazatelefonáltam, vettem kóser élelmet (Amerikában szinte minden nagyobb boltban lehet kóser élelmiszert kapni), majd hosszas keresgélés után ráakadtam a lányra és a barátjára. A településtől kissé távolabb fekvő házban szálltak meg.

Már csak néhány perc volt hátra a szombat bejöveteléig, amikor bekopogtattam. A háziak beljebb tessékeltek, és megpillantottam vendégeiket: a nappaliban ülő lány és fiú csakis Adina és barátja lehetett. Bemutatkoztam, és elmondtam, miért jöttem. Adina közömbösen hallgatott, majd kiment a szobából. A hittérítő sokkal barátságosabbnak bizonyult. Talán úgy vélte, izgalmas kihívásnak néz elébe.

Megkérdeztem a háziaktól, hogy ott tölthetem-e az éjszakát és a következő napot. Hívő keresztény létükre készségesen beleegyeztek, és egy kényelmes, tágas szobát bocsátottak a rendelkezésemre.

Sosem felejtem el azt a szombatot, amelyet velük töltöttem. Az idő nagy részében komoly beszélgetést folytattunk. Sajnáltam, hogy Adinával kellett vitatkoznom a legtöbbet, aki hol ellenségesen, hol közönyösen válaszolgatott. Végül már inkább a fiút próbáltam meggyőzni arról, hogy Adinának érdemes lenne többet megtudnia saját vallásáról, mielőtt másikra tér át.

Legnagyobb meglepetésemre szombaton este, nem sokkal a gépük indulása előtt, Adina beleegyezett, hogy meghallgasson egy előadás-sorozatot a zsidó vallásról. Azonnal telefonáltam a minnesotai Bét Chánába, egy lubavicsi lányiskolába, vasárnap pedig magam kísértem ki Adinát a sacramentói repülőtérre.

Útközben Adina megtörte a köztünk feszülő kínos csendet.

– Biztosan el sem tudja képzelni, miért döntöttem úgy, hogy magával tartok… De arról aztán végképp fogalma sem lehet, miért kellett értem jönnie!

Kitörése váratlanul ért. Naivan azt hittem, hogy kitartó unszolásomnak engedett.

– Tudja, – folytatta – tizenöt évvel ezelőtt, amikor még New Yorkban éltem, apám elvitt a lubavicsi rebbéhez. Nemigen értettem, miről beszélgetnek, de apa később elmagyarázta. A rebbe megáldott minket, és azt mondta neki: “Eljön majd a nap, amikor segítségre lesz szükséged a gyerek miatt. Keress meg minket, és mi segítünk!” Először nem tűnt fel, hogy pénteken úgy mutatkozott be, mint a lubavicsi rebbe küldötte, de szombaton rádöbbentem a rebbe szavainak prófétai mélységére. Egyáltalán nem győzött meg, és nem áll szándékomban megmásítani az akaratomat. Továbbra is el akarok utazni Hawaiiba, de a rebbe jövendölését nem hagyhatom figyelmen kívül. Csupán az ő bölcs jövőbelátása iránti tiszteletből tartok magával…

Adina ma hagyomány hű családjával Jeruzsálemben él…

Megjelent: Gut Sábesz 1. évfolyam 27. szám – 2014. július 28.