Izsák Gábor olvasónk Oberlander Báruch rabbival készült interjúnk (Vannak-e idegenszívű zsidók) kapcsán osztotta meg véleményét. Az alábbiakban közöljük a levelet, és szerkesztőségünk válaszát némely felmerült kérdésre.
Párbeszéd – Pár beszéd
– Egy újabb májsze margójára –
Érdekes és figyelemfelkeltő interjú jelent meg az EMIH (Chabad) honlapján. Az interjúban rabbi Oberlander szólalt meg, aki a maga szemszögéből értékeli a magyarországi zsidóság (Mazsihisz-BZSH), és az EMIH viszonyát, történeti előzményeit.
Szeretném leszögezni, nem vagyok sem a Chabad mozgalomnak, sem más zsidó egyháznak az ellensége! Nem szeretném támadni a Chabad-ot, és nem feltétlen szeretnék egy olyan nagy tudású rabbival, mint Oberlander úr “bajuszt akasztani”, azonban mint itt született, és itt élő zsidónak kötelességem ismét reagálni azokra a mondatokra, melyek az interjúban világot láttak.
Szomorúan konstatáltam, hogy rabbi úr úgy érzi, hogy a Chabad-ot folyamatos támadások érik.
Ne vegye rabbi úr szemtelenségnek, vagy kötekedésnek, de az interjúban az alábbi mondat olvasható:
“Isten bocsássa meg, ha nem vagyok igazi magyar zsidó”
Két dologra lettem figyelmes ennek kapcsán. Egyrészt nekem még Fischer Piri néni a Dob utcai Talmud Tórában azt tanította 40 évvel ezelőtt, hogy az Ö-való nevét hiába nem vesszük a szánkra, és nem írjuk le!
Másik dolog pedig az, hogy szerintem senki sem kérdőjelezte meg, vagy foglalkozott rabbi úr magyarságával, származásával, de még a mozgalmával sem!
Teljesen felesleges a családfájával bizonyítani zsidó származását, vagy Magyarországhoz kötődő kapcsolatát. Amit rabbi úr gyerekként tanult, az hűen tükrözi a paksi ortodox világ tradícióit, de az nem a Chabad tradíciója, azt rabbi úr csak később választotta. A Chabad 1989 előtt egyáltalán nem létezett Magyarországon.
A Chabad mozgalom bizonyos megnyilvánulásai, szokásai, filozófiai rendszere volt ismeretlen érkezésük előtt Magyarországon. Ebből a szempontból a Chabad, mint irányzat, igenis idegen ebben a közegben. A múltban is jelentek meg mai szóhasználattal élve a mainstreamtől eltérő, vagy netán idegen szellemiségű könyvek, ez azonban nem jelentette azt, hogy az új, idegen eszmék, filozófiák beágyazódtak volna. Ha valaki idézett mondjuk Chorin Árontól, az nem tette őt reform zsidóvá.
Memlítem meg, hogy hány közösség csatlakozott az elmúlt 26 év alatt a Chabad Mozgalomhoz Magyarországon? Pápán, ahonnan tisztelt rabbi úr felmenői jöttek Chabad közösség volt az aranykorban? Én úgy vélem, hogy a chászidizmus és a Chabad összemosása erős csúsztatás! Ismereteim szerint a legtöbb chászid irányzat (Szatmár, Vizsnyic, Bodrogkeresztúr stb.) elutasítja a Chabadot.
Az Új Élet c. lapban korábban leközölt cikkekben leszögeztem, hogy sokakkal együtt ellenzem egy olyan személynek a zsidósítását, mint Szegedi Csanád! Ehhez képest rabbi úr azokat a sorokat, melyek tipográfiailag próbálták bekalibrálni a Chabad eredetét, Jobbikos szellemiségűnek nevezi, pedig Szegedi Csanád erről többet tudna elmesélni.
Oberlander rabbi úr tényként kezeli, hogy a Chabad érkezéséig itt 50 éven keresztül sötétségben éltek a zsidók és nem lehetett a vallást gyakorolni (szombattartás, kóserság, mikve, zsidó nevelés stb.). Ezzel az állításával nem értek egyet, szerintem ez valótlanság!
A Chabad Magyarországra érkezése előtt igenis volt itt zsidó élet! Elég kézbe venni Villányi András zsidó kortörténeti fotográfiai albumait, vagy Féner Tamás és Scheiber Sándor közösen kiadott kötetét: …és beszéld el fiadnak… Zsidó hagyományok Magyarországon. (Néprajzi Múzeum 1984). A képek közel 30 év helyi zsidó történetét ölelik fel és megjelennek rajtuk olyanok, mint Scheiber Sándor Zcl, Zucker István Zcl., Csuló (Berger István) Zcl, Raj Tamás Zcl, Herczog László Zcl, Schweitzer József Zcl., és még sokan mások, akik komoly zsidó közösség építők voltak, akik a zsidó egységért és közösségért bármikor, bárkinek rendelkezésére álltak egészen a halálukig!
A fotókon láthatóak a zsidó élet eseményei és helyszínei, az Anna Frank Gimnázium élete, maceszkészítés, zsidó ifjúsági programok stb. Ezekben az években még nagyszámú betérők sem érkeztek, mint manapság, és mégis a háború borzalmas pusztítását követően is pislákolt a láng, volt zsidóság és volt vallásgyakorlat!
Életkoromból adódóan jól emlékszem az előbb felsorolt emberekre, arra, hogy a szombatokon, és nagyünnepeken bármelyik zsinagógában az idősebb generáció kihalásáig szinte mindig bőven megvolt a minjen! Még a vonalas pártkatonák közül is Ros Hásónókor eljöttek titokban a Mázkirra azok az elvtársak, akik amúgy titkolták a családi gyökereiket, és persze sokan voltak, akik nem, és olyanok is, akik csak az elmúlt években ébredtek fel Csipkerózsika álmukból, és próbálnak zsidóbbak lenni a zsidóknál…
Oberlander úr szerint a háborút követő években az egykori ortodox közösség tagjaira itt Budapesten “rákényszerítették” az askenáz rítust.Ezzel az állításával nem tudok egyetérteni, sőt megkockáztatom, hogy ez egy egyfajta történelemhamisítás.
A Dessewffy, Kazinczy, Visegrádi utcai közösségekben, de akár a Vörösmarty utcai imaházban (működéséig) – ide járt sokáig anyai nagyapám-, vagy a Vasvári Pál utcai sülben, vagy a Jávorka Ádám utcai zsinagógában (itt volt hosszú évekig előimádkozó édesapám Izsák György Zcl. a sül bezárásáig)senki senkit nem kényszerített askenáz rítusra. Az új embereknek régen is örültek a közösség tagjai, ma sincs ez másként. Ha valaki szefárd rítus szerint ismerte az imarendet, a rabbi vagy az előimádkozó megpróbálta “összehangolni” a dolgokat, ahogy lehetséges volt.
A Vasvári Pál utcai zsinagóga története és sorsa külön fejezetet is megérdemel úgy a budapesti zsidó históriában, mint a saját családoméban! Úgy gondolom, ha valakik tettek valamit az askenáz nuszach megőrzéséért, azok a Pesten és vidéken, az elmúlt hetven évben megmaradt kis közösségek, akik 1945-től a mai napig folytatták és továbbvitték az a tradíciót, amit ők ténylegesen gyermekként tanultak meg annak idején.
Számomra kevéssé érdekes az, hogy a Vasvári Pál utcai zsinagógában milyen volt a nuszách, hanem az, hogy mi lett a régi, megszokott közösséggel, akik a Chabad beköltözése előtt itt őrizték a zsidó hit lángját, itt imádkoztak minden nap (mindig megvolt a minjen!). Miért kellett Dr. Kerekes Béla kántor úrnak és családjának eljönnie abból a közösségből, ahova sok-sok évtizede kötötte a zsidó szentszolgálat és a napi imarend? Miért kellett sokaknak imahelyet cserélnie (pl. Deutsch Gábor úr és kedves feleségének)? Milyen tapasztalatok voltak az új rabbi érkezését követően? Milyen módon került, egy az országban még ismeretlennek mondható vallási irányzat birtokába a zsinagóga? Én ezekre a kérdésekre keresem évek óta a választ, és higgye el tisztelt rabbi úr, a zsidóságot mindig előrevivő tudásvágy vezérel.
Amikor rabbi úr vallásháború indításáról beszél nem értem miből vonta le ezt következtetést? Szerintem itt semmiféle vallásháború nem zajlik, legalábbis nem a magyarországi zsidó közösség részéről! Ez a közösség mindig is sokszínű és nagyon értékes, befogadó voltArról sincsen szó, hogy a hivatalosan működő zsidó hitközségi rendszer bárkire rá szeretné erőltetni magát. Ezt is egy kissé túlzónak és félrevezetőnek tartom, ha valaki ezt sugallja.
Az interjú külön kitér egy olyan pontra, ami szerintem semmilyen fórumon nem hangzott el. Ti. senki sem állította azt, hogy csak a neológ irányzat lehet irányadó az itt élő zsidóság számára! Én örülök annak, hogy még látni kaftános, ciceszt viselő és olyan tiszteletreméltó rabbikat, bóchereket, akik viszik tovább a rájuk bízott feladatot, és a közösségért, a hitért bármikor szolgálatban állnak. Amennyiben nem kétfajta zsidóságról beszélünk, és a neológiának fenntartások nélkül el kell fogadnia a Chabadot, akkor az elfogadás és az azonosság nyilván visszafelé is működik. Ennek a polémiának a kulcsa a békés együttélés, az hogy tiszteljük egymás zsidóságát.
A rabbik képéhez fűzött magyarázat számomra azért furcsa indoklás, mert néhány évvel ezelőtt, amikor elveszítettem az édesapámat, a süvén egy Magyarországon élő ortodox rabbi barátom az ima kezdetekor még azt a festményt is levetette a falról velem, ahol bár nem portré volt, hanem elmosódott alakábrázolás. Az, hogy milyen típusú kép díszít egy tárgyalót, vagy egy lakást, nem tisztem meghatározni, de szerintem Chabad körökben Schneerson rabbi tisztelete jóval több, mint egy nagy caddik tisztelete. Amúgy nekem az 1%-os kampány a MAZSIHISZ részéről sem nyerte meg semmilyen módon a tetszésemet.
Oberlander rabbi úr záró gondolatai igazán nagyon szépek, de jellemzően volt rá példa nem is egyszer, hogy ami a Chabad számára kellemetlen kritikaként megjelent akár szóban, akár írásban, arra válasz sem érkezett. Ezért is jár külön tisztelet Megyeri Andrásnak, aki ugyan sok témát kikerült, viszont bátran vállalta az Új Élet hasábjain a nyílt eszmecserét (legalábbis egy ideig). Amiben teljesen egyetértek Oberlander rabbival, az az, hogy egy az Ö-való, és egy a zsidóság is! Abban viszont szintén biztos vagyok, hogy ha valaki megkeres egy neológ rabbit, csakúgy, mint a Chabad küldötte, úgy ő is segítségére fog állni, hiszen erre esküdött fel és ez a feladat több mint munka!
Bezárólag bízom abban, hogy a hétköznapok gondjait, a politikai és gazdasági problémákat az itt és a világ többi részén élő zsidóság legyőzi, és ki így, ki úgy, de az egy I-be vetett hitét és a tradíciókat megőrzi és átadja majd a következő generáció számára! Am Yisrael Chai!
Izsák Gábor
(Moshe Méir)
Képernyődre vetheted-e Isten nevét és más érdekességek
Válasz egy olvasói levél háláchikus felvetéseire
Az olvasói levél felvetéseinek többségére megítélésünk szerint választ ad maga az idézett interjú. Az alábbiakban három háláchikus témára reagálunk.
Első kérdés: Isten nevének leírása
Az első kérdés arra irányul: szabad-e az Örökkévaló nevét egy újságcikkben leírni.
A Tíz parancsolatban azt olvassuk, „Ne ejtsd ki az Örökkévaló, a te Istened nevét hiába, mert nem hagyja büntetlenül az Örökkévaló azt, aki kiejti az ő nevét hiába” (2Mózes 20:7., 5Mózes 5:11.). Tiszteletlen lenne, ha „csak úgy” emlegetnénk a nevét (Sulchán áruch, Orách chájim 156:1., Jore déá 334:43.). Ezért vallásos zsidó igyekszik elkerülni még az olyan kifejezéseket is, hogy „jaj Istenem!”, stb.
Ez az előírás nem vonatkozik arra, ha valaki leírja Isten nevét egy műben, egy levélben vagy más írásban (Chátám Szofér responsum, Jore déá 2. kötet 227. fejezet vöhánire bekezdése; de lásd Igrot Mose, Jore déá 2. kötet 136. fejezet 1.). Arra azonban figyelni kell, hogy ne írjuk le Isten nevét olyan helyen, ami később méltatlan helyre kerülhet, mint például egy olyan újságba, amibe, ahogy a mondás tartja, másnap már halat csomagolnak (A Sulchán áruch kivonata 6:3., a lubavicsi rebbe levelezése, Igrot kodes 21. kötet 5. oldal). Ezért van az, hogy a háború előtti ortodox kiadványokban kihagytak egy betűt, és pl. Ö-ökkévalóként szerepelt Isten neve.
Mielőtt az Egység című folyóirat első száma (1990. szeptember) megjelent, el kellett dönteni, hogyan írják le Isten nevét. Akkor más rabbikkal konzultálva Oberlander rabbi arra a döntésre jutott, hogy mivel a folyóirat a széles közönségnek szól, és sokan lehetnek olyanok, akik nem tudják értelmezni az „Ö-ökkévaló” kifejezést, ezért inkább kiírják és minden számon egy figyelmeztetést helyeznek el az impresszumban: „A kiadvány tartalmára való tekintettel kéretik a lapot nem eldobni!”.
Mindez természetesen nem vonatkozik egy internetes kiadványra, amit nem lehet kidobni, vagy méltatlanul kezelni, így egyáltalán nem probléma Isten nevének ily módon történő kiírása.
Második kérdés: képek a falon, igen vagy nem?
Az olvasói levélben ismét felmerült az interjúban már kitárgyalt festmények kérdése. Röviden összefoglalva a problémát: szokás-e, és lehet-e képeket, konkrétan arcmásokat kiakasztani egy zsidó otthonban. Oberlander rabbi az idézett interjúban kifejtette, hogy a háláchá ezt engedélyezi és szokás is nagy rabbik képeit kitenni a falra. Egy korábbi halachikus interjúsorozatában részletesen is foglalkozott a kérdéssel. Ott ezt írta: „Alapvetően a síkbeli ábrázolás egyértelműen megengedett. Így a fénykép, rajz vagy festmény készítése is háláchikusan rendben van. Bizonyos kabbalisztikus felfogás szerint nem szabad emberről síkbeli képet sem csinálni, ezért egyes rabbik tartózkodtak attól, hogy róluk bármilyen kép készüljön. De nem ez az elfogadott álláspont, sőt, elterjedt dolog szent emberek képét kitenni a lakásban. Ennek legjobb példája a lubavicsi rebbe képe, amit világszerte mindenhol megtalálható. Schreiber-Szofér Szimche Bunem (1842-1906), a pozsonyi rabbi otthonában is kint lógtak ősei képei.”
Izsák Gábor a következő felvetéssel élt ennek kapcsán: „…néhány évvel ezelőtt, amikor elveszítettem az édesapámat, a süvén egy Magyarországon élő ortodox rabbi barátom az ima kezdetekor még azt a festményt is levetette a falról velem, ahol bár nem portré volt, hanem elmosódott alakábrázolás.”
Nem tudhatjuk, mi járt a meg nem nevezett ortodox rabbi fejében, de valószínűleg nem a festmény állítólagos „bálvány” mivolta (hiszen festményt elhelyezni a falon nem tilos), hanem a gyász miatt kérte a kép eltávolítását. Létezik ugyanis egy régi szokás, hogy a gyászházban letakarnak minden olyan dolgot, ami örömöt kelthet az emberben. Emiatt szokták letakarni a tükröket és a képeket is (lásd Nité Gávriél, Ávélut 1. kötet 92:6.). Talán ezt terjesztette ki a rabbi a festményre is. (Vagy esetleg nem volt illendő az ábrázolás…?)
+1: A fel nem tett kérdés Szegedi Csanádról
Végezetül szeretnénk a Szegedi Csanádra tett utalásra válaszul a háláchá előírását felidézni, amelyre néhány héttel ezelőtt egy internetes vita kapcsán Oberlander rabbi utalt: „Nem szabad negatív jelzőként, degradáló hangnemben említeni az illetőnek, hogy ’emlékezz, valamikor nem voltál zsidó, tudd, hogy hol a helyed.’ Vagyis nem szabad szemrehányóan sértegetni a betérőt azzal, hogy azt vágjuk az arcába, hogy te még tavalyelőtt nem zsidó voltál. De ha tisztelettel szólunk róla, az kimondottan megtiszteltetés.” Ugyanez áll a báál tsuvákra, az igaz megtérőkre is.
Ha „véletlenül” kiderül, hogy Szegedi Csanád őszintén tért meg és komolyan közeledik a zsidóság felé, akkor azok, akik támadják őt, akik felhánytorgatják a múltját, szembemennek a háláchával. Megéri ezt kockáztatni, egy olyan „nemes” ügyért, mint a Chábád kritizálása?
zsido.com